Nyomtatás
Találatok: 1793
Gimbika1Elsőre talán meglehetősen szokatlannak hangozhat, hogy a vadászember az erdők királyát nem a közeli erdőkben keresi, hanem fogja és beleveti magát a nádtengerbe.

Kézenfekvő és tán túlontúl egyszerű lenne a közeli tölgyesben nyíló tavalyi tarvágásfoltokban lesben állni, ahol az alacsony sarj terülj-terülj asztalkaként mint a mágnes vonzza a szarvasokat. Adná magát a fiatal akácos is, amit egy lucernatábla szel ketté, de mi mégis a végtelen nádasnak indulunk. Egyeseknek talán meglepő lehet, de nem csak a sertevad, hanem a gímszarvas is kiválóan érzi magát ebben a közegben, olyannyira, hogy csak igazán ritkán hagyja el, akkor is csak rövid időre, és nem megy messzire.

A Fertő-tó nádasa, amelyről most írok, 178 km2-es kiterjedésével Európa második legnagyobb összefüggő nádrengetege. Számos csatorna szeli keresztül mely kapocs a belső kisebb-nagyobb tavakhoz. A rendkívül gazdag élővilág gyakorlatilag háborítatlan, javarészt mocsár, ingovány fogadja a betolakodót, mely rendkívüli jártasságot igényel, hiszen a nem is olyan távoli múltban jó néhányan belevesztek, akik ilyen-olyan okkal nekivágtak. A modern technika ellenére sem ajánlatos tapasztalt vezető nélkül nekivágni, ha már egyszer bent van az ember, amerre a szem csak ellát, mindenfelé egyformának tűnő nád veszi körül, és a bokáig érő víz a következő lépésnél már könnyedén mellig érhet.

Mi tagadás, a nádasban gímszarvasbika után eredni kihívással és izgalommal, de mindenképp élményekkel teli vállalkozásnak ígérkezett. A domboldalban húzódó szőlőket elhagyva, kis kertek mentén fasorok közé ékelt apró réteken haladtunk keresztül, innentől a csodás őszi színpompába öltözött fák egyre kevésbé magasodtak az ég felé, majd bokrokká szelídültek, végül pedig már csak a sűrű nád mindenütt. Tapasztalt kísérőm magabiztosan irányított a kiszemelt leshelyhez, mely egy nagyjából 3 m széles nyiladékon kidőlt kis bokor volt, ahova még néhány ágat tűzdelt előző nap, hogy mi jól lássunk, de minket lehetőleg ne vegyen észre a nyiladékra kiváltó vad. Zoli felkészített arra, amit azért sejteni lehetett, hogy nem nagyon lesz lehetőség nézegetni a bikát, ha kilép, ő gyorsan bírál, és ha kiadja az engedélyt, akkor azonnal cselekedni kell, hiszen pár lépés, és amilyen gyorsan jött, úgy el is fog tűnni.

Csak a legszükségesebbet vittük magunkkal, és úgy helyeztük el, hogy mindenért csendben és észrevétlenül lehessen nyúlni. Nemsokára bőgés hallatszott a nádas mélyéről, majd locsogás, mely a csatornán átkelő vadat árulta el. A récecsapatok hada hol csendesebben, hol víg hápogással folyamatosan húzott el felettünk, jó néhány apróbb madárka is repkedett egyik partról a másikra, izgága pockok futkároztak a lábunk körül, nyüzsgött körülöttünk az élet. Ahogy a nap nyugovóra tért, mintha közeledett volna felénk a bőgés, majd egy magányosan álló diófa tetején rikácsoló mátyásmadár okozott hevesebb szívverést, hiszen nyilván valami mozgást látott, amit közhírré kell kiáltania. A folyamatos ropogtatásból tudtuk, hogy disznók érkeztek a fa alá csemegézni.

Lassan beáll a szürkület, egy-egy parányi ködfátyol vált át előttünk, pár pillanata meg-megülve. A szarvasok látszólag máshol járnak, egy ideje már csend honol, és a lővilág is kezd fogyni. Nem bánom. Az érintetlen környezet, a körülöttünk nyüzsgő élet, bőséges élményt ad. Zolival egymásra nézünk, kérdezi, hogy mennyire látok még? Belenézek a távcsőbe, mondom, ha nem jönne túl messze, akkor egy pár percig még azért tisztán látnám. – Rendben, akkor egy cigit még elszívok, annyit még várunk mindenképp!

Zoli elővette mellényzsebéből a doboz cigit, én közben a lábam elé szaladó pocokra pillantottam, majd Zolira, ahogy mozdulatlanná merevedik mielőtt az öngyújtó szikrát vetne. – Ott a bika! Ahogy fordítom a fejem, látom, hogy egy masszív test áll előttem a nyiladékon, és szinte világítanak a fehér ágvégek. Lélegzet-visszafojtva a szálkereszttel a lapocka közepét keresem, s ahogy megpihen rajta, Zoli már súgja is: lőhető, de most azonnal kell lőni! A következő pillanatban a csendet megtöri a fegyverdörej, melyet a becsapódás hangja, a találatot jól jelző, magasra ugró bika és pár másodperces rettentő recsegés-ropogás követ.

Pár perc várakozás után Zoli a rálövés helyére indul, ahol a bika beváltását a letört növényzet mutatja. A rálövéstől alig 40 m-re fekszik, viszont annyira sűrű nádas bokrosban, hogy az ember alig tudja magát oda bepréselni. Gyorsan pár telefon, megbeszéljük a találkozót, és már indulunk is vissza a nádasba a kis csapattal. Embert próbáló feladat még 4 férfinak is kihozni a bikát, de rövidesen már úton is vagyunk a vadászház felé, ahol vendéglátóm és a vadászmester már várt. A sikeres vadászat hírére hamar csatlakozott hozzánk még két vadásztárs. Az udvaron álló öreg tölgyek közé, tölgyfa ágakból készült koszorúra fektetjük, majd meggyújtjuk a fáklyákat, és kürtszóval búcsúztatjuk a királyt.

Rendkívül szerencsésnek érzem magam, hogy a teríték mellett fogadhattam édesapám gratulációját, hogy két igaz vadász barátom is velem lehetett, akikkel sok közös élmény után most ezt a felejthetetlen pillanatot is megoszthattam. Köszönöm Nagy Laci barátomnak, vendéglátómnak, hogy ezt a különleges lehetőséget felajánlotta számomra a Soproni Fertőtáj Vadásztársaságnál. Köszönöm Zolinak, hogy ennyire elhivatott, segítőkész és rutinos kísérőm volt. Valamint köszönöm Szent Hubertusznak is, hiszen ez a hatalmas, vadregényes, ígérettel teli nádas ezúttal nem csupán ígért, de adott is, méghozzá a legnemesebbet mind közül!

Békesség a vadnak!

Dr. Bihari Csaba

Forrás: Hunor Magazin
0
0
0
s2smodern
powered by social2s