Nyomtatás
Találatok: 2060
fácánvadászatAz első légfegyvert ötéves koromban kaptam. Annak a régi karácsonyestnek képét - habár kissé homályosan -emlékembe tudom még idézni. Hiszen ott pillantottuk meg egymást először, a karácsonyfa árnyékában. S az ilyen váratlanul szívbemarkoló találkozás képe kitörülhetetlen. Akár a tetoválás. Életfogytiglani. Vastag, nikkelezett csöve csillogott a fenyőszagú gyertyafényben. És ráadásul ,,Tausendschussgewehr"-nek hívták - „ezerlövetű puskának"* -, ahogy az agyába vésett felírás hirdette.
Nemcsak neve volt csodálatos, csodafegyver volt az mindenképpen. A tetején oldalt nyíló apró lyuk, vastag csövének belsejében rejtőzködő, vékony belső csőbe torkollott. A lyukon kellett munícióval etetni, akár tömnivaló libát: szemenként nyelte a lőszert. Hatvan szem négyes söréttel tudott jóllakni, azzal tellett meg. Alsó kengyellel, golyós Winchester módjára kellett ismételni, egyenként lőtte ki mind a hatvan göbecset. Nyilván ezért nevezte el gyártója, precíz logikával, „ezerlövetű"-nek.

A levitézlett stoplispuskához képest ugyancsak komoly, sőt mindenképpen kiváló fegyver volt. Ezzel már verebet vagy talán galambot is lehetett lőni - ha ugyan engedték volna. Egyelőre azonban csak felügyelet mellett, akkor is kizárólag céllövésre használhattam. S ami mindennél fájdalmasabban érintett: még csak szobámban sem tarthattam. Céllövés végeztével könyörtelenül elvették, lakatra zárták a felnőtt puskák közé, az apai fegyverszekrénybe. Ott raboskodott társtalanul, mert a nagy puskák szóba sem álltak vele. Én pedig csak nyáladzó szájjal és sóvár tekintettél cirógathattam - üvegajtón keresztül.
Idővel kiderült - nem tudom, kinek nevéhez fűződik eme lángeszű újítás -, hogy a csodapuskával még veszélytelen módon, sörét nélkül is lehet ám vadászni! Mert pukkanása ellobbantja a jól megcélzott gyertyalángot - sőt, még „repülővadat", tarka tollú, magasan szálló fácánkakast is bízvást lehet vele lőni: szappanbuborék-fácánt!
Alig vártam a rossz időt, náthát, hasmenést vagy egyéb kedvező alkalmat, aminek címén szobámban maradhattam, és fácánvadászatot rendezhettem.

Szappankeveréssel kezdődött.
Kicsorbult levestányérba szappandarabot, hegyébe vizet, aztán szalmaszálon addig fújni-bugyogtatni, mígcsak jól meg nem zavarodik, sűrű, buborékos szappanos vízzé nem válik. Siettében - ahelyett hogy fújná - egyet-egyet szí is az ember a szálon, ilyenkor telefut a szája szappanlével. Van egy bizonyos szappaníz, az még manapság is eszembe hozza azokat a hajdani „fácánhajtásokat". Mihelyt aztán a megfelelő oldat elkészült, s a belemártott szalmaszál végén szép kövérre fújhatok a szivárványosan forgolódó buborékok, kezdetét veszi a vadászat.
Spanyolfal kerül a szoba közepébe, ez az „erdő". Valaki mögéje bújik a szappanostállal, s a szalmaszál végén imbolygó buborékot ügyesen átlibbenti a spanyolfal tetején. A vadász persze eminnét áll -esetleg háromlábú vadászszékén lesben ül -, lövésre készen várja az erdőből felrebbenő kakasokat. S amelyiket jól telibetalálja, az „leesik", szétpukkantja a légnyomás.

Megfelelő szakértelemmel és elébefogással, valóságos „toronykakasokat" lehetett ám lőni, másfél méter magasakat! S ha szorgalmas volt a spanyolfal mögött meghúzódó „eregető", bizony még a „váltott puska" is elkelt volna.
Ha kissé lőtávolon kívül szállt a szappangömb, vagy a lövés szuszszanása nem érte telibe, akkor nem pukkant szét, csak odábblódult. Az ilyen, noha „jelzett", megmenekült már, sértetlenül úszott tova, csak azért, hogy néhány pillanat múlva, saját magától pattanjon szét! . . .
Ennek az izgalmas vadászatnak egyetlen hátránya volt: a lelőtt vadat nem lehetett összeszedni, rendes „terítéket" nem lehetett rakni. Pedig gyönyörűen szálltak ám azok a tarkabarka, kisebb-nagyobb buborékfácánok, sőt ha hajtás közben véletlenül ajtót talált nyitni valaki, sebesen repültek, a léghuzat meglódította őket. ..
Mennyi esős, hózivataros délutánt elfácánoztam abban a barátságos, meleg gyerekszobámban! S ami meglepő volt, a vadászatnak ezt a válfaját még a felnőttek is pártolták. Hiszen a szappanostál feldűlésétől eltekintve, különösebb kockázattal nem járt.

Odakint a szabadban, élesre töltött légpuskámmal, még mindig csak a céltáblát lyuggathattam. Egy-egy számozott körű kartontáblára tíz lövést kellett ismételni. Az eredményt, a találati körök összegét pontosan ráírták a karton aljára. A kiválóbb eredményekről tanúskodó céltáblákat szobám falára sorakoztattam, mint különösen értékes és szerintem bizonyára rendkívül ízléses szobadíszt.
Hanem verébre - pedig a kendermagot mindig elették a cinkék elől - még mindig nem kaptam engedélyt. . .
Keserű ám a gyerekélet!

0
0
0
s2smodern
powered by social2s