Tartalomjegyzék

őzbakvadászatKisgyerekkori vadászemlékeimnek se szeri, se száma. Békés, megelégedettségben élő, aranyszívű szülőkkel áldott meg a sors, és ennek következtében derűs, zavartalan gyerekkorral. Vidéken nevelődtem, csendes gondtalanságban, a szabad természet madárfüttyös, szeplőtelen kertjében. Vagyis - jágerszemmel nézve - megfelelő kilátással léptem az élet nagyvadászatának tekervényes, sőt immár egyre göröngyösebbnek bizonyuló cserkészösvényére.
Az a kivételes ajándék jutott osztályrészemül, hogy a természettel való ismerkedést s az ezzel karonfogva járó vadászbecsület alapdogmáit úgyszólván még az anyatejjel szívhattam magamba. Ez csaknem szó szerint igaz, hiszen anyám - noha puskát sosem fogott kezébe -ízig-vérig vadászcsalád sarja volt. Apám viszont, habár tevékeny életének pihenő óráiban szívesen elvadászgatott, a lovat mindig előbbre valónak tartotta a puskánál. így hát a vadászat ördöge - vagy tündére? - főképpen anyai részről szorulhatott belém.
Anyám leánykori otthonában - a régi osztrák családok tradicionális szokása szerint - a vadászat minden egyéb kedvtelést megelőzött. Fogalommá, szinte már szertartássá tisztult, valóságos hitvallássá nemesedett. Anyám szülőháza, osztrák nagyapám otthona, ma is úgy él emlékezetemben, mint az emberi boldogság teteje, gyerekéveim mesebeli paradicsoma!

Valamikor minden nyarat ott töltöttem, kétévestől tizenhat éves koromig, az első világháború kitöréséig. Később, felnőtt éveimben is meg-megfordultam ott, de már csak ritkábban, futólagos látogatóba. Vitt az élet erre-arra, sok minden megváltozott, nemcsak az idők, az emberek is. Hanem azt a szépséges Mileschaut, azt a titokzatos, szellemjárta várkastélyt ott a sziklaorom tetején meg a körülötte terpeszkedő, gyantaszagú, harangvirágos fenyveseket oly szorosan zártam gyermekszívembe, hogy képük, illatuk, varázsuk soha, sohasem fog belőle kikopni!
Eszembe ötlik annak a régi otthonnak barátságosan, békés tájképe. Látom a piros-fehér családi zászló lobogását a várfokon, szimatolom
annak a viharvert sasfészeknek jellegzetes fűszerét, nyirkos kőudvarának, árkádos labirintusainak patinás zamatját, a hűvös lépcsőház falain sűrűsödő agancserdők, régi fegyverek, vitézi vértek leheletét, évszázadok mohosodé múltjának fenyő- és szamócaillattal vegyes szagkeverékét, neszelem a vén toronyóra kongva-búgó ütését, a házikápolna harangocskájának ezüstszavát...
És látom hátulgombolós saját magamat, amint vesszőspuskámmal fellövök a tágas kőcsarnok stukkós boltozatán terpesztett szárnnyal függő kőszáli sashoz, aki molyette nyulat visz a karmában, s a vesszőlövés találatára meg-megimbolyog . ..

Látom megszokott szobám másodemeleti magasságából a hegyes-völgyes fenyvestenger végtelenségét, a félelmetesen szép égiháborúkat, hegyek hátán végigcsattanó istennyilak tűzostorcsapását, vihar utáni ködgőzök balzsamos tömjénezését - s a mélyen alattam meg* húzódó falucskát, a kis falusi fűszeresboltot, melynek cégtábláján csak vadász-messzelátómmal tudtam kibetűzni a felírást: „Anton Pawlik, Branntweinausschank" ...
Látom, szimatolom, neszelem és - emlékezem!
A nagy kiterjedésű mileschaui erdőségekben szarvas és disznó nem tanyázott, csak őz. Sok, de meglehetős satnya, hazai fogalmainkhoz mérten silány minőségű őzvad. Egy-egy szemrevaló magyar őzagancs láttára - ha ki-kivittük mutatóba - összecsapták kezüket a mileschaui rokonok.
így hát valami különleges őzbakot - nemigen lehetett ott lőni. -
Hanem vadászemberré nevelődni, annál inkább lehetett! A vadászmesterség testi-lelki magasiskoláját, a nimród-egyetemet, ott lehetett kijárni.
Tanítómesterben nem volt hiány. Nemcsak rokonságom, hanem a sok erdészeti alkalmazott is, az öreg erdőmestertől a legfiatalabb vadőrig, csupa válogatott követője, buzgó hitvallója volt a vadászrítusnak. S minthogy a lehetőség határán belül sokat forgolódtam köztük, iskoláztatásom - legalábbis ezen a téren - aligha lehetett hiányos.
Még most is elönt a lelkesedés, ha rájuk gondolok. A nagyszakállú, nyírfajd-tollas erdőmesterre, erdészekre, vadőrökre. Mennyire bámultam, mennyire irigyeltem őket! Egyedüli vágyam volt, hogy majdan én is az lehessek: „Revierförster" - pagonyerdész! S hogy nekem is olyan szép, sötétbarna, zöld hajtókás, szarvasgombos ruhám lehessen! Meg derékszíjra csatolt, agancsnyelű dákosom! Vasárnapi „templomparádéra" ugyanis szarvasdákost - Hirschfángert - kötött az erdészeti személyzet, tartozéka volt a szolgálati egyenruhának. Ilyenkor nagybátyáim is ugyanabban a vadászmundérban, dákososan rukkoltak ki. Az oldalukra kötött „gyíkleső" persze sosem hagyta el hüvelyét, vakparádé volt csupán, nekem azonban rendkívül tetszett, és bizonyára azt képzeltem, hogy valódi vadászember csak szarvasgyilokkal jár vasárnapi misére.
Délutánonként hosszú erdei sétára indultunk nővéreimmel, szigorú francia nevelőnőnk vezérlete alatt - kire egyébként még külön fejezetet szánok. Többnyire valamelyik távoli erdészlak volt a cél. Hogy erdőben - akárcsak templomban - nem illik zajongani, csendesen kell lépni, halkan beszélni, a vadászkatekizmus eme bekezdő tételét még azok a mohaszőnyeges ösvények, azok a csendes, nagyapai fenyvesek oltották belém.

Sok őzzel, üreginyúllal, egy-egy nyírfajddai találkoztunk séta közben. Sok szép pillangót, bogarat fogtunk, kosarunkat teleszedtük vargányával, szamócával, vadmálnával meg nagy csokor halványlila turbánliliommal - a mileschaui fenyvesek jellegzetes, pompás virágával! Az erdészlakban pedig mindenféle jóval traktáltak bennünket: szagos erdei mézzel, tejszínes szamócával. . .
Mihelyt azonban alkonyatra hajlott a délután, sietnünk kellett hazafelé, nehogy megzavarjuk a felnőttek dolgát - az esti őzcserkészés idejét!
A nálunk annyira dívó barkácsolást - kocsin való cserkészést - nem ismerték ott, erre egyébként sem alkalmas az ottani hegyvidék. Hajnalban is csak kivételesen jártak ki. Délutánonként azonban rendszeres gyalogcserkészésre indultak a férfiak: nagyapám, a két nagybátyám, apám, meg a netán ott tartózkodó vendégek egyaránt. Vasárnap kivételével, minden istenadta délután. Ugyanolyan elmulaszthatatlan, önmagától értetődő cselekedetnek tartották, akár a pénteki böjtöt vagy a vasárnapi misét. Amivel korántsem azt akarom mondani, hogy tán megszokás, vagy pláne kötelesség hajtotta őket esténként az erdőre - dehogy. Vadászvérük hajtotta, természetrajongó, vadűző nemzedékek öröksége.
Amilyen mindennaposnak, sőt csaknem elengedhetetlennek tartották a hétköznapi cserkészést, ugyanúgy elítélték, ugyanolyan lehetetlennek minősítették a vasárnapi vadászatot. Tudjuk, hogy nem is olyan régen, a „vasárnapi vadász", a „Sonntagsjáger" még vicclapba való figura volt, egyértelmű a kocapuskással, a nevetséges dilettánssal. A vasárnap mindenkinek, alkalmazónak és alkalmazottnak - de még a vadnak is pihenést, kíméletet jelentett. Vasárnap, vadászat ürügye alatt bárkit háborgatni, mindnyájunknak, kocsisnak, erdésznek, hajtónak, de még a lovaknak is, egyaránt kijáró pihenőnapját megrövidíteni, vagy bármi módon megzavarni, ezt nemcsak felette „unweid-mánnisch", vadásztisztességgel összeférhetetlen, hanem a jólneveltséggel is ellenkező eljárásnak ítélték.

Remélem, hogy fenti bekezdés miatt senki se fog rám neheztelni. Hiszen jól tudom én is, hogy a mai nimródnak 98%-a egész héten keményen dolgozik, és csakis pihenőnapján, vasárnapon van módja arra, hogy vadászszenvedélyének hódolhasson. S noha ennek következtében ő is „vasárnapi vadász" - kényszerűségből válik azzá; lehet rossz, lehet gyenge, de az esetek többségében bizonyára kitűnő vadászember, vagyis semmiképpen sem azonosítható az egykori vicclapbeli „Sonntagsjáger"-rel. Hiszen, ha történetesen módomban lenne még vadászni, bizonyára magam is csak vasárnap jutnék puskaforgatáshoz. Mégsem tartanám magam „Sonntagsjáger"-nek, noha könnyen elképzelhető, hogy tizenöt évi fegyverszünet után, s azóta tetemesen előrehaladott korommal, már én is csak vicclapba való vadászfigura lennék.
De gyerünk vissza Mileschauba, a mindennapi őzbakcserkészéshez.
0
0
0
s2smodern
powered by social2s