Tartalomjegyzék



Roppant akkurátusan ment. Minden pagonyerdész házához telefondrót vezetett. Ebéd után nagyapám sorra telefonálta a kerületeket, mindegyik erdésznek meghagyta, hol várakozzék a gondjaira bízott vadászúrra. Öt órára előjártak a kocsik, s a nagy gesztenyefák árnyékában elfogyasztott uzsonna végeztével ki-ki elhajtatott a számára kijelölt pagony felé. Zuhoghatott az eső, érkezhetett váratlan vendég vagy szomorú hír, a rituális ,,Abendpürsch"-öt - esti cserkészést -még tán földindulás sem zavarhatta volna meg.
Nekem persze - ne felejtsük el, hogy még csak ötéves vagyok -még nem sok örömem tellett az akkori őzbakokban. A vadászok csak későn, sötétedés után tértek haza, nekem akkor már aludnom kellett. De szüleimtől hallottam, sőt kissé még magam is emlékszem, hogy legtöbbször ébren virrasztottam; megvártam, míg nyitott ablakomon behallatszott a hazatérő kocsik dübörgése. Még a várfalon hangversenyző kuvikok kornyikálására is emlékszem! Azokat hallgatva igyekeztem ébren maradni.
Apámmal ugyanis egyezséget kötöttünk. Esténként ha megjön, kalapját szép csendesen hozza be szobámba, tegye le mellém az éjjeli szekrényre. Hogy reggelre ébredve legott megpillanthassam, eredményesen vadászott-e, van-e „Bruch" - fenyőtöret - a kalapja mellett? Mert ha volt, már ugortam is kifelé az ágyból, nyargaltam apám szobájába, hogy az izgalmas történteket mielőbb meghallhassam. Jól emlékszem, hogy nemcsak élőszóval, hanem lehetőleg tereprajz kapcsán, „illusztrálva" kellett beszámolnia. Fontos volt ám nagyon, hogyan állt a bak, mennyire esett a puskától, milyen lövést kapott, meddig vitte el a golyót? S hogy pontosan milyen is volt az agancsa? Mindez persze a vázlatok, rajzok egész sorozatát is szükségessé tehette . . .

A vázlatokat mindig eltettem; emlékszem, hogy még felnőtt koromban is megvolt egynéhány.
Mikor azonban rájöttek, hogy addig nem nyugszom, míg a kalap nincs a „nahkászlin", kikötötték, hogy csakis abban az esetben hozzák be, ha már valóban alszom. Szobám ajtaját kissé nyitva is hagyták, nehogy nyikorgása felébresszen.
Bizony, gyakran kellett szimulálnom, szép egyenletesen szuszognom a takaró alatt, hogy az a kopott zöld kalap el ne maradjon. Mihelyt aztán apám kiosont a szobából, menten kinyúltam a paplan alól, tapogatództam a sötétben. Villany akkoriban nem volt még, gyufát meg nem adtak. S ha megbökte ujjamat a kalap mellé tűzött véres fenyőgally - megelégedetten bújtam vissza a paplan alá, boldogan aludtam el. Mihelyt pedig reggel felébredtem, rohantam a meséért!
Nekem bizony az akkori idők őzbakcserkészésének öröme csak az esténkénti kalapizgalom formájában mutatkozott. Nagy néha, különös jutalomképpen, apám ki-kivitt magával. Ezekre a szórványos esetekre csak halványan emlékszem, a velük járó alkonyati tragédiákra annál inkább, mert mindig útját állták a vadászélvezet tulajdonképpeni beteljesedésének. Mihelyt ugyanis a nap lenyugodott, az őzcserkészés izgalmának tetőfokán, kíméletlenül hazaküldtek valamelyik erdészszel. Nehogy késedelem érhesse a vacsorám meg a lefekvésem pontos idejét!
Meddő könyörgés után, könnyekkel birkózva, taknyos zsebkendőmet rongyosra rágva kullogtam hazafelé, keserűen méltatlankodtam az élet érthetetlen igazságtalanságán.
Kegyetlenek ám azok a felnőttek!
0
0
0
s2smodern
powered by social2s