Nyomtatás
Találatok: 2201
az első verébAz első „vadat" hatéves koromban ejtettem el. És akárcsak a legtöbb gyerek első vadja - veréb volt az enyém is. Vannak rendetlen emberek, akik fácánnal vagy pláne őzbakkal kezdik, sőt ismerek olyan csodabogarat is - pedig ugyancsak derék vadászember vált belőle -, akinek róka volt az első zsákmánya.
Ezek azonban teljesen rendhagyó, sőt szerintem helytelen esetek. Mert a szabványos vadászpálya - verébbel indul. Azaz - amint az enyémből is kitűnik - léggyel! Aztán következik a pille. Utána a béka. És csak azután a veréb. Mert aki csokoládéstortával kezdi az ebédet, orrát fintorgatja rántottleves láttára.

Első verebemről részletesen be tudok számolni.
Tojó volt - „verébtyúk". Ezt azért tudom ilyen pontosan, mert berámázott szárnya negyven esztendeig lógott szobám falán.
Lopva lőttem, titokban, az öreg mileschaui erdőmester flóbertjével.
Csak ketten tudtunk az esetről: az erdőmester meg én. No meg a veréb és a flóbert.
Sörétes flóbert volt, hatmillis. Valóságos patronok jártak belé, akárcsak a felnőttek puskájába. Csak sokkal kisebbek, rövidebbek, gyufaszálnál nem sokkal vastagabbak. Szép piros hüvelyük volt, sárgaréz kupakjuk is, töltésük pedig valóságos puskapor és mákszemnyi madársörét. Hogyne lett volna az komoly fegyver, hiszen még durrant is. Vagy ha nem is durrant, mindenesetre pattant! Ha nem is valami nagyot.
Valahogy úgy fordult, hogy légpuskámat otthon kellett hagynom Pentelén, javíttatni. Az is lehet, hogy büntetésből kobozták el. Elég az hozzá, fegyvertelenül érkeztem Csehországba, s a fegyvertelenséghez mért kedélyállapotban. Balsorsomról nyilván annyit panaszkodhattam az erdőmesternek, hogy végül megkönyörült rajtam, és verebet lövetett velem.
Saját szakállára - elég hosszú volt - vállalta a kockázatot. Hiszen nem kaptunk rá - de nem is kértünk - felsőbb engedélyt. Szüleim még azt sem sejtették, hogy suttyomban le-leszöktem az erdőmesterhez, ki gyümölcsösének titkos rejtekében, flóbertjével célbalövetett. . .

Augusztus tizenötödikén történt, délután fél háromkor, az Úrnak ezerkilencszáz és negyedik esztendejében.
A mileschaui kastély meredek sziklalábát csendes kis tó oldalazta, hajdani várárok maradványa. Tiszta vizét még tisztább hegyipatak bugyogta által, tele volt szivárványos pisztránggal. A kis tavat alacsony kőfal szegte.
Azon a kőfalon üldögélt, ott csiripelt!
Sokkal tisztábban emlékszem rá az érettséginél meg a világháborúk valamennyi borzalmánál! Pedig hát az a tóparti veréb jóval régebben csiripelt utolsót.
Olyankor, közvetlen ebéd után, a felnőttek nemigen mozdultak ki a házból. Zavartalanul dolgozhattunk, viszonylagos biztonságban. Nagy vastag fának takarásában lopództunk közelébe. A felajzott flóbertet csak ott adta kezembe az öreg „Forstmeister". Szinte ma is hallom, amint hosszú, fehér szakálla alól, csehes németséggel suttog:
- Vorsichtig bitt'schán, „pomali", nix zittern. Spatz sieht'e uns
nix . . . An krosse Baum anstreichen, ruhig abziehen, fliegt'e nix
weg . . .
Nekinyomtam hát a csövet a fatörzs oldalának, célba irányoztam, és - nagy vitézül odacsettentettem. A veréb pedig - eltűnt a fal mögött.
- Waidmannsheil! - ujjongott az öreg - Blattschuss! Liegt'e in
Wasser drinn! Maustott!
Onnét halásztuk ki nagy nehezen, valami hosszú kampósbottal. Lucskos volt, undorító, akár a vízbe fulladt egér - de megvolt!
És ma is úgy érzem, felért az első őzbak, az első szarvasbika - az első oroszlán elejtésének örömével!
Nagy gondosan megszárogattuk, minden szál tollát külön megtörölgettük. Hogy mijét érte a lövés, aligha tudtuk megállapítani, elve-szelődött benne a parányi „dunszt"-sörét. Aztán felrohantam vele a meredek várdombnak, fel a sok lépcsőn, be a pipázóba. Kora délután volt, mondom, postaérkezés ideje, újságolvasásba merült mindenki. Csak diadalordításomra figyeltek fel a pápaszemek mögül:
- De hát kinek a puskájával - tudakolták meglepődve -, és egyáltalán ki engedte ezt meg?
Szigorúan kérdezték, de mindjárt látszott, hogy csak amolyan mű-szigorral. Aztán elnevették magukat. Segítettek örülni. . .
Nem győztem elismételni a mindmáig felejthetetlen vadászat minden részletét. Alig bírtam a boldogságommal!
Fontos probléma megvitatása következett:
Miképpen örökítsük meg a zsákmányt, hogyan dicsőültessük meg trófeává?
Én persze a kitömétek mellett szavaztam. Hajdan mindig mindent ki akartam tömetni. Még a légpuskával elejtett, első egeremet is, mely csak azért nem kapott külön fejezetet, mert hosszadalmas „utánkereséssel", napok múltán került meg, büdösen. Az ilyen teljesítményre pedig nem szívesen emlékszik vissza a vadász. Szóval, azt a féregrágta, kukacos egeret is ki akartam tömetni. Tervem azonban általános ellenkezésre talált. De később, gimnazista koromban, már valóságos „állattár" díszítette szobámat, gyatrán kitömött madarak molytenyésztő múmiái. . . De erről majd később.

Az első veréb kitöméséről nagy nehezen letanácsoltak;. Akkor bezzeg nem tetszett nekem a dolog, később annál jobban. Mert az a berámázott verébszárny, életem első vadásztrófeája, azóta is sértetlenül lógott szobám falán. Változatlan becsben lógna bizonyára ma is, ha időközben el nem találja a bomba. - Ha pedig hajdani kívánságom szerint, kitömésre kerül, réges-rég megették volna a molyok. Így mégis jobban jártam.
Kitömés helyett - mondom - rámába került a szárnya. Üveg alá.
Nagyanyám vállalta a berámáztatást. Másnap együtt kocsiztunk a közeli kisvárosba, a kisvárosi ezüstműveshez. Nála rendeltünk rámát. Vékony ezüstkeretet, zöld bársonnyal béleltet.
Mikor nagy sokára meghozta a posta, csaknem olyan örömnap volt, amilyen augusztus tizenötödike: „az elejtés napja". Ezt a dátumot persze rávésettük a rámára,
Szüleim beszélték, hogy a verébszárnyas ráma hetekig velem hált. Álmomban sem voltam hajlandó megválni tőle. Mígcsak el nem repedt az üvegje.
A tóba pottyant veréb megtörte a jeget.
Utána már szaporán következtek a többiek. A nyár hátralevő napjait egyetlen gondolat töltötte el, egyetlen állócsillag körül forgott a világ. Az állócsillagot pedig, ebben az esetben, nem esthajnalinak, hanem „erdőmester flóbertjének" hívták. Ezzel ébredtem, ezzel aludtam el. Persze csak a képével. Hiszen odalent, gazdájánál lakott a drága, az én karjaimba mindig csak utolsó pillanatban, közvetlenül „beteljesedés" előtt került.
Leginkább az „esti beszállás" járta. „Der Spatzeneinfall!"
Akkor ért rá az erdőmester, egyébként is az volt a legkedvezőbb idő. Az erdőhivatal zárt udvarának falát, fel egészen az eresz aljáig, sűrű, feketezöld borostyán borította: a verébnép kedvenc hálótanyája. A „Forstamt" udvarában hatalmas fa terebélyesedett, vastag törzsét kör alakú kertipad övezte. Azon a padon ültünk alkonyatkor, onnét lestük a szállásukra hazatérő verebeket.

Csak a nagy fára vagy a borostyánra rebbenőket engedték célba vennem. Az ereszcsatornán csiripelőkre - pedig oda sorakoztak legszívesebben - tilos volt a lövés. Máskülönben sok helyütt folyatott volna a csatorna.
Minden verébles másnapján, pontos ,,lőjegyzék"-kel leptek meg az erdészeti irodán. Kartonlapra festett, hivatalos pecséttel, erdőmesteri aláírással ellátott díszes ,,Schussliste"-vel, előzőnapi zsákmányom hiteles bizonyítványával. „Drei Stück Sperlinge, hievon ein Hahn und zwei Hennen" - ilyen precíz adatok szerepeltek rajta. (Az idők folyamán különös gonddal őrizgettem ezeket a kedves dokumentumokat, öt-hatéves korombeli vadászdicsőségem emlékeit. De itt hagytak ők is, egyetlen kivételével.)
Amelyik nap elmaradt az esti verébles, az szomorú nap volt. Sokat kellett szomorkodnom, mert gyakran útját állta az időjárás, holmi kirándulás .- vagy keserves büntetés!
Nekem minden gyerekkori büntetésem csakis a fegyver körül forgott. Hosszabb-rövidebb ideig tartó puska- vagy patron-elkobzás, ilyen vagy amolyan vadászatról való letiltás, érdekfeszítő vadászolvasmánytól való ideiglenes megfosztás - egyéb megtorlásra én bizony nem emlékszem.
Jól tudták ám, hol viselem „Achilles-sarkamat".
Büntetésüket mindig csak odacélozták!
0
0
0
s2smodern
powered by social2s