Tartalomjegyzék

madáretetőHatéves voltam, meglett verébvadász. Mire ősszel Mileschauból hazakerültem, már tekintélyes verébzsákmány mutatkozott vadásznaplómban, sőt imitt-amott egy-egy „ragadozómadár" is: tövisszúrógébics - mifelénk „vasfejű gábor"! Néhány sor erejéig el kell időznöm ennél az apró, mintegy pacsirta nagyságú madárnál, ennél a - hogy úgy mondjam - „ragadozó énekesnél", hiszen tudományosan az éneklők rendjébe tartozik, mégis gyakori ragadozásra vetemedik.
„Gáborszarkának", csettegető gáborgyán"-nak is mondják, sőt Samarus bácsi, az öreg csősz (akkoriban még így hívták mifelénk a vadőrt) „törökveréb"-nek nevezte. Ellenemre hívta ennek, hiszen a vasfejű még a madárkölyket is elhordja! Nem veréb az, Samarus bácsi kérem, mégha török is!

Táplálékát egyébként, mely nagyobb bogarakból, darazsakból, de akárhányszor bizony madárfiókákból kerül ki, kegyetlen módon tüskére böki, oda raktározza. Néha valóságos éléstárat találtam, gáborszarka tövisre tűzdelt, úgyszólván karóba húzott zsákmányát. Féltették is tőle fészküket a cinegék, fülemilék, poszáták, stiglicek és csicsörkék. Légpuskám ezek védelmében ritkította a vasfejűeket. Minthogy pedig ennek a madárnak hímje és tojója közt igen feltűnő a színkülönbség, akkori vadásznaplómban külön rubrikában szerepelt a „vasfejű kan" meg a „vasfejű nőstény". Vándormadár létére, a telet Afrikában tölti, nehezen vártam hát - Samarus bácsival együtt - a „törökveréb" tavaszi érkezését.
A tél folyamán pedig folytatódott a verebészés.

Saját flóbertom ugyan nem volt még, csak légpuskám!, az a bizonyos ezerlövetű. Igaz, hogy az elmúlt nyár folyamán sokat veszített varázsából: homályba borította az erdőmester flóbertje. Most aztán újból divatos lett. Végre adtak hozzá bőséges muníciót is, jókora zacskó négyes sörétet.
Ez eddig rendben lett volna. Csakhogy a tanulás ideje is beköszöntött ám, szerencsére még csak magánúton. De még így is mennyi drága időmet elrabolta! Hiszen délelőtt mindössze másfél óra, a rövidülő délutánnak pedig alig egy-két órája maradt komoly vadászmunkára.
Ezek a szabad órák bezzeg nem vesztek kárba. Kivéve persze, mikor az egyszeregy körül felmerülő, szerintem teljesen alaptalan panaszok ideiglenes vadászati tilalmat eredményeztek.
Mondanom sem kell, hogy a légpuska - különösen eleinte - sokkal nehezebben szedte le a verebet, mint nyáron az erdőmester flóbertje. Nemcsak az nehezítette dolgomat, hogy a sörétes flóbert tenyérnyi szórású lövésével szemben, légpuskámból csak egyetlen szem négyes sörét repült ki. Nagyobb baj volt, hogy már az az egy szem sem repült ki olyan „likiránt", ahogy azelőtt szokott. Alája vágott a célnak, sőt kissé balra is. Aminek következtében másfél verébnyit föléje, fél verébnyit pedig jobboldalt kellett irányozni az igazi verébnek. Ezek az igazítások persze, a cél távolságának megfelelően változtak.

Mire mindezt kitapasztaltam, sok zacskó négyes sörét széjjelszóródott a kertben. Aztán ismét csak összeszoktunk. Ügy kitanultuk egymás hibáit, hogy néha még a jegenyefa legtetejéről is leemeltük a verebet. Olyan magasról, ahova a mileschaui erdőmester még álmában sem tudott volna fellőni híres flóbertjével!
Különös előnye volt annak az én hajdani ezerlövetűmnek, hogy csakis én tudtam vele bánni. Aki nem ismerte a szokását, és becsületes módon oda célzott, ahova találni akart, az legfeljebb akkor találhatott - ha rosszul célzott. Idegen kézben így hát népszerűtlen puska volt - ami a tulajdonos szemében mindig nagy előny!
A kártékony vasfejű gáborok és haszontalan verebek ritkítása közben, a hasznos énekesmadarak ismeretébe, megbecsülésébe, védelmébe is belenevelődtem.

Ha néhanapján hiba történt, tévedés vagy féktelenség következtében egy-egy ártatlan pintyet, sármányt, csicsörkét vagy könnyű lövésre kínálkozó „pipiskét" (búbos pacsirtát) találtam „verébnek nézni", annak mindig komoly következménye lett. Kérlelhetetlen puskaelkobzás. Ilyenben nem ismertek tréfát. Az effélétől eleve elvették a kedvemet.
Télen, mihelyt az első hó leesett, rendszeres madáretetéshez fogtunk. Még ősszel elkészítettük, kijavítgattuk a különféle etetőket - karóra szerelt vagy felakasztható házikót, nád- vagy kátránypapír fedelűt -, hogy el ne ázhasson bennük az eledel, szél ki ne hordhassa. Nemcsak a kertnek különféle rejtekébe, házunk köré is állítottunk etetőket -legfontosabb azonban az ablakom előtt álló volt! Ezt mindig úgy helyeztük el, hogy már ébredéskor, ágyamból ráláthassak. Magasra szegeltük hát, a nagy ezüstfenyő oldalába, alkalmas kis létrán hordtuk fel belé az eleséget. Reggelenként, mihelyt az ablaktábla kitárult, legott megállapíthattam, miféle vendégeim érkeztek.
A verebekkel mindig baj volt. Amelyik etetőt ellepték, abból a többi madárnak nemigen jutott. Márpedig azoknak akartunk kedvezni, nem a szemtelen verébnépségnek. Az még a legkeményebb télen is gondtalanul él, istállók, baromfiólak környékén bőven talál lopkodni valót.

Hanem a sok rovarirtó énekes: többféle cinke, pinty és rigó, sármány, stiglinc, süvöltő, kéregfutó, ökörszem, királyka - ugyancsak nélkülöz télen. Különösen, ha hó lepi a tájat, vagy ólmos eső jégzománccal vonja be a gallyakat. Olyankor a madárhad hálásan gyülekezik a terített asztal köré, egymás csőréből kapkodja ki a felkínált ocsút, kendermagot, napraforgó-szemeket. Hát még a madzagra kötött szalonnafalatot, felébe vágott diót! Ezt különösen a cinkefélék kedvelik: körös-körül repdesik, tótágast csüngve csipkedik, vidáman himbálódznak az ide-oda lengő dió- meg szalonnahintán.
Mihelyt azonban odatalál az erőszakos verébsereg, a szerény természetű énekesek meghátrálnak, szomszéd fákra surrannak; udvarias távolságból nézik az amúgy is pufókra hízott hívatlanok falánkságát.

Fontos feladatom volt hát az etetők minél szorgalmasabb verébtelenítése. A légfegyver erre igen alkalmasnak bizonyult. Rossz idő esetén szobából, ablakon keresztül. Három-négy etetőt is ellenőrizhettem, a különféle irányba nyíló ablakokból. Sorra jártam hát a leshelyeket, anélkül hogy az épületből ki kellett volna lépnem. Nagy előny, különösen fergeteges időben, avagy torokfájás esetén. Ma is csak akkori szabadalmamat ajánlhatom, a nyitott ablak elé állított spanyolfalat, alkalmasan belevágott, a felnőttek szemét lehetőleg elkerülő lőréssel. A mögötte rejtőzködő vadász látatlanul tizedelheti az etetőn kalózkodó verébhadat. A gyakori tizedelésnek viszont az a hátránya, hogy míg a hívatlanok nehezen tágítanak, a hivatalosak elijednek, bizalmatlanokká válnak, s végül is a verebek helyett az énekesek fogyatkoznak meg az etető körül.
Ezért már akkoriban kísérleteztünk a manapság készen is vásárolható, „verébmentes" etetővel, melynek tudvalevő fortélya, hogy köröskörül üvegfal védi, s a madárnak csak alulról, a láda fenekén van bejárója. Az akrobata természetű cinkefélék, királykák, fakúszók így is betalálnak, míg az ügyetlen, tótágast állni nemigen tudó verebek kint rekednek. Az ilyen etetőt viszont nehezebb kezelni, kevesebb madárfajta látogatja, megfigyelése is körülményesebb.

Pedig a megfigyelés az élvezet, az igazi mulatság! Annak idején, kisgyerekkoromban, külön naplót vezettem az ablakom előtti etetőről. Külön rovata volt minden bejáratos madárnak, s amelyik megjelent, jelet kapott a rovatába. Tágas ,,megjegyzés"-rubrikám is volt, abba jegyeztem fel a különleges megfigyeléseket. Falusi gyereknek, különösen ha vadászvér fűti - ami egyértelmű a természet szeretetével - nagy öröm ám a téli madáretető!
Az a szüntelen sürgés-forgás, izgatott jövés-menés, az a pillanatról pillanatra változó, tarkabarka kaleidoszkóp! Különösen, mikor a fehérre havazott környék élesre rikítja a tarka madárszíneket. Hiszen még az egyébként fel sem tűnő, szerény viseletűek köznapi ruháját is kifesti a hó, hát még a cifrákét, az ünneplőbe öltözött pompásakét!
A kékcinke azúrháta, a kövér meggyvágó gesztenyedolmánya, a királyka aranykoronája, a süvöltő karmazsin-mellénye, a széncinke feketesárga kabátja, a hosszú farkú őszapó feketefehér frakkja, a tengelic hatszínű cifrasága - mindmegannyi ide-oda cikázó ékszer. Még a feketerigó sárga csőrét is fényesre aranyozza a hóháttér, még az igény-telén, szürke csúszka hátát is kikékíti, rozsdás hasát narancsvörössé tüzesíti - csaknem jégmadárrá szépíti!
A kavargó hópelyhek közt surrogó, tarkán ide-oda villódzó tollasokban már akkor, gyerekszobám ablakából megtanultam gyönyörködni, s máig sem untam belé. Még Pesten is, amíg odafent laktam a budai hegyen, minden télen akasztottam ablakom elé etetőt. Itt azonban, ahol most lakom, még a madár se igen jár.
0
0
0
s2smodern
powered by social2s