Tartalomjegyzék



Többször megtörtént, különösen hófergeteges időben, hogy hangtalanul, minden szokásos rikácsolás nélkül, egy-egy pimasz mátyásszajkó termett az etetőben. Hirtelen megjelenése széjjelrebbentette a forgalmas ingyenkonyhát. Méltatlankodva cippogott a sok apró madár, közeli bokrokból gyalázta a kíméletlen tolakodót.
Hát még, mikor a kendermagos-mellű madárgyilkos: szellemszárnyú karvaly ejtette rablóútjába etetőmet! Mire meglepetésemből fel¬ocsúdtam, már vitte is a cinkét, már el is tűnt vele a kert homályá¬ban . . .
Emlékszem, hogy azok a villanásszerű, hangtalan tragédiák menynyire megdöbbentették gyereklelkemet. Képzeletemben az éhes karvaly ügyes vacsorafogása borzalmas gonosztetté nőtt. . .

Két ritka madár képe is emlékembe szökik, kivételes téli látogatóé. Etetőládámat ugyan egyik sem kereste fel, de szokatlan tollú, idegen vándor létükre, megjelenésük izgalmas feltűnést keltett. Akkoriban, vagy fél századdal ezelőtt, rendszeresen megjöttek otthoni kertünkbe, de később, felnőtt koromban már nemigen jelentkeztek. Hajdan talán szigorúbb telek jártak, a hideg szoríthatta le őket kárpáti fenyveseikből, hiszen odavaló, északi madár mind a kettő: a havasi szajkó meg a keresztcsőrűpinty.
Az előbbi - magtörőneki mogyorós-szajkónak is mondják - nem valami feltűnő tollú, barna színű, fehér pettyes madár, a mi „mátyásunk" közeli rokona. Gyerekkori trófeáimnak azonban különös büszkesége volt, akárcsak a közmondásos „fehérhollót", olyan becsben tartottam.
A keresztcsőrűvel való első találkozásom meg éppenséggel felejthetetlen. Pedig régi emlék az is, légpuskáskori. . .
Nagy hó esett akkor. Fehér télikabátot húzott a kertünk, csillogó karácsonyfának öltöztek benne a lucfenyők. Abban a csendes fenyvesben is volt valami etetőm, ott időztem éppen, ott leskelődtem. Már akkor szerettem egy-egy zavartalan helyen figyelgetni, céltalanul várakozni, behallgatózni a csendbe. Különösen abba a szélmentes, hóterhes, téliálmos mozdulatlanságba . . .

Hát amint ott nézelődöm - fenyőtoboz pottyan mellém a hóba. És kisvártatva - amott is leesik egy. Közben valami furcsa, ismeretlen madárszó is hallatszik: ,,gip-gip" - ilyenformán. Nyújtogatom hát a nyakam, és - alig hiszek a szememnek! Gyönyörű szép, színes madarak sürgölődnek odafent a fenyők havas sudarán: vérpirosak meg zöldessárgák!
Ilyen madarat még sohasem láttam. Nemcsak tarka színük, minden mozdulatuk, akárcsak valami apró papagájé! Tornásznak, himbálódnak, tótágast lógnák ott a magasban, szorgalmasan dolgoznak a hócukros fenyőtobozokon. És időnként le-leejtenek egyet. . .
Szinte elbűvölten néztem a zúzmarás karácsonyfák tetején rikító látomást. Aztán nagy vigyázva kiosontam a fák alól, szaladtam be a világrendítő hírrel:
- Piros vadpapagájok érkeztek a fenyvesbe! ...
Kihoztuk a légpuskát, és apai engedelemmel lőttem is a csodamadarak közül. Mindenikféléből egyet: egy pirosat, egy sárgát. Akkor lepődtem csak meg igazán, keresztben álló csőrük láttán. Elsőbb azt hittem, hogy tán sérült, hibás csőrű példányok. Csak odabent, az öreg Brehm megfelelő kötete győzött meg a valóságról. Abból olvasta apám, hogy ez bizony nem papagáj, még kevésbé hibás csőrű, hanem egyszerűen - keresztcsőrű! Nem is kétféle fajta, hanem a piros az hím, a sárga meg tojó.

Még aznap be is küldtük őket a fehérvári kitömőhöz. Saját „tervem" szerint preparálta: zúzmarás fenyőtobozba kapaszkodtak, felülről a piros, alulról a sárga ...
Bizony, szépemlékűek, felejthetetlenek azok a csendes, falusi telek! Zimankós, varjúkárogó, vadlúdgágogó, gyorsan hanyatló délutánok!
Pedig akkor aligha lelkesedtem értük. Tanulásra fogott gyereknek nem élvezet ám a hosszú falusi tél magánya! A szomorú, hóködös biflázónapok reménytelen egyformaságának mintha soha nem szakadna vége. Láthatatlan, valótlan messzeségben pitymallik a nyári vakáció hajnala ...
Hát még a felnőtt-kor ígéretföldje!
Hiszen a legtöbb gyerek rabnak, elnyomottnak, meg nem értettnek érzi magát. Milyen nagy nehezen várja a szabadulást, a sokféle kötöttség béklyóinak lehullását. Én legalábbis nehezen vártam. Milyen csigalassúsággal telnek azok a „boldog" gyerekévek . . ,

S mihelyt felnövünk, milyen váratlanul gyorsul meg forgásuk, milyen fokozódó irammal pergetik életünk orsóját!
De egyben szépítgetik is azokat a régi, azokat a nagyon is félreismert teleket! Hajdan tán keservesnek tűnő ábrázatukat egyre melegebbé, mosolygósabbá derítik . . .
A távolság, az idő múlása, tisztára mos mindent.
Milyen szép is lenne, érett fejjel, gyereknek lenni!
0
0
0
s2smodern
powered by social2s