Nyomtatás
Találatok: 2009
vadludakÍgy hívták a francia nevelőnőmet. Helyesebben: mi hívtuk ennek. Négyéves koromban került hozzánk, aztán nálunk is rekedt, véglegesen, Csak a második világháború kitörésekor költözött el tőlünk, nyolcvanöt éves korában, egyenest a másvilágra. Mindnyájan szerettük, családtagnak tekintettük, otthonunknak valóságos tartozékává vált. Negyvenöt éves vendégeskedése alatt elfelejtett franciául, de nem tanult meg magyarul. Eredeti, hazai fészkét elvesztette ugyan, helyette azonban új fészket rakott, mindnyájunk szívében.
Pedig egyébként keménykezű volt, elkeseredett harcokat vívtunk, sokszor elnadrágolt, még többször elkobozta a puskámat. De tartós hadilábon sosem álltunk, hamarosan kibékültünk. Hosszú barátságunk közös alapja: egyformán szerettük az állatot, a vadat, a természetet.
Volt is nekünk akkoriban mindenféle pártfogoltunk. Márciusi nyúlfiókunk, cuclin nevelődő őzgidánk, büdös rókakölykünk, kalitkában hintázó mókusunk, szelíd sündisznónk, teknősbékánk. A társaságunkban élő madarak közül, a szokásos papagájon és kanárin kívül vadgalambra, szarkára, mátyásra, bagolyra, vadlibára - sőt még túzokra is emlékszem! Mikor pedig odalent a tengerparton, a quarnerói Voloscában töltöttük a tél utolját, szépszínű halakat, langusztákat, nyálkás tengericsillagokat láttunk vendégül a fürdőkádban . . .
Legtöbb menekült egészségügyi kezelés címén került hozzánk. Puskalövés-szárnyazta vadat, ha komolyabb bántódása nem esett, megorvosoltuk, s ha felgyógyult, szabadon bocsátottuk. A vadőrök, ha elhagyott vagy sérült állatkölyökre, madárfiókára találtak, behozták, gondjainkra bízták. Kikaszált fácán- meg fogolyfészkek tojásait házikotlós alá rejtettük, készséges mostoha gondoskodott további sorsukról. Vadrécét is akárhányszor keltettünk így, sőt néhányszor még túzokot is! A kis „vadpókákat" azonban - így hívják mifelénk a túzokot -sosem sikerült nagyra nevelnünk. Chichette - akármennyit veszekedtem vele - mindig túllakatta őket szöcskével!
Az efféle páciensek egyike-másika nálunk is felejtkezett - különösen a szárnyazott vadlibák közül. Tudnunk kell, hogy Chichette, állatbarátságát dokumentálandó - erőszakkal magához ragadta a baromfitelep főfelügyelőségét, és holta napjáig korlátlan, beleszólást nem tűrő egyeduralkodója maradt a pentelei ,,tikászat"-nak.
Házilúdjaink hófehér falkájában pedig rendszerint járt egy-két kisebb termetű, rövidebb nyakú, szürke kabátos liba. Az ilyen bezzeg nem a többi közt, nem Chichette jóvoltából, még csak nem is ólban látta meg a napvilágot, hanem valahol messze idegenben, Észak-Szibéria tundráin. Onnét utazott le ősszel, gondos V-betűbe sorakozva hozzánk, mígesak valamelyik novemberi estén pórul nem járt. Pedig magasan szállt ám, elérhetetlennek vélt biztonságban; legszélső sugár-tollát mégis elpattantotta egy szem sörét. Ki kellett hát maradni a sorból, sérült szárnya nem bírta el friss vetésen kövérre hízott testét. Jaj, kénytelen volt leereszkedni, földet érni, s onnét, a sekély tocsogóból, búcsút gágogni a tovaszálló testvéreknek! Aztán futni kellett, kiáltozva menekülni, kétségbeesve csapkolódni a tehetetlen szárnnyal . . .
Mégis utolérték, elkapták a nyakát.
De nem bántották ám, pedig ő ugyancsak sziszegett, vitézül csipkelődött. Mégse csíptek vissza, sőt, szép óvatosan hónuk alá fogták, hazahozták, meleg szobába. Szárnya sebét gyengéden megjodoformozták, csőrét kukoricával, friss vízzel kínálgatták. Ö azonban hozzá sem nyúlt az ételhez, úgy remegett a félelemtől, úgy fájt szegény libaszíve a meszsze járó többiek után. Inkább az éhhalál, mint a rabkenyér - gondolta, a méltatlanul fogságba esettek hirtelen lobbanó, de gyorsan lankadó önérzetével.
Hanem a szobában nem engedték ám éhezni. Erőszakkal gyúrták le gégéjén a kukoricát, mígesak meg nem unta az éhségsztrájkot, mígcsak önként hozzá nem látott a nyeléshez.
Azóta már néhány hónap eltelt. Libalelke beletörődött a változtathatatlanba. Szárnya sebe régen behegedt, s ha nagyon akarna, tán repülhetne is megint a többi után.
De ő maga sem tudja már, repüljön-e? Egyelőre mindenesetre nem siet a távozással. Mert ezek a nagy fehér rokonok, noha eleinte kergették, összevissza csipdesték, most már társaságukba fogadták. Sőt, egyik gúnár, az a mélyen gaggantó hosszú nyakú, mintha jószívvel szemlélné, mintha szemet vetett volna rá? . . .
Tán nem is lenne bolondság itt maradni?
Ilyesféle illegalitások történhettek akkoriban nálunk, mert jól emlékszem, olykor nemcsak egy-egy szárnyazott vadlúd, hanem sok tarkabarka liba is éktelenkedett a fehérek között. Flórián vadőr pedig - kivel még ismételten találkozunk ebben a könyvben - erősen állította, hogy ezek a tarkák felgágognak a magasan vonuló vadlibákhoz: - Értik egymás szavát - magyarázta nekem kellő tapintattal Flórián -, biztosan azért, mert hogy ezek is szürke tollúak!
A jó öreg Chichette-el sok közös vadászkalandban volt részünk, hiszen az eddig elmondottaknak is állandó, közvetlen vagy közvetett, szem- vagy fültanúja volt. Sőt, egy ízben - szégyen és gyalázat hatéves vadászfejemre - még meg is söréteztem szegényt! Valósággal „meg-stangliztam".* Azt a nagy kerek jázminbokrot, sötét vadásztettem színhelyét, ma is megtudnám mutatni - ha ugyan ott van még. Madáretetőm volt valamikor abban is, odavittük Chichette-el a friss kendermagot. Hívatlan verebeket értünk ott, sikerült is egyet eltalálnom a légpuskával. De nem „dögre" esett, csak szárnyszegetten. Az ilyen verebet pedig, ha sűrűbe keveredik, nem könnyű elfogni. Nem ül meg a földön, gallyról gallyra ugrik, úgy igyekszik menekülni.
Mielőtt bebújtam utána, Chichette-et a túloldalra dirigáltam, állná el a veréb útját, ijesztené vissza, ha ott akarna kiszökni.
Bent a sűrűben csakhamar észre is vettem a madarat, mintegy méter magasságban ugrált, egyik ágról a másikra. Célba kaptam, de izgalmamban - megfeledkeztem a szemközt leselkedő Chichette-ről. Amint elhúztam a ravaszt, azon pillanatban ugrott a veréb is, a sörétszem mellette szaladt el. Odaát azonban, a bokor amaz oldalán, elvisította magát valaki. Mégpedig franciául.
Hál'isten, nem történt baj. Igaz, hogy telibe találtam szegényt, de csak felsőcombon. Még ruháját sem ütötte át az ártalmatlan sörétszem. Éppen csak megkoppantotta. Ha azonban felsőcombja helyett, Chichette szeme esik sörétem irányába . . .
Tudom, hogy rendkívül megijedtem. Bőgve kértem bocsánatot. Arra is emlékszem, hogy a kárvallott, derék jó lélek el akarta titkolni szüleim előtt, vadásznevemet meg akarta kímélni a csorbától. Én azonban - lesz, ami lesz - elmondtam. Vajon becsületből-e, vagy inkább politikus előrelátásból - ki tudná ezt ma már eldönteni! Mindenesetre ennek köszönhettem a különben menthetetlenül kijáró, hosszabb lejáratú puskaelkobzás elmaradását.
Visszagondolva azokra a homályba vesző, régi időkre, úgy érzem, legszebbek mégis a téli hónapok voltak! Olyankor összeszűkült körülöttem a világ, beszorult a kertbe.
A télbe takaródzott kertet pedig saját, tulajdon pagonyomnak tekintettem, lakóit figyelmesen számon tartottam. Akadt ám ott, a sok énekesmadáron kívül, mindenféle egyéb is. Fácán, nyúl állandóan tartózkodott benne szép számmal, sőt néhány őz is. Szobám tágas rétre nyílott, ablakomból minduntalan lehetett vadat látni. Esténként behallatszott az elülő fácánkakasok hangos kakatolása, ablakom előtt meredeztek kedvenc éjjelizőfáik. Néhány nyúl, egy-két őz is megjelent a ködben úszó esti réten, el-elvonogatták a tanulóasztalánál magoló vadász figyelmét.
A kertben több helyütt volt fácánetető, őzetető is. Ezeket naponta végig inspiciáltam, különösen havas időben. S mihelyt valamelyikből kifogyott a kukorica, a széna, siettem pótoltatni. Erdőőr ritkán mutatkozott a kertben, a kerti vad saját vadam volt, ott én voltam a „csősz"!
De mondom, csak télen. Nyáron ismét tágra nyílt körülöttem a határ, megenyhült az idő, érdeklődésem pedig újból szerteszéjjel szóródott, a kertben telelt őzekkel egyetemben.
Igen, azok a nagyhavas telek, mikor a nélkülözés elől házunk meleget sugárzó közelébe, kertünk vendéglátó menedékébe sereglett a vad, azok voltak a legszebbek!
Mert a bőség lazítja a kötelékeket. Hanem az ínség, az szorosabbra fűzi!

0
0
0
s2smodern
powered by social2s