Olvasás közben érzi az ember a csípős március esti szelet, látja maga előtt Pali bácsit és hallja a hangját, ahogy régmúlt időkből előkotor egy-egy történetet. Ő is az a vadász, aki nem csinál gondot abból, hogy a hibázásairól meséljen.


Szeles, enyhe márciusi este volt, s a Pelőcz-erdő felett már láttam körözni néhány örvös galambot. Kissé későn értem ki az irtás szélére, társaim már ott vártak rám, és halkan beszélgettek a kocsik mellett. Pajti, a német vizsla jócskán elém futott, és feltartott fejjel vezetett oda a vadászokhoz. Misi, a kutya gazdája kezet nyújtott – miközben próbálta fegyelmezni a bolondozó ebet -, majd Pali bácsi is, miközben a pipáját a fogával kissé megszorította. Másik kezében nála volt elmaradhatatlan esernyőszéke, amelyen az elmúlt évtizedek viszontagságai igen mély nyomokat hagytak. Puskája a háta mögött lévő öreg kocsi motorháztetőjén feküdt a tokjában, és szokásához híven vastag kabátot öltött, készülve a várható esti lehűlésre.

Közeledett már a naplemente, de azért volt még egy kis időnk, váltottunk néhány szót a napi dolgokról, a hirtelen jött tavaszról és a szalonkákról is. Majd vállunkra vettük a puskákat, és elballagtunk a vágás felé. Ott mindjárt háromfelé váltunk, és mindenki a maga jól megszokott helye felé indult. Pali bácsi megállt az öreg fűzfatuskónál, Misi pedig Pajtival együtt az árkon túli, rekettyebokrokkal körbevett kis rétre igyekezett.

Én végigmentem a vágás melletti úton, és egy jó vadváltóra állva a bent látszódó kis tisztásra álltam, amelyen a téli, vizes hó lenyomta a gazt. Egy mélyebb részen, a „Gödörben” foglaltam el végső helyemet.

A szél még naplemente után is fújt, s felhőket hordott magával a nyugati égen, ezért gyorsan fogyott a lővilág. A rigók is igen hamar befejezték repkedésüket, elcsitult a madárdal, csak néhány fácán hangját lehetett hallani az erdőből, s a távolban riasztott egy őz.

Szalonkát aznap nem láttunk, nem is hallottunk, még a szomszéd területet sem verték fel azok a jellegzetes dupla lövések, amelyek ilyenkor megdobogtatják a vadászszíveket.

A sötétben hamarosan megláttam a lámpafényt, a magamét is felkapcsoltam, és a megtört puskát a vállamra emelve a gyülekező felé ballagtam.

Pali bácsi és Misi már kiért, és az úton beszélgetett. A kocsiknál megálltunk, senki nem sietett haza. Mivel a szalonkaélmény elmaradt, mindenki úgy érezte, hogy valami hiányzik az estéből. Tudtam, hogy az öregre számíthatok, hogy ilyenkor emlékeihez nyúl, és az elmúlt hatvan év szalonkavadászataiból majd előkeres nekünk valamit.

Elmondott egy történetet, amikor a szalonkahúzás idején hó esett. A vadászatot nem zavarta, vagy befolyásolta a hirtelen jött téli idő, a madár ugyanúgy húzott. Sikerült is lőnie egyet, amelyet a hóba esése helyén nem talált meg. A sebzett vad apró lábnyomait rubinvörös vércseppek kísérték, amelyre egy jó kutyát állítottak, s az hamarosan meg is hozta szájában a szalonkát.

Szóba került még jó néhány szép, esti vadászat, régi vadásztársak - akik már csak az emlékekben élnek - szerencsés lövések, s még több, a mai napig érthetetlen hibázás.

Pali bácsi történetei teljessé tették az estét, s mi, a hallgatóság úgy éreztük, hogy utazunk vissza vele együtt az időben.

Már egy jó ideje ott álldogáltunk a kocsi mellet, még a puskákat sem vettük le a vállunkról. S amikor a szalonka viselkedéséről, repülési szokásairól esett szó, egyszer csak az öreg így szólt:

- Amikor a Gábor fiam még amolyan süldő gyerek volt, gyakran kivittem magammal vadászni, szalonkázni is. A régi vadásztársaságomnál volt jó néhány terület, ahova érdemes volt kiállni, mert egy-egy idényben igen sok szalonkát lehetett látni. És az előbb mondtam éppen, hogy a fiatalos felett elrepülő madarat a magasabb erdő igen gyakran visszafordítja, egy ilyen eset történt meg velünk.

Az erdőben, ahova tartottunk, egy erdészeti feltáró út volt, ami nagyjából egy ipszilon alakot formázott. Úgy álltunk, hogy mindhárom irányba ellássunk az út felett, hogy ha arra jön a madár, legyen lehetőségünk lövést tenni rá.

Gábor mellettem állt, és nagyon figyelt, már akkoriban is igen erősen érdeklődött a szalonka iránt. Észrevettünk egy madarat, amely az út egyik ága felett repült, egyenesen felénk. Ráfogtam a puskát, és amikor elég közel ért, durr…, durr…, szépen egymás után kétszer elhibáztam. Megfordultunk, és néztünk utána, ahogy végigrepül az út másik ága felett, annak végén eléri az öregerdőt, gyönyörűen kitárja a szárnyát, és visszafordul felénk. Én kapkodó mozdulattal újratöltöttem, és amikor fölénk ért, durr…, durr…, megint elhibáztam…

Rettenetesen dühös voltam magamra, és belül mérgelődtem, miközben a puskámat betöltöttem. És akkor Gábor fiam, aki már kisgyermek korában is „híres” volt a tisztánlátásáról, egyszer csak megszólalt: - Te apám, mi nem azért jöttünk ide ki az erdőre, hogy szalonkát lőjünk…?

A szeles tavaszi estét - annak ellenére, hogy aznap hallgattak a puskák – igazán emlékezetessé tette a kis történet. Későre járt már, Pali bácsi kalapot emelt, Misi és Pajti is elköszönt.

Én maradtam még, álldogáltam ott a sötétben, megnéztem a csillagok állását, hallgattam a szelet, amint az égerfák ágai közt suhog. A vágáson egy őz riasztott, amikor elhagytam az erdőt, és elindultam a falu felé.

Forrás: Nimród