fenyőfaKarácsonyt emlegettem az imént - gyerekkori karácsonyt. Álljunk itt meg egy-két szóra. Tegyük félre a puskát, emeljük meg kalapunkat, jussanak eszünkbe azok a hajdani, csilingelő-szánkós, boldog decemberek! Amikor még eseményt, még csodát jelentett a karácsony. Azok a meghitt falusi esték, amikre még valóban ráillett varázslatos nevük: szenteste!
Azokra az évekre gondolok, amikor már ősszel kezdtem számolgatni a napokat, esténként türelmetlenül húztam át a kalendárium aznapi számát, így akarván siettetni a nagy ünnep eljövetelét. Közben pedig elmerengve böngésztem a játékosboltok árjegyzékét, de mindenekelőtt a ,,Huzellá"-ét meg a ,,Zubek"-ét, hisz azok telistele voltak szebbnél szebb puskával, szívszakasztó flóberttel! . . .

Hogy az ajándékokat a Kisjézus hozza - ezt tán még elhitették velem ideig-óráig. Hanem azt, hogy a karácsonyfát is ő hozná - azt bizony sohasem! Hogy is hitethették volna, mikor azt minden istenadta karácsonykor mi hoztuk az erdőről - apámmal ketten! Havas karácsonykor szánon hoztuk, különben kocsin. Apám ugyanis azt tartotta, hogy a karácsonyfa kiválasztását csakis ő érti, különben sosem olyat hoznak, amilyenre szükség van. Vagy hosszabbat hoznak a kelleténél, vagy rövidebbet, vagy sűrűbbet, vagy ritkábbat. Márpedig olyan kell, amelyiknek sudara éppen megpöccinti az ebédlő mennyezetét, és fél¬oldalt bokrosodik, hogy silányabb oldalát jobban belé lehessen szorí¬tani a sarokba. És hogy az melyik, azt csakis ő tudja „megsaccolni".

így hát huszonharmadikán befogatott, vitt magával baltát-fűrészt, kihajtott az erdőre. S amióta baltán kívül, engem is magával vitt, a mennyei karácsonyfának nem adhattam többé hitelt.
Nem is egy fát hoztunk olyankor, hanem rendszerint négyet. Az iskolásgyerekekét, a magunkét, az „Öreg"-ét meg a nagymamáét. Nagyság szerint sorolom fel őket. Az iskolásgyerekeké volt a legnagyobb, hiszen az a kocsiszínbe, a Sárpentelén fellelhető legtágabb helyiségbe került, annak plafonja pedig magasabb volt az ebédlőnél. Nagyanyámnak viszont, aki a kert túlsó végén épült ,,Kislak"-ban székelt, jóval kisebb karácsonyfa kellett.
Anyám, nagyanyám, nővéreim évhosszat kötögették-horgolgatták a sok kendőt, réklit, nyakravalót. Ez mind ilyenkor, a kocsiszínbeli karácsonyestén került kiosztásra. Otthonunk közvetlen közelében nem volt község, a majorbeli templomot-iskolát mi tartottuk, a padsorokban csak a gazdasági alkalmazottak gyermekei gyülekeztek. Ok pedig nem takarékoskodtak a gyerekkel. Jártak is az iskolába vagy kétszázan, anyáméknak szaporán kellett forgatni a kötőtűt, hogy karácsonyra mindennel elkészüljenek. Bízvást mondhatom, hogy gyerekkorom estéi a kötés „jegyében" teltek. Annyit villogott szemem előtt a sokféle kötőtű, hogy végül meguntam, és vadászi mivoltomat megtagadva, szégyenszemre megtanultam kötni! Mégpedig annyira, hogy az első világháború alatt, lövészárokbeli mellékszórakozásból, jó meleg réklit kötöttem magamnak - bajtársaim érthető csúfolódása közben.

De gyerünk vissza, a gyerekkarácsonyba.
Huszonnegyedikén már reggeltől kezdve a kocsiszínben foglalatoskodtunk. Akkorra kiürítették, kitolták belőle a különféle hintókat-kocsikat-kordékat, egymás tetejére állított szánokat, helyettük hosszú asztalokat sorakoztattak a falak mellé, körös-körül. Középre pedig a nagy karácsonyfát állították.
Azt díszítettük. Létrára kapaszkodva aggattuk rá a szokásos csillogó miegymást, még a legnehezebben elérhető ágvégre is csíptettünk gyertyatartót. Aztán nagy szakajtóvékákban hordtuk be az iskolásgyerekeknek szánt ajándékot. Mindenkinek jutott meleg ruha, vastag kesztyű, játékszer meg irdatlan nagy dióskalács. Az asztalokon szép sorjába teregettük a fényes papírba takart csomagokat. Mindegyikre gondosan készült névcédulát tűztünk: ilyen Jóska, olyan Ferkó, emilyen Rozi, amolyan Mári. Egyik oldalra a „gyerekekét", másikra a leányokét. Mert mifelénk csak a fiú a „gyerek". A leány, az már kiskorában is csak leány. (Akkorában nem volt még női emancipáció.)
Dél lett, mire elkészültünk. Mikor pedig alkonyodni kezdett, újra levonultunk a kocsiszínbe. Hosszú horgászbot végére szerelt gyújtózsinórral lobbantottuk lángra a gyertyákat. Aztán mi, testvérek, az asztalok elé álltunk, ki-ki a gondjára bízott portéka mellé. Az ajándékokat ugyanis mi osztogattuk széjjel, egyikünk a ruhát, másikunk a játékszert, harmadikunk a kalácsot-cukorfélét, nagy tarka stanicliban.
Pont fél ötkor kitárult a kocsiszín kapuja: szép hosszú párossorban vonult be az iskola. Ütemesen szótagolva „dicsért" a vörös fülű, vörös orrú gyereksereg: „Di-csér-tes-sék-a-Jé-zus-ne-ve-ad-jon-is-ten-jó-es-tét!. .

Sor elején lépdelt a „mester úr", végén a plébános úr.
Az öreg tanító - tisztelet és megbecsülés emlékének, hiszen belém is ő csepegtette az írás-olvasás tudományát - legott levetette felsőka-bátját. Pedig kutyahideg volt amabban a fűtetlen kocsiszínben! Azért vetette le, mert alatta - ferencjózsef-kabát pompázott! Annak felöltésére pedig csak ritkán, főképp csak karácsonyeste került sor.
A „mester úr" jobb kezének középső ujja csonka volt, hiányzott belőle a két utolsó íz. Ilyenkor - de csakis ilyen ünnepélyes alkalmakkor - jobb keze tenyerét a mellén nyugtatta, olyanformán, hogy csonka ujját ferencjózsef-kabátjának két gomb közti résébe csúsztatta. így rejtegette, tartózkodó tapintattal, hibás ujját. De nem a közönség elől, hanem az ünnepi alkalom tiszteletére. Hiszen tudta mindenki, hogy csonka.
Szépen sorba rendezte szófogadó bárányait. Prüsszögtek, szipákoltak szegénykék, kezük fejével törölgették piros orruk levét. Mihelyt azonban belső zsebébe nyúlt a tanító úr - és akárcsak a kardot -, kirántotta karmesteri pálcáját, egyszeribe csend lett.
- Ááááá - adta meg, halkan tremulázva, az intonációt.
És máguspálcájának libbenő intésére, felzengett az ének. Vékony orrhangon, ahogy falusi iskolásgyerekek, főképpen iskolásleányok szokták: - Cso-hor-dapász-to-ho-rok . . .
Ének végeztével következett a kiosztás. A tanító olvasta a névsort, a gyerekek egyenként sétálták körül a fát. Közben három stációt tettek: egyik húgomnál, a másiknál meg nálam. Vagyis a réklinél, a játékszernél meg a kalácsos staniclinál. Aki megrakodott, csizmásan csoszogott vissza a helyére. Végül még a fán lógó édességek kiosztására került sor, de már rendszertelenül, mert akkorra megtört az iskolai fegyelem jege, felszabadult az ujjongás a sok kis szipogó ünneplő szívéből, megtámadták a fát, felmásztak a létrán, mindenki azt vitt, ami keze ügyébe került.

Odakint a kapu előtt pedig tolongtak a kint rekedt szülők, rokonok, mert mindnyájan nem fértek a kocsiszínbe, s így részben csak kívülről nézhették a csillogó fát. Most aztán ők is nyomakodtak befelé. Ki-ki megkereste a maga fészekalját, és kölcsönös jókívánatok közben, elszéledt a hideg éjszakában - saját karácsonyfája mellé.
Mi pedig elfújtuk a csonkig égett gyertyákat. Külön errevaló, hosszú fúvócsővel. De csak egy csövünk volt, s minthogy mindhárman fújni akartuk, szájról szájra járattuk.
Hideg sötétség költözött a kocsiszínbe. Nem maradt benne egyéb, fenyőszaggal javított iskolaszagnál. Hazasiettünk mi is.
Közben teljesen besötétedett. De hátra volt még vagy két óra hoszsza a megváltás pillanatáig - a nagy ebédlő gong megszolaltáig. Szerencsére gyorsan tellett az a néhány óra, hiszen egyik izgalom a másikat érte.
Olyankor jöttek-mentek a különféle „karácsonyt köszöntők", a „betlehemesek"! Talpig fehér inges, nagy papírsüveges, hosszú kenderszakállas szellemalakok mozgolódtak odakint a havas éjszakában, pásztorok meg angyalok meg napkeleti bölcsek. Mindnyájan tehénkolompot ráztak. Mihelyt kinyitottuk az ablakot, előreléptek a fénybe. Kezükben zsúpfedelű játékházikó, gyertyafénnyel bélelt betlehemi istálló, tetején arany papírcsillag. Vezetőjük nagyon kolompolt, aztán elkiáltotta magát: - Gloo-hóó-ria!
Mire társai kórusban válaszolták: - Hal-lod-paj-tás-an-gyal-szó!
Ezt a különös párbeszédet háromszor elismételték. Aztán szép hoszszú verset mondtak - karácsonyt köszöntöttek. Utána elkántálták a csordapásztorokat. Végül levonultak a konyhaépületbe, ahol áldomást kaptak. És alighogy az ablakot betettük, ismét szólt a kolomp, újabb betlehemesek gyülekeztek az ablak alá . . .
Kisvártatva pedig - félelmetes puskaropogás verte fel a kert csendjét! Akit készületlenül ért, annak ugyancsak torkán akasztotta a szót. Valóságos csatazaj! De nem fegyverek pattogtak ám, noha az is akadt közte. Hanem - ostorok. A „karácsony durrogtatok"!
Ugrottunk ám az ablakhoz, már nyitottuk is . . .
Látni ugyan még senkit se láttunk. De olyan ropogás-pattogás, olyan tülkölés-kolompolás harsogott a sötétből, mintha ördögök hada szállta volna meg a téli éjszakában alvó kertet.
És amilyen váratlanul keletkezett, olyan hirtelen el is némult a fülsértő zenebona. Majd egyenként bújtak elő a sötétből a titokzatos csendbontók:
Subás, szűrös, ködmenes alakok, fülbe húzott, hegyes kucsmásak. Béresek-csordások, csikósok-gulyások, juhászok-kondások. Kezükben hosszú béresostor vagy rövid, cifra nyelű karikás; ökörszarv-tülök vagy tehénkolomp, csőszpuska vagy kanászduda - kinek-kinek mestersége szerint. Mind ott voltak egytől egyig, szótlan tömegbe gyülekeztek a nyitott ablak fényében. Jól ismert, kedves, viharvert arcok, Kossuth-szakállasak, dérlepte, jégcsapos bajszúak . . .
Megemelték kucsmájukat, és énekbe kezdtek:
- „Mennyből az angyal. . ."
Kemény, durva férfitorkokból, megdöbbentő komolyan, ünnepélyes mélyen búgott fel az áhítatos énekszó, s akár a tömjénfüst, úgy szállt a sziporkázó karácsonyi ég felé . . .

Mi gyerekek, házunknak az ebédlővel ellenkező végében laktunk, hosszú hideg, ide-oda forduló folyosó esett közbül. Szobánkban tartózkodtunk még, de teljes készenlétben. Parádéba vágva, fényesre fésülve füleltünk, tátott szájjal lestük a várva várt jelet. Hanem a ke¬gyetlen óramutató, a megértés legkisebb árnyéka nélkül, konok csiga¬lépésben vánszorgott a nyolc óra felé.
Végre - megkondult a gong!
Uccu, ki az ajtón - nyargalvást végig a hosszú folyosón! . . .

Hogy mit érez a gyerek, mikor kitárul előtte a karácsonyfás szoba ajtaja - azt hagyjuk, azon mindnyájan túlestünk. Azt az ilyen magunkfajta, kiábrándult, kopott szívű felnőtt úgyse tudná már elmondani!
Ezt a szóban forgó karácsonyfát meg éppenséggel nehéz lenne leírnom. Hiszen alatta ragyogott a kincsek-kincse, a legszebb, a legtündöklőbb, vadonatúj flóbert-puska!
Első, saját, tulajdon golyós flóbertom!
Én ugyan határozottan tagadom, habár szavahihető szemtanúk azt állítják, hogy lekaptam az asztalról, faképnél hagytam mindenkit, visszarohantam vele a szobámba. Mikor pedig utánunk jöttek, tapintatlanul ránk nyitottak, ott leptek bennünket „in flagranti", egymás karjaiban - bőgve!
S mikor a sok izgalomtól, örömtől - nem utolsósorban pedig a karácsonyfai édességek legelésétől - kimerülten, ásítozni kezdtünk, nem az ágyba, hanem bundába dugtak bennünket: éjféli misére indultunk.

A kijárat melletti asztalon kézilámpák sorakoztak: gyertya világította, úgynevezett „nagymama-lámpások". Estenden ugyanis ezekkel szoktunk átlátogatni nagyanyámhoz. Mindenkinek megvolt a saját, egyéni jelzésű, féltékenyen őrzött lámpása. Jaj annak, aki véletlenül a másiké után nyúlt.
Mihelyt tehát megkondult az éjféli harangszó, imbolygó lámpácskák hosszú sora vonult a közeli kápolna felé. Odagyülekeztünk mindnyájan. Nemcsak házunk népe, a majorbeliek is, a betlehemesek is, Sárpentele apraja-nagyja egyaránt.
Ott éreztük, hogy összetartozunk, hogy egy nagy család gyermekei vagyunk. S az ének is, akárhány torokból szólt - de egy szívből!

Flóbertommal együtt feküdtünk le, magammal vittem az ágyba. Ügy aludtunk el, összeölelkezve, ahogy ifjú szerelmesekhez illik. Együtt álmodtunk eljövendő boldogságról, egyenes farkú galambokról, vasfejű gáborokról, verebek ezreiről.
S közben a verebek is aludtak odakint. Fázósan gubbasztottak hó-terhes bozótok védett sátra alatt, szárnyuk alá rejtett, gondtalan, gyanútlan fejjel...
Nagy, mérhetetlen békesség bocsátkozott házunkra.
Karácsony éjszakája.


0
0
0
s2smodern
powered by social2s