Nyomtatás
Találatok: 2245
fácán terítékDecember első hetében volt az ideje. A világhírű magyar sörétes vadászatokhoz viszonyítva nem volt ugyan „nagy", nekem mégis legnagyobb eseménye volt az esztendőnek. Nagyobb a karácsonynál, nagyobb a nyári vakáció beálltánál -mindennél nagyobb!
Két napig tartott, apámon kívül csak négy vendégpuskás szerepelt, s naponta öt-hatszáz apróvad került terítékre. Nem rossz vadászat volt, szó sincs róla, hanem akkoriban, a helyenként több ezerre rúgó napizsákmányok korában, az ilyen ötszáz körüli terítéket legfeljebb jó közepesnek minősítették.
Pedig a jó fácánvadászat fokmérője bezzeg nem a vadmennyiség! S noha mindnyájan jobb szeretjük a sok fácánt a kevésnél, mégsem az a legfontosabb, hogy hány fácánt, hanem az, hogy milyen fácánt lövünk. Sokkal több örömöm telik húsz-huszonöt sebesen szálló, szélhajtotta „toronykakasban", mint tízszerannyi kövérre hizlalt, lábam előtt felzakatoló, cafattá lőtt nevelt fácánban.
A szóban forgó otthoni vadászat eredményének mintegy fele nyúl volt, fele fácánkakas. Az a kevés, ötven-hatvan szem fogoly inkább csak ráadásnak számított, valamint az a húsz-huszonöt üreginyúl, négy-öt szalonka meg egy-két róka is, ami feljegyzésem tanúsága szerint, általában esni szokott.
Ennyi év után nehezemre esik, sőt bizonyára nem is sikerül kellőképpen átéreznem, még kevésbé leírnom azt a lelki izgalmat, amit nekem az a decemberi nagyvadászat jelentett. Hogy már napokkal előtte nem aludtam, alig ettem, sápadt és ideges voltam, főleg pedig semmit sem tanultam - azt szüleimtől számtalanszor hallottam. Rendkívül érzékeny, nyugtalan álmú, rossz étvágyú, egzaltált kamasz voltam, magam sem tudom miért. Hiszen környezetemen, nevelésemen aligha múlhatott, látszólag minden előfeltételem megvolt arra, hogy sértetlen idegrendszerrel, hibátlan egészséggel induljak neki az életnek.

Álmatlanságban később, felnőtt koromban, sőt még manapság is
sokat szenvedek, s már csaknem ritkaságszámba megy, ha hébe-hóba egy-egy jóízűet alszom. Ez ugyan nem tartozik ide, csak azért említem, mert az álmatlanság temérdek szép vadászatomat elrontotta! Számtalanok emlékemben azok a napok, amikor fáradtan, virrasztástól zúgó fejjel ültem a reggeliző asztalhoz, irigykedve néztem a körülöttem falatozó, pihent arcú, vígkedélyű cimborákat. Hát még a lövési képességet, a sokat említett „formát" is milyen előnytelenül befolyásolja, a reflexeket mennyire meglassítja a nyugtalan, felzaklatott éjszaka!
Ott szakadt el imént írásom fonala, mikor hajdan, az otthoni nagyvadászat napjai közeledtek. Amint mondottam, a tanulás körül mutatkozó zavarok már jó előre megkezdődtek. Hiába járattam szemem a történelemkönyv sorain, hiába igyekeztem Czakó úr kérdéseire az értelmességnek legalább halvány látszatát keltő válaszokat adni -eszem kint csatangolt a dérködös fácánosban, a vadászati készülődések körül.
Estenden bejöttek a vadőrök meg a gazdasági alkalmazottak kiválóbb emberei, kiknek ilyenkor mindenféle különleges megbízatás jutott. Apám nagy térképet terített az irodaasztalra, azon magyarázta nekik a készülő nyúlpászták minden mozdulatát. Részletesen ismertette csatatervét, akárcsak vezérkarával a megfontolt generális.
Nekem azonban - a generális egyszülött fiának - szobámat kellett őriznem és számtanpéldáimat megoldanom. Vajon hol késik ilyenkor a mennyei igazságszolgáltatás? S miután hiába vártam, kénytelen voltam saját felelősségemre be-beszökni a „tárgyalóterembe", hogy bár valamicskét is elleshessek a szívrepesztő tervezgetésből:

. . . Pontosan hány órakor induljon az első stráf, milyen trombitajelre? Miképpen és mikor kanyarodjék ez, vagy amaz a szárny? A vadaskocsik melyik dűlőn szedjék fel a zsákmányt, az ebédlősátor hova állíttassék, a „menázsi kondérokat" mikor rakják szekerekre, hogy mindenki meleg élelemhez jusson? . . . Meg hogy a nyúlhordó rudasoknak, madáraggatóknak, patronhordóknak kucsma mellé legyen ám tűzve a hozzájuk tartozó puskás száma, s hogy csakis dupla cédula ellenében adják le a nyulat a vadaskocsik bakján ülő ellenőrnek! . . . Meg hogy a hajtóknak szigorúan megtiltassék ám, hogy botjukkal a nyulak után hajigáljanak!
Ilyen varázslatos rendelkezések hangzottak el.

A nyulak megdobálásának kérdése különösképpen izgatta fantáziámat. Elmondom, miért. A hajtók a környező községekből verbuválódtak, saját embereink közül sehogy sem lehetett volna a háromszáz körül járó hajtósereget kiállítani. A szomszéd községek egyike pedig Űrhida volt, az úrhidai bicskások, nyúltőrözők, fácánkénezők hírhedt faluja! Ha valamelyik környékbeli búcsún, lakodalmon verekedés támadt, megbicskáztak valakit, ha fácántolvaj vagy nyúltőröző került horogra, a tettes csaknem mindig „úrhidai legény" volt! Mi sem természetesebb, mint hogy a legügyesebb, legszakértőbb hajtók is az „úrhidai legények" közül kerültek ki. Ismertető jelük pedig, a botjuk végére erősített vascsavar - magyarul „muter" - volt, amit a vasúti talpfákról szereltek át hajtófütykösükre. Az ilyen srófos bottal aztán, apáról fiúra öröklődő, ősi tehetséggel, úgy kupán tudták hajítani a nyulat, hogy a legjobb puskalövés se hömpölyítette fel különben. Ha az efféle sikeres dobás valamelyik felügyelő szeme láttára történt, pirongatáson kívül nem volt egyéb következménye. Ha azonban - a titkos szándéknak megfelelően - láttatlanul bukfencezett fel a tarkón dobott nyúl, az eredményes céllövő ártatlan arccal, de immár bot nél¬kül ballagott tovább a hajtósorban, s majd csak vadászat végeztével, besötétedés után tért vissza ősmagyar vadászmódra ejtett zsákmányáért - s a mellette fekvő, vasmuteros úrhidai botjáért. . .
Érthető most már, hogy a nyulak után való bothajigálás nagyon is aktuális, engem pedig különösképpen izgató probléma volt.

Két hosszú pasztát szoktak naponta rendezni, egyet délelőtt, másikat délután. Apám igen akkurátus, rendszeres ember volt, percnyi pontossággal számította ki a hosszú stráfok minden mozzanatát. Meg is volt a látszatja, mert az otthoninál szakszerűbben rendezett, precízebben összehangolt vadászatra alig emlékszem, pedig később ugyancsak sokfelé vendégeskedtem.
Minden puskás útját, karóra tűzött szalmácsóvákkal, véges-végig kipécézték. Mihelyt pedig hosszú rúdra akasztott „igazodócsóvához" ért a puskás, meg kellett állnia, ott egyenesedett sorba a netán meggörbült vagy helyenként lemaradozott arcvonal. Onnét csak apám trombitájának indítójelére s a nyomában megszólaló vadőrkürtök hangjára folytatódott az előnyomulás.
Ezek a rendszabályok a mi változatos, ligetes, nádas, rétséges vidékünkön különösen fontosak, mert minduntalan erdőparcella vagy nádsziget kerülvén a hajtásba, a rajvonal kiigazodása szabad szemmel ellenőrizhetetlen. Sűrű köd vagy hózivatar esetén, még teljesen nyílt, lapos területen is szükséges intézkedések ezek, különben egy-kettőre felbomlik a rend, megszakad az összeköttetés, s a hajtósorban támadt réseken kiszökdös a vad.

Említettem, hogy a hajtók száma háromszáz körül járt. Ebből mintegy kétszáz a ,,front"-ba, ötven-ötven pedig egy-egy szárnyba került. A szárnyakba hajtólányokat is osztottak be: tarkán lobogó rokolyájuk-kendőjük jobban betéríti, időben fordítja a kitörni készülő nyulat.
Két-három lovász is segédkezett. Végignyargalászták a másfél kilométeres frontot, rendezgették a hajtósort, üzeneteket kézbesítettek, hátizsákba pakolt utánpótlást hoztak a muníciója fogytán levő puskásnak. Sőt, hellyel-közzel egy-egy hátratörő, sebzett nyúl, messze lehulló fácán után is iramodtak, ha vizsla éppen nem volt kéznél. Amire egyébként nem volt okvetlen szükség, hiszen a sűrű front mögött két-háromszáz lépésre még egy második, lazábban sorakozó rajvonal is következett, az úgynevezett „dögészvonal", a hátratörő sebzett vad összeszedésre szolgáló.
Az egyes puskások útját nemcsak kicsóvázták, hanem lehetőség szerint meg is könnyítették, kényelmessé tették. Ahol árkon vagy mocsaras tocsogón vezetett által, ott alkalmas bürü, pallódeszka vagy kukoricaszárból készült átjáró könnyítette járását.
A vendégnek mindig jólesik az efféle apró figyelem, Elkészítése egyszerű, s nemcsak a rend fenntartását segíti elő, hanem a vadászat jó hírét is emeli.
Milyen élvezetes mulatság volt, ha előkészülés napjain kint járhattam a vadőrökkel, nézhettem, mint számozzák tintaceruzával a csóvanyeleket, pallókkal-átjárókkal mint egyengetik a puskások leendő útját. Közben persze meghánytuk-vetettük az esélyeket, találgattuk az eredmény számát, fogadásokat kötöttünk - öt patronba, tízbe - vajon meglesz-e első nap a négyszáz nyúl, a háromszáz kakas? Szalonka, róka kerül-e cső elé, nem-e? . . .

A nagy napok elmúltával apám pontos jegyzőkönyvet szerkesztett, amibe nemcsak az eredményt írta be, hanem a lezajlott vadászatra vonatkozó mindennemű észrevételét is. „Második stráf tíz perccel korábban induljon, keleti széllel a bal sarok, nyugatival a jobb sarok járjon kissé előbbre"; „hajtók jobb szeretik a gulyáslevest, mint a töltött káposztát" - efféléket. Rendkívül hasznos szokás, igen megkönynyíti, lényegesen javítja az esztendőre következő rendezést, évről évre tökéletesíti.
Utóbb már nagyon kitanultuk annak a kétnapos vadászatnak minden csínját-bínját. Előre tudtuk, hogy az időjárásnak megfelelően, hányas számú puskás lövi majd a legtöbb nyulat, kinek jut a legtöbb fácán. Könnyen meghatározhattuk, hogy akinek több mulatsága telik néhány „parádés" toronykakasban, mint háromszor annyi „bocskoros" nyúlban - melyik számra kerüljön? A róka - ha mutatkozik - hányas standra szalad? . . .

Azon az otthoni nagyvadászaton tizenegy éves koromban puskáztam legelőször. Persze még nem önállóan, csak apám mellett baktatva, ki egyik-másik könnyű kézre jövő nyúlra, átengedte nehéz, tizenkettes puskáját. Ami bizony nem éppen legalkalmasabb lőszerszám a magamfajta tíz-tizenegy éves, cingár kölyök kezében. Aznapi feljegyzésem mégis huszonegy nyulat említ, amiből azt következtetem, hogy legalább ötven-hatvanszor elsüthettem azokat a nagy tizenketteseket. Arra ma is emlékszem, hogy félképemet felismerhetetlenné, vézna vállamat meg kékre-zöldre rúgták, s hogy délután már úgy zúgott a fejem, annyira sajgott a karom, mintha minden lövésnél kalapácsütés érte volna . . . De tűrtem, összeharapott foggal, sőt lehetőleg mosólyogva álltam a gyötrő nyakleveseket, nehogy észrevehessék lankadó erőmet. Pedig minden lövésnél csaknem feljajdultam . . .
Ilyen alkalmakkor vajon miért nem szántak rám valami könnyű, kiskaliberű fegyvert, miért kellett a várva várt vadásznapok örömét ilyen kínszenvedéssel terhelni - én bizony nem tudom. Talán - ők sem tudták! . . .
Hanem a dicsőség, a huszonegy nyúl, a büszke zsákmány naplóba rovatolása, teljes kárpótlást nyújtott a goromba puskák minden keserves pofonáért! Nemcsak sok nyulamra, még dagadt pofámra is büszke voltam.
Azon a vadászaton ejtettem el egyébként életem századik nyulát is. Ezt a jubiláris „bencét", kiváltságának megfelelően, piros tintával örökíti meg vadásznaplóm.

Következő télen, tizenkét éves koromban, már negyvenhét nyulat, huszonegy kakast és négy foglyot lőttem azon a vadászaton. De még mindig csak apám sarkában járva, az időnként átengedett és változatlan nyakleveseket osztogató tizenkettesekkel.
Hanem abban az évben nemcsak tekintélyes eredménye, kegyetlen előjátéka is volt az örömnapoknak. Ha eszembe jut, ma is beleizzadok.
A Sárrétet átszelő Gaja patak mentén sorakozott fel a nyúlstráf, onnét indult reggel kilenckor. Űtjába ejtette a kastélykertet is, fél tizenegy tájban vonult át rajta.
A nagyvadászat izgalma valamilyen nézeteltérést válthatott ki köztem és Czakó úr közt, mert váratlanul megtiltotta, hogy a stráfban már elejétől kezdve részt vehessek. Hajthatatlan szigorral arra kárhoztatott, hogy vadászat reggelén otthon maradjak, szokásos tanulásomhoz fogjak, s csak akkor csatlakozhassam a rajvonalhoz, amikor a kerten, tanulószobánk ablaka előtt áthalad!

Lesújtó, kétségbeejtő büntetés volt - megfellebbezni mégse lehetett!
Könnyen elképzelhetjük, mit ért az aznap reggeli tanulás! Magyarázhatott nekem Czakó úr, meresztgethette szemét, tépdeshette bajuszát, oktatása magját meddő talajba erőltette. Eszem egyre csak odakint járt, fülem csak a távoli pukkanásokat leste, a közelgő vadászat egyre erősödő, egyre több gyönyörűséget ígérő csatazaját. . .
Mikor végre-valahára kert széléhez ért a stráf, a szobafogság valóságos gyötrelemmé fokozódott.
A parkon való átkelés bonyolult stratégiai mozdulatokkal járt. A kertkerítés feltartóztatta a hajtósort, szét kellett szakadjon, csoportönként bejárókhoz tömörüljön. Beözönlés után pedig ismét felfejlődjön, kívülmaradottakkal az összeköttetést helyreállítsa.
Mindez rengeteg trombitálással, ide-oda harsogó parancsszóval történt, ami már világosan behallatszott tömlöcöm ablakán. Hát még a sűrű puskaropogás!
A kertben különben is sok vad tartózkodott, ilyenkor persze még inkább beszorult, ellepte a kínálkozó búvóhelyeket. Fejét vesztve, rohanva-repülve igyekezett bőrét menteni.
- Meneküljünk! - kakatolták a fácánok. - Mi lelhette ezt az örök csendes, zavartalan kertet, hol marad a „csősz", aki gondunkat viselte, etetőink alá kukoricát hordatott? . . .
Durrogott a puska, bukfencezett a nyúl, hullott a fácán. Még a teniszpályára is potyogott, még a háztetőre is koppant. . .
Bent a szobában pedig, könyörtelen kitartással - számtanból vallatták a kínpadra feszített „csőszt".
Hanem aztán!
Amikor becsapódott a pokol kapuja, lehullott a bilincs, s az ablak előtti réten felbukkantak a hajtók! Hogy mi volt az?
Ma már tudom - akkor nem tudtam még. Az volt a boldogság!

0
0
0
s2smodern
powered by social2s