Az új húszaspuska beköszöntésével vadászpályám is új mederbe fordult. Nem szorultam immár felnőttektől kegyesen átengedett, egy-két alkalmi lövésre, nem kellett többé valamelyik puskás nyomában koplalnom, egy-egy kóstoló harapásban reménykednem. Elmúltak az inasévek, megnyílt előttem az élet kapuja. S noha még csak tizenharmadik évembe lépő kamasz voltam, felszabadult vadásznak, önálló puskaforgatónak ismertek el.
Naplómban lapozgatva látom, hogy az új húszas bezzeg nem unatkozhatott, nem sokat tétlenkedett a fegyverszekrényben. Jóformán alig múlt el nap, hogy meg ne szólaltattam volna. S ha nem csurrant is mindig, egy-két varjú, szarka, mátyás, fenyőrigó, vízimadár - minden napra cseppent.
Volt hát alkalmunk összeszokni, egymás bizalmát megnyerni. Húszaspuskám teljesítményei felülmúlhatatlanoknak bizonyultak, minden elképzelésemet túlszárnyalták.
Mindennapi szórakozásunkat - főleg a vadászidény lejárta óta -a „bagókunyhó", a buhuval való lesvadászat szolgáltatta.
Roppant veszedelmes, mérges öreg buhubagoly lakott akkor minálunk: „Sakter" nevezetű. Olyan vén volt, hogy még Samarus bácsi se tudta megmondani, mikor került hozzánk! Pedig Samarus bácsi, a legöregebb vadőr, még azt is tudta, ki volt a Galabárdi,* sőt még bakonyi betyárt is látott! Arra is emlékezett, mikor a Gaja vize még „teli vót vidravaa"! Mégse tudta, hány éves lehet a Sakter!
Némelyik buhu állítólag hatvan-nyolcvan évig is eléldegél - ilyesféle matuzsálembagoly lehetett a mi Sakterünk is.
Gimnazista éveimet is végigszolgálta még, csak később, az első világháború alatt pusztult el. Akkor is bizonyára csak azért, mert nem maradt, aki gondját viselje, bevonultunk mindnyájan, vadőrök is, magam is.
Pedig jól bírta ám a koplalást. Akárhányszor megtörtént, hogy üres volt a kamrája, végig kellett böjtölnie a napot. Háború alatt nyilván tovább böjtöltették a kelleténél, vagy tán ólommérgezésbe esett a sok söréttől, amit a lelőtt madarak húsával elnyelt. De lehet az is, hogy csak egyszerűen elérte a buhukor végső határát.
Pinceforma, nádfedelű földkunyhóban lakott.
Töksötét barlangjának közepét egyetlen szál dorongra keresztezte, azon szokott bóbiskolni. Mihelyt azonban dohos palotája ajtaját rányitottuk, mérgesen fújt-sziszegett, kappogtatta görbe csőrét, tollát kövérre borzolta, fel-alá toporgott az ülőfán, nagy vörös-sárga parázsszemét tüzesen meresztgette.
Harapós, goromba természete valóságos problémává nehezítette megfogását. Érteni kellett a módját, ismerni Sakter sokféle ádáz szokását. Még így is gyakran pórul járt, aki bemászott érte. Pedig menynyit vesződtünk vele, mennyit próbáltuk szelídíteni, jobb modorra szoktatni. Talán rosszul bánhattak vele gyerekkorában, s most vénségére igyekezett elégtételt venni hajdani bántalmazásokért.

Saktert Flórián kezelte. De még ő is bőrködmönt, vastag kesztyűt húzott, kalapját mélyen szemére vonta, mielőtt a sötét pincelyukba merészkedett. Hiába, „bagoly is bíró barlangjában"; no de ez a Sakter, ez már minden bírón túltett. Flórián is tartott tőle, már az ajtóból engesztelte-békítgette, kedveskismadaramozta, udvariasan kérlelte, szállna el az ülőfáról. De a kedves kis madár bizony nem szállt, hanem olyanokat fújt, mint a sarokba szorított vadmacska. Aki ilyenkor hozzá mert nyúlni, annak villámgyors csőrvágás vette el kedvét a további bizalmaskodástól.
Flóriánon kívül nem is igen merészkedett közelébe senki. Aki mégis bebújt, szitkozódva kotródott kifelé. Egyszer, Flórián távollétében, ketten akartuk megfogni a Gombkötő Gyurival, a magtáros fiával. Nem győztünk vele. A Gyuri lábát meg is harapta: „Mi a kólikának etetik ezt a máriátlan madarat, mikor csak megmargya az embert! . . ."
Legjobban bevált fortély volt: ülőfájáról a kunyhó fenekére késztetni, s ott valami pokróccal-köpönyeggel, hirtelen leborítani. Alatta aztán el lehetett kapni a lábát, ráhúzni a béklyót. Önszántából ritkán volt hajlandó leugrani, rendszerint hosszú rúddal kellett bizgatni. Volt úgy, hogy félórát is elvesződtünk, mire kihozhattuk.
Flórián most már hóna alá kapta, olyanformán, hogy láncravert lába előre, kappogó csőrű feje meg hátrafelé nézett. Űtközben, ha meg-megunta magát, úgy beleharapott a vadőr oldalába, még a vastag bekecs ellenére is felszisszent. Ilyenkor Flóriánt elfutotta a méreg, irgalmatlanul átkozta a „gyehenna bagót". De alig hagyta abba, alighogy egyébre terelődött köztünk a szó, újra csak feljajdult, Sakter megint vékonyon harapta, Flórián meg ismét „köpködte a vazsvel-lát". Mígcsak szüntelen szidalmak közt ki nem értünk valamelyik leskunyhóhoz.
Béklyójához csatolt, hosszú vékony láncon, a „hányácához" - T-alakú ülőfához - erősítettük a baglyot, mi pedig a leskunyhó - „bújtató" - homályos rejtekébe zárkóztunk. Onnét figyeltük. Eleinte csak a földön üldögélt, jobbra-balra pislogatott, sötétséghez szokott, narancssárga szemét napvilághoz idomítgatta. Aztán elkezdett ide-odatopogni, berzenkedni-tollászkodni, majd leguggolt, s hirtelen lendülettel libbent fel a hányácára.
- Konyít mán! - jegyezte meg ilyenkor Flórián.
Néhány öreg sámliból, puskának, tölténynek-való polcból állt a bújtatókunyhó belső berendezése. Könyvet is szoktam vinni, vadászolvasmányt, sőt, akárhányszor másnapi leckémet is ott magolgattam. Hiszen néha soká kellett tétlenkednie az új húszasnak, nem jött semmi. Sakter egykedvűen, álmosan gubbasztott a hányácán, Flórián pedig szótlanul pöfékelve lesett ki a lőrésen, sűrű pipafüsttel, még sűrűbb fokhagymaszaggal mételyezvén a kunyhó belsejét.
- Nemhiába tanáákoztam reggel azzal a vén Sumakkernévaa', eepekkűtt bennünket. . .
Flórián babonás vadász volt.

A különböző lőréseken az „ülesztőfákra" lehetett rálátni: alkalmas távolságra ültetett, egy-egy száraz akácra, hova a buhura vágó ragadozó szívesen megszállott. Addig azonban, míg valami jövevény nem mutatkozott, csak a bagoly irányába nyíló lőrést tartottuk nyitva, a többit elzártuk. A közeledő ragadozómadár éles szeme még azon a keskeny résen is belát - különösen ha két ellentétes rés nyitott -, s ha észreveszi az embert, a buhu nem érdekli többé. Főképpen a sólyomféle, menten kereket old.
Így leskelődtünk abban a homályos „kányakunyhóban", csaknem minden délután. Kivéve ünnep vagy iskolaszünet alkalmával, amikor már kora reggel kiköltöztünk. Volt úgy, hogy ebédet is vittünk, elfalatoztunk, naphosszat kucorogtunk valamelyik „bagóházban".
Mondanom sem kell, hogy a hosszú szünetek alatt, Flórián sokat és nagyokat mesélt. De közben-közben rendkívül jóízűeket, valóban könyvbe kívánkozókat is mondott. Fiatal koromban külön feljegyzést vezettem az efféle „pentelei aranyköpésekről". Listám sajnos elveszett, különben most bizonyára oldalszám írhatnám. Csak emlékemben maradt meg egyik-másik, megpróbálom hát összeszedni, összefüggő mesébe foglalni. Emlékszem, hogy Flóriánt akkoriban valami hagyatéki ügy bosszantotta. Mindig visszatért rá, újra meg újra emlegette a rokonokat, akik - legalábbis szerinte - kinullázták az örökségből :
- Hát most osztá' cudarúú kiganéztak aluliam a sógorok! Fene se gondúta, hogy a Mári néni illen rohamosan eehal! Merhogy közösen táplálékótuk a sógorokkaa' . . . De hát a közmondás is azt tartya, hogy közös lakásnak rossz a szaga!. . . Peig mondtam ám a sógoroknak, hogy mondom ne falatozzátok azt a kis fődet szerteszéjjee', de ullátom mégis összediskurátak a hátam mögött. . . No de lesznek itt még ekkis botrányok, merhogy a két üszőborgyú kimaradt a leetárbu'! . . . Kínáták, hogy én vigyem a két sűdőt, há' viszi a rosseb, aki kitöri! . . . Hát bizon' föllovagútak, rendületlenű'! . . . Mer' ha két krajcárgya van is az emberfiának, hármat kő füzetnyi az ügyvédnek! . . . De maj' meglesznek ám a sógorok is honorááva'! Mondtam is nekik: az ügyvéd maj' röhög a markába, tik meg szegények lesztek, oszt fütyűűtök a fán, minda rigók! . . . Én nem vagyok kérem járatos a szóbeli dogokba, nem is akarok senkinek sérelmesen ártani, de az a fehérvári Faistók ügyvéd (Veiglstock), az kérem, egy igazi vaddisznó ember! . . .

Tudvalevő dolog, hogy a tavaszi meg a késő őszi idő legalkalmasabb a bagolykunyhós vadászatra. Olyankor legtöbbet forgolódik a ragadozómadár, a vándor fajták is olyankor vonulnak, könnyebben hurokra kerülnek.
Hosszú és kitartó buhuzó-múltam folyamán egyszer se lőttem valami különös, ritka ragadozót, inkább csak a megszokott, többé-kevésbé mindennapos fajtákat. Nem szabad elfelejtenünk, hogy az akkori vadőrök rendkívül tudatlanok, szégyenletesen járatlanok voltak a ragadozómadarak világában, aminek következtében - magam is az voltam!-Ami keveset erről a fontos témáról felcsipegettem, azt is a mi-leschaui erdészektől tanultam. Csakhogy Mileschauban aránylag kevés ragadozómadár tartózkodott, jóval kevesebb, mint nálunk.
Még manapság is gyakran meglep, hogy az átlagos magyar vadőr - tisztelet a ritka kivételnek - milyen hiányosan ismeri különféle prédálómadarunk kártékony, semleges vagy pedig hasznos voltát, mennyire szereti egy kalap alá fogni valamennyit.
Hát még akkoriban, negyven-ötven évvel ezelőtt, azok az egyszerű, iskolázatlan vadőrök! Különösen olyanok, akiknek talán még gazdája sem sokat törődött a vadászattal! Azok a régi vadőrök bezzeg csak

kétféle ragadozót ismertek: „sast" - másnéven „tikhordó kányát" - meg „vércsét". Hisz magam is csak később, csak legénykedő suhanckoromban jöttem rá, hogy azok közt a „sasok" közt bizony egyetlenegy valóságos sas nem volt, s hogy a „tikhordók" - azt a néhány szál héját kivéve -sosem hordták el a tyúkot.
Az egerészölyvről, vörös- meg kékvércséről akkor bezzeg nem tudtuk még, hogy hasznos csőrükért éppúgy kijárt a vadőr „lődija", akár a héja vagy a karvaly csőréért. Mondom, két csoportba tartozott valamennyi: a nagyobbja - ölyvek, kányák, héják, nagy sólymok - a „tikhordók", az apraja pedig - karvaly, vércsék, kaba- és törpesólyom - a „vércsék" csoportjába.
Ha olykor, igen-igen ritkán, egy-egy vándorsólyom került kézre, valami „messzirű gyütt idegen kányának" határozta meg Flórián, s csak az öreg Brehmből sült ki, hosszas tanulmányozás után, hogy miféle. Valódi sasra - egyetlen szép, kéklábú halászsason kívül - nem emlékszem, de ha netán került is közülük, „tikhordó" lett bizonyára az is.


Sakter rendkívül nagy tapasztalatú, szakértő vadászbuhu volt. Éberen figyelt, előírásosan jelezte különféle támadóinak közeledtét.
A varjakat csak ide-odakapkodó, égnek emelt fejjel, a szarkát-mátyást csak egyszerű borzalkodással fogadta. Vércse, karvaly vagy kabasólyom láttára azonban leugrott a hányácáról, fejét nyaka közé húzta, fel-felpislogott, ide-oda tipegett, védekező állásba helyezkedett. A nagy tikhordók érkezését pedig sátorozva, karikára fújt szárnnyal jelezte, csőrét olyan élesen kappogtatta, még a kunyhóba is behallatszott !
Néha, ha komolyabb madár nem volt a közelben, a nagy őrgébics - „szőriszarka" - is meg-megjött. Egy helyben szitált, alig néhány méterrel a buhu felett. De Sakter nem törődött vele, legfeljebb egy-egy megvető pillantásra méltatta. Nyilván ő is tudta, hogy „bábaszarkát" nem lövünk, hogy az nem húszaspuskás vadásznak, legfeljebb tán flóbertes-gyereknek való „ragadozó"!
Télen, mikor sok volt a feketevarjú, nem kunyhóból „bagóztunk", hanem összevissza jártunk, Saktert naphosszat magunkkal hurcoltuk. Ahol nagyobb varjúgyülekezet mutatkozott, főként a disznókondák vagy rideggulyák közelében, ott bokor mögé húzódtunk, s a hosszú láncra béklyózott baglyot kilódítottuk a szabadba. A varjak persze tüstént észrevették, mérges károgással gyülekeztek föléje. Ilyenkor nagy ritkítást lehetett köztük végezni. Ha aztán elszéledtek, vagy túl magasra felkavarogtak, otthagytuk őket, más „kányabandát" kerestünk.
Az efféle „bagózósétákra" különösen vastag kesztyűt húzott Flórián, különleges bőrbekecset is, amin Sakter csőre nehezebben fogott. Hiszen minduntalan küszködni kellett vele, el-elereszteni, ismét kézre keríteni. Közben olykor meg is szökött: béklyóstul, láncostul gallyazott fel valami magas fára!
Jaj, de mérges volt ilyenkor Flórián:
- Azt a kirelejzumát ennek a büdös bagónak!
Mindennek elmondta, kegyetlenül „rekeumozta" szegény Saktert. Megtörtént, nem is olyan ritkán, hogy a világért se tudtuk lehozni. Ilyenkor egyikünk kénytelen volt a fa alatt maradni s a baglyot őrizni, míg másikunk hazaszaladt valami jó famászó gyerekért, aki néhány „hatos" ellenében felkapaszkodott a tüskés akácfára, lerángatta onnét a buhuszökevényt.
Néha alig győztük hazacipelni a sok varjút. Ennek nemcsak Sakter örült, amikor szemsértő világosságból pincesötétjébe térve, dögszagú ebédlője magányában megvacsorázhatott, hanem örült neki Irtó bácsi is, az a bizonyos öreg gulyás, aki azt tartotta, hogy „az ürgepörkűttné' csakis a vargyúleves finomgyabb"!
Amilyen jó böjtölő volt Sakter, ugyanolyan fogyasztó is volt. Lőhettünk bármennyi kányát-szarkát-mátyást, reggelre valamennyit bekosztolta. De nemcsak a bagózások eredményét, minden egyéb használhatatlan húst is szívesen fogadott. Verebészéseim gyümölcse - ha a konyhán nem voltak hajlandók szóba állni velem -, megromlott vad, csapdába fogott egér, eldöglött házinyúl, baromfi - egyforma sorsra jutott:
„Jó lesz a bagónak!..."