Nyomtatás
Találatok: 1340
borz vadászatEnnek a fejezetnek címét úgy írom le, mintha azóta legalábbis egy szekérrevaló borzot lőttem volna! Pedig ez, az immár ötven éve bejegyzett „első", még ma is társtalanul magánykodik naplómban!
Találkozni ugyan gyakran találkoztam a fajtájával, kora reggeli vagy késő esti derengésben, amikor különb vad után járva, nem akartam borzlövéssel felesleges zajt ütni. Pedig egy ízben, szarvasbőgő szeptemberi hajnalban, csaknem feltaszított egy nagy kövér borz, amint a keskeny ösvény fordulójában váratlanul összebotlottunk . . . Máskor meg autólámpám fénykévéjén cammogott keresztül, olyan kényelmesen, hajszálon múlt, hogy a kerék el nem kapta.

Mileschauban tartózkodtunk ismét, javában állt a nyári vakáció, húszaspuskám szorgalmasan ritkította az üreginyulakat.

Valami új tacskók kipróbálásáról volt szó.

Pereputtyostul vonult ki a család, uzsonnát is vittünk, távoli pagonyba készültünk - borzot ugratni!

Meredek fenyvesoldalban húzódott meg az a régi borzvár: négy-öt bejárós, föld alatti útvesztő, évtizedek óta lakott tágas kotorék, számos borzgeneráció patinás palotája.

Bármelyik szájadékból* várhattuk a borz előtűnését, mindegyik mellé került puskás. Nekem is jutott, azt kellett lesnem, vastag fa mögül. Azt is megszabták, melyik irányba lőhetek, a többi testi épségének veszélyeztetése nélkül, de persze csak akkor, ha a borz a rám bízott lyukból találna előjönni. . . Csakis ebben az esetben!

Aztán leeresztették a türelmetlenül nyüszítő, pórázukat csaknem elszakító tacskókat.

Elnyelte őket a föld, s egy darabig csend volt. Az erdészek lehasaltak, fülüket szorosan a talajhoz nyomva hallgatóztak, s akárcsak orvos a beteg szívhangjait, úgy neszelték a mélységből immár halkan

felmorgó, titokzatos zörejeket. Mi puskások pedig feszült figyelemmel, felajzott fegyverrel vigyáztuk - ki-ki a reábízott folyosót . . .

És egyszerre csak - előbújt! Mégpedig - váljék becsületére - nálam!

Nem hirtelen, nem rókamódra suttyant ki. Álmosan pislogatva csoszogott napvilágra, pincelakáshoz szokott szemét sértette a fény. Morgott is valamit, mint akit kíméletlenül zavarnak fel délutáni álmából. Mihelyt elérte a nekem kijelölt tereprészt, odapörköltem. Ottmaradt szegény feje, szótlanul, mozdulatlanul. Nyomában kisurrantak a tacskók, elkapták, tépdesték, vicsorogva szabdalták védtelenné csendesedett ellenfelük kócos kabátját. Letették a vizsgát, kifogástalan kotorékdaxliknak nyilváníttattak.

Jókora, zsíros nőstényborz volt, tizenkilenc kilós. Kövérségét csak szaga múlta felül. „Stinkt wie ein Dachs." E német szólás igazságáért azóta kezeskedem.

Utána nemsokára hazautaztunk. Ritka zsákmányom szép szürke csuháját otthagytam a helybeli szűcsnél, őrá bíztam a kidolgozását, szőnyegnek való elkészítését. Megígérte, hogy három hét múlva utánam küldi.

Letelt a három hét, le a következő három. A borzszőnyeg csak nem akart megjönni. írtam a szűcsnek, írtam a nagybátyámnak, írtam az erdésznek. Se válasz, se borzbőr. Hiszen bárcsak hoztam volna hát magammal azon nyersen! Én úgy akartam, szüleim nem engedték. Nem vállalták a szagát.

így telt-múlt az idő, egyre keservesebb, egyre reménytelenebb bizonytalanságban.

0
0
0
s2smodern
powered by social2s