Nyomtatás
Találatok: 1379
őzbak vadászatMielőtt a beígért „elsők" emléksorozatát folytatnám, hadd szenteljek még néhány dicsőítő sort a mileschaui nyárnak, a balzsamosan hűvös, karácsonyfaszagú fenyveseknek, a bennük átélt, azóta is bennem ragadt, párjukat ritkító hangulatoknak.
Most nem a sajátmagam, nem húszaspuskám üreginyulaira, mátyásmadaraira gondolok, hanem a felnőtt mileschaui vadászok szíve vágyára - a vörös csuhás őzbakra.

Tizenkét éves elmúltam, nem kellett már a leszálló nappal pihenni térnem, gyakran elkísérhettem apámat vagy valamelyik nagybátyámat délutáni cserkészésre. S noha őzlövési engedélyt egyelőre nem kaptam - pedig, jaj mennyit reménykedtem benne nyárhosszat az ,,erdei őzbak" vadászatának varázsába, magánéletének sokféle titkába jócskán belépillanthattam. Feltárult előttem az a szinte felmérhetetlen különbség, ami a gyalogosan belopott, szakértő vadászfurfanggal „kidolgozott" erdei őzbak meg a kényelmes barkácsoló-kocsin beközelített, mezei őzbak közt mutatkozik! Özbak mindegyik. Jó bor mindegyik. De az előbbi, az tokaji aszú, az utóbbi meg homoki vinkó.

Ha őzbaklövő golyóspuskát nem is, saját messzelátót már kaptam. A vad megfigyelését, az őzbak agancsának megítélését, golyóra érdemes - vagy érdemtelen voltának elbírálását immár kedvemre gyakorolhattam. Egyúttal a golyósvadászat elemi iskolájának egyéb tárgyaiba is: a széljárás nagy fontosságú kérdésébe, a sebjelek tudományába, a vérnyom követésének törvényeibe, de mindenek előtt az erdőben való viselkedés szinte már rituális reguláiba - nap-nap után belekóstolhattam.

Augusztus legelején pedig, Domonkos- és Lőrinc-napja közt, mikor a szerelem bolondja még a legravaszabb, deres fejű agglegény-bakot is napvilágra ugrasztja - nekem engedték át a csalsíp kezelésének kiváltságát !

Sárgarézből való, golyóshüvely formájú csalsípok divatoztak akkoriban, habár az igazi szakértők megvetették az efféle műfütyülőt, s csak maguk tépte bükkfalevéllel sípoltak a baknak. A sárgaréz-hívókat sötétbarnára politúrozott, fényes fatokban árulta Springer, a híres bécsi fegyverkereskedő. Volt egyes tok, volt kettes, sőt olyan is, ami három különböző hangú sípot tartalmazott: fiatal, meglett meg vén őzsuta hívását utánzót. Nekem is ilyen hármas készletem volt.

Az őzrigyetés kezdetét megelőző napokban Proschekhez jártam sípoló-leckére, s mikor sutáikat űzni kezdték a bakok, sikerült is néhányat apám fegyvere elé csalnom. Nemcsak a könnyen bolonddá tehető, fiatal kamaszbakokat, hanem néha egy-egy óvatos, kitanult öreglegényt is, minden hájjal megkent furfangost, akit csakis azon a néhány kritikus napon, mézeshetének tetőfokán lehetett lépre csalni. Említettem már, hogy ilyenkor nekem is kijutott a dicsőségből. Még véres fenyőgallyat is tűztek a kalapom mellé, noha az tudvalevően csak az elejtőt illeti.

Milyen gyönyörűség volt ott lopakodni-leskelődni, a vén fenyőszálasok áhítatos félhomályában, ahol a beszüremlő harántfények ezüstmuslicák táncát tömjénezték! Mi pedig vastag fenyőtörzs takarásába kuporodtunk, süppedős mohapárnára. Óvatosan feltűrtük kabátunk hajtókáját, nehogy az ing, a gallér fehérsége árulónkká lehessen . . . Aztán némán füleltünk vagy tíz percig, hogy még az osonó lépteink keltette gyanakvás is eloszoljék . . .

S mikor teljesen helyretömörült a gyanútlan csend, elővettem zsebemből a háromféle „varázsfuvolát". Milyen jól emlékszem fényes fatokjának lágyan csukódó, halk kattanására!

S aztán - mikor a nagy csendben szerteszálló, sóvár sípszóra, a fenyőtörzsek átabotája közül kivillant az a tűzvörös valami ... A döbbenet - a szívverésnek kihagyása - s a halk pisszentés, az egymást figyelmeztető, csaknem mozdulatlan érintés, az a leheletszerű „Jön ám!" - „Da kommt'r!"

S a nesztelen szellemlábon, óvatos-gyanakvón közelgő, égővörös, szürke arcú bak - az agancsbecslő messzelátó fokozatos szemhez-emel-kedése - az idegfeszülésnek halántékbalüktető másodpercei, amikből a puskacsattanás - valóságos felszabadulás!

Azoknak a hajdani élményeknek emléke ma is felpezsdíti véremet. S ha most, hosszú évtizedek távolságából, visszatekintek - nehéz eldöntenem, hogy tulajdonképpen melyek voltak hát életem legszebb, legizgalmasabb őzbak-cserkészései ?

Az a tömérdek későbbi, amikor már fegyelmezett szenvedéllyel, saját magam küldtem golyót a villogó keresztű őzbak vörös lapockájába - vagy azok a nagyon-nagyon régiek, amikor még csak a rézsípot fújtam, de a szívem zakatolt, csaknem kiugrott a helyéből. . .

Hiszen nem is a lövés a vadászat. A puska elsütése csak kicsengése, emberállati kiélése a vadászatnak.

Mert a vadászat - áhítat.


0
0
0
s2smodern
powered by social2s