Nyomtatás
Találatok: 1268
fogoly vadászatAmelyik vadászleírás szeptembert emleget - az nyilván szarvasbőgésről szól! Így spekulál a nyájas olvasó.
Ámde a sajnálatra méltó író még csak harmadikos gimnazista, s ezért még igen nagy dobásra, beláthatatlan távolságra esik a szarvasvadászattól, szeptemberi szarvasbőgéstől!

Igaz, hogy olvasott már róla sokat, hallott is rengeteget. Látott is már szarvast gyakran, agancsot meg éppenséggel számtalant. Részeit is ismeri a szarvasagancsnak, első pillantásra meg tudja állapítani, hányas. Hiszen csak egyik koronájának ágait kell megszámolni, hárommal megtoldani, s az összeget megduplázni. Ennyi az egész. Sőt, bőgni is tud már az író, már úgy értem, hogy szarvasbőgést is tud utánozni, azt is negtanulta már.

De igazi, eleven szarvas bőgését - azt bizony még sohasem hallotta! Szarvaslövésről pedig - s ezt minden kétséget kizáróan, a leghatározottabban tudatták vele - érettségi előtt ne is álmodozzon! Ami más szóval - ha minden jól megy - még legalább ötévi várakozást jelent.

Aminek okáért ez a fejezet nem szarvasbőgő-, csak szerény foglyászó szeptemberről szól.

Mihelyt a hónap elején hazatértünk Mileschauból, szorgalmasan hozzáláttam a foglyászáshoz, s vasárnap kivételével, jóformán naponta kijártam az Öreggel meg Flóriánnal.

Mígcsak a kérlelhetetlen Czakó úr október elsején véget nem vetett a boldogságnak. Szívtelen módon tanulásra fogott, s hetenként legfeljebb egy-két vadásznapot engedélyezett - azt is csak kifogástalan szorgalom és viselkedés esetén! De még azt is csak délután!

Délután foglyászni! - Ki hallott ilyen képtelenséget?

Különösen ilyenkor, amikor rohanvást rövidülnek az őszeleji napok, s négy óra után már minden csapat kint csirikkel a nyílt tarlón, ahol az ördög se tud közelébe férkőzni!

Hisz' az ilyen aranyos tollú, szeptember-októberi fogoly olyan rebbenékeny, már kora délután is messze, akárhányszor lőtávolon kívül kel! Három-négy csapatot is el kell szalasszon, mire egyet megvámolhat a vadász!

Délelőtt persze, szelídmeleg, vénasszonynyári délelőtt, szép számmal lehetne még lőni, akkor még elég jól kitartanának . . .

De nekem ezentúl csak délután szabad foglyásznom. Azt is csak akkor - no de hagyjuk. A baj sose jár magában. Mert még csak panasztételre sem nyílik alkalom, a szülők odavannak a Bakonyba, szarvasbőgésre . . .

Hiszen nem lenne itt semmi baj, csak Czakó úr rideg kebelében sikerülne lángra lobbantanom a vadászszenvedély mécsesét!

Hiú ábránd.

Naplómból látom, hogy azon az őszön, a tanulás vezeklésének megkezdése előtt, tizenöt-húsz foglyot, néha harmincat is lőttem délelőttönként. Pedig mindössze két-három óra hosszat, s legfeljebb nyolctíz hajtógyerekkel vadásztunk. Ebből is látszik, mennyire megfogyott mifelénk a fogoly. A háború alatt nem viselték kellő gondját, sok elpusztult, még több kivándorolt. Mikor a háborúból hazajöttünk, még két puskásnak is elég volt húszat összeszedni. Aztán évről évre kevesebb lett. Az utóbbi esztendőkben jóformán abba is hagytuk a foglyászást, bármennyire szerettük is mindnyájan a fogolypecsenyét. Azon tűnődtem már, hogy az utolsó pentelei foglyot kitömetem, akárcsak annak idején azt a hóba hasaló elsőt!

Gyerekkori foglyászásaimat részben megkönnyítette, hogy kukoricatábláinkban, mintegy hetven-nyolcvan lépésnyi közökben, egy-egy keskeny nyiladékot, „vadászálét" hagytak, amibe kukorica helyett krumplit, babot, répát vetettek. Ilyenen jártam, különben ki se láthattam volna a nagy kukoricatenger mélységéből.

Másrészt viszont nemcsak Czakó úr, nemcsak a tanulás veszélyeztette az akkori foglyászást. Komoly nehézséget okozott a hajtógyerekek beszerzése is. A majorbeli iskolában is megkezdődött a tanítás, s a „mester úr" csak nagy nehezen, hosszas kunyerálás után volt hajlandó kellőszámú „diákot" abszentálni. Mikor pedig már-már sikerült belátásra bírnom, sosem akarta megengedni, hogy én válasszak, mindig ő jelölte ki a szabadságolandókat. Pedig hogy melyik a jó hajtó, azt én tudtam, nem a mester. Mert ő, ha nagy sokára rászánta magát, csakis legjobb tanulóit, legkülönb magaviseletű mintagyerekeit engedte el, azok pedig - már bocsásson meg, mester úr - sose voltak jó hajtók! Lehet, hogy szépen tudtak írni, hogy járatosak voltak az egyszeregyben - lehet. A kukoricákban azonban eltévedtek. Nem tartották a sort, összevissza tévelyegtek, sose figyelték, hova pottyan a fogoly . . .

Mikor vadászat reggelén be-beköszöntöttem a tanterembe - dehogy volt az „terem", csak amolyan régimódi, levegőtlen „tanszoba" valamennyi lurkó jobb keze magasba lódult. Első osztálytól negyedikig, kivétel nélkül, mindenki hajtónak ajánlkozott.

A mester azonban szigorú, hajthatatlan arcot vágott. Ökuláját orra végére eresztette, felette vetette rám szemrehányó tekintetét:

- Mit gondol kérem, hajtógyereket nevelek én ebben a „terem"-ben, vagy írni-olvani tanítok? Vadorzókat tenyésztek kérem, vagy istenfélő egyedeket? - Mikor aztán könyörgőre fogtam a dolgot, s kilátásba helyeztem néhány fogolynyi fájdalomdíjat is, mindig meglágyult a szíve, alkuba bocsátkozott. Helyreemelte orrán az okulárét, elővette a noteszt, s hadonászó nádpálcáját rá-ráirányozta egy-egy boldogan vigyorgó buksira - de mondom, többnyire nem arra, aki nekem megfelelt volna.

Ez az iskolai gyerekvásár jóformán napirenden volt. És mindig nekem kellett vállalnom. Vadőrt hiába küldtem, annak nem volt hajlandó haj tót folyósítani a mester úr.

Hajdani foglyászógyerekeim javarésze ott nőtt fel, ott emberedett meg. Évek múltán gyakran emlegettük valamelyik béressel-csikóssal-gulyással azokat a régi jó időket, mikor reggelenként ki-kikönyörögtem őket az iskolapad szellőzetlen szorongásából, fogolycsirikkelő kukoricák, hűvös levelű répatáblák, szarkalábos gabonatarlók szellős szabadságába!

0
0
0
s2smodern
powered by social2s