Még mindig ugyanabban az esztendőben, a húszaspuska életének első évében tartunk.
Azon a nagy ingoványos mezőségen, az ismételten szóba került Sárréten jártunk Flóriánnal, bizonyára valami vízivad után. Ott láttuk meg váratlanul a rókát, jó néhányszáz lépésről.

Nyargalvást igyekezett a szinte végeláthatatlan lápos réten keresztül, befelé tartott, a több kilométernyire eső fácános irányába. Nemcsak az izgalomra emlékszem, ami láttára elfogott - nálunk csaknem ritkaságszámba ment -, hanem arra is, hogy messzelátón kísértem hosszúra nyúlt, lobogó vitorlájú alakját. Nyomában fel-felcsillant a víz fröccsenése, amint egy-egy tocsogón keresztül vágtatott. Sóvárogva néztem utána, mígesak el nem nyelte a távolban ködlő ligetek homálya.

- Gyerünk, Flórián! Utolérjük, kézrekerítjük, ha csak addig élünk is! Nem eszik az estére fácánhúst!

Siettünkben pedig tervezgettünk, spekuláltunk, rókaésszel ravaszkodtunk. Vajon hova igyekezhetett a koma, hol sunyhatta meg magát, miképpen lehetne csővégre kapni?

Három ismert rókamenedékről tudtunk: a „Rossztó"-t oldalazó szittyós nádasról, az „Egreslapos"-nevű fagyalos-galagonyás rezuláról meg egy igen sűrű lucfenyő-fiatalosról, a „Józan"-ról. Három közül valamelyikben meg kellett állapodnia, ebben egyetértettünk.

A „Józan" mélyében megbújó rókavárat jól ismertük, Flórián tavaly is ott csípte el a vén szukát, öt vak kölykét is ott ásta ki másnap. Hátha ez is ott húzódott meg? Habár azt a várdát régóta lakatlannak tudtuk. Ha azonban - így okoskodtunk - mégis odabújt volna - megpróbáljuk „kirobbantani".

Ez a művelet Flórián házipatentje volt. Esküdözött rá - „ha ben' van, kigyün, arrú gratulálok" - noha nem emlékszem, hogy a robbantási módszer kiválóságáról valaha is meggyőződött volna. Hosszú veszszőre szerelt, színültig puskaporral töltött, kanóccal ellátott patronból állt ez a pokolgép, ezt szokta Flórián a kotorék szájadékán letolni. A másik kijárónál pedig leste a föld alatti robbanás elől kisuttyanó fácántolvajt, noha az - legalábbis valahányszor jelen voltam - soha nem suttyant ki.

Mikor azt a sárréti rókát megpillantottuk, fiatal volt még a téli délután. De mire a majorba beértünk, mire hamarjában néhány hajtó-gyereket mozgósítottunk, s az első próbálkozásba - a „Rossztó" nádasába - belekezdtünk, már bontogatta fátylát a késő novemberi alkonyat.

A hajtás, a szokásos fácánoktól eltekintve, üresnek bizonyult.

Ugyanígy jártunk az ,,Egreslapos"-sal.

Mire a „Józan" fenyősűrűjének végében elálltam, s Flórián az utolsó hajtást elindította, már igen meggyérült a világosság. A ködös esteledésben ritka szemű hó szállingózott, felgallyazott fácánkakasok utolsó jóccakátjaikat kakatolták.

Végleg letettem minden rókareményről.

Ilyenkor - jól ismerjük ezt mi vadászok - ilyenkor szokott néha-néha, váratlanul fordulni szerencsénk kereke. Mikor már teljesen kilátástalan a helyzet. . .

Ezúttal is így történt:

Kiugrott a róka, könnyű távolságra. Nem vöröslött már, csak feketéllett az esthomályban. Éles szeme mégis elkapta vállhoz szökkenő puskámat - villámgyorsan perdült vissza a sűrűbe. Lövésemet vaktában, csak ösztönösen vethettem búcsútintő „vitorlája" után.

Majd bosszúsan kiáltottam Flóriánnak:

- Elhibáztam! Ne vesződjenek tovább, bújjanak ki oldalt a hajtásból !

Megvizsgáltuk a róka beugrásának helyét. Befurakodtunk utána a töksötét sűrűbe, összevissza csúsztuk-másztuk a rálövés környékét. De bizony, véresre karistolt ábrázatoknál egyebet nem eredményeztünk. „Ez alighanem eement - állapította meg Flórián -, jobb futó, mint azelőtt vót!" Magam sem kételkedtem benne: megkéstem a kapással, rövidet lőttem, a róka elment, ott egye a fene.

Lógó orral baktattam hazafelé. Ismerjük az ilyenkor beálló hangulatkeverék alkotórészeit. Csalódás. Fáradtság. Szemrehányás. Önvád. Lázadozás a sors ellen . . .

De Flórián, noha kevés meggyőződéssel, vigasztalni próbált:

- No, talán majd a Bászli! . . .

És másnap reggel, saját megnyugtatásomra, s hogy a lelkiismeretes
„nyomkeresés"* vadász-szabályának eleget tegyek, ismét a helyszínen voltunk. Velünk volt az öreg Bászli kutya, négy-öt hajtógyerek, de a reménynek csak alig parányi szikrácskája.

S lám, az a pici-kis reményszikra mekkora örömlánggá lobbant!

Mert jóformán neki sem állítottuk még a hajtókat, mikor a magánszorgalomból sűrűben portyázó Bászli már cibálta is kifelé a dermedtre fagyott rókát!

Hamarjában azt se tudtam, kit ölelgessek: rókát, Bászlit, Flóriánt vagy a hajtógyerekeket?

Szép, nagy kanróka volt. Zsarátos, hamvas málú télikabátban.

De lövést - sehol nem találtunk rajta. Összevissza forgattuk-bolyhoztuk, centiméterenként átkutattuk-matattuk, felső végétől az alsóig. De bizony, egyetlen csepp vér, legkisebb sebhely se mutatkozott rajta. Már-már attól tartottam, hogy nem is az én rókám, csak véletlenül fagyott oda az éjjel.

Újabb válságon kellett átesnem.

Csak otthon, nyúzás közben akadtunk két picinyke lyukra a hasa táján. A két szem nyolcassörétet meg is találtuk benne, többet nyilván nem is kapott. Hogy hány lépésre vitte még végzetes sebét, ezt a tapintatos Bászli nem volt hajlandó elárulni.

Vörös csuhájából szőnyeg készült, kitömött feje ravaszul vigyorgott rám a falról.

Gipsz-szájából meredező szemfoga azonban - diszkrét műhelytitok - műfog volt. Mert az eredeti kettőből ezüst kalapdísz készült: apró tölgylomb tartotta a két görbe szemfogat, a tölgyág két szem makkját pedig, a rókahasból kioperált két sörétszem helyettesítette. Sajátmagam terveztem ezt a lángelmés remekművet, beható tanácskozás alapján készítette el Neubarth úr, a fehérvári „órás és ékszerész".

Idővel aztán, ahogy ez a korral járni szokott, a gyönyörűséges emléktű is elhullatta fogát. Csupán üres foglalata maradt kalapom mellett, a két szem nyolcassörétet tartó tölgylevél, mígcsak azt is le nem szakította, fenn az erdélyi havasokban valami nagyon sűrű szederinda . . .