Nyomtatás
Találatok: 2825
nyest, vadászatEzt a telet is átvészeltük, újra kizöldült a világ, s ha a biflázás átok­súlya rám nem nehezedne - kifogástalan lehetne az élet!
Mert a kert csak úgy dönti az orgona- meg a jázminszagot, javában ismétli önnevét a kakukk, versenyt dudog vele a büdösbanka, kórus­ban gurrognak a gerlicék, éjjel-nappal csattog a fülemüle - májusi pa­rádéját tartja a természet!
Nekem azonban nem oda kell fordítanom eszemet, hanem Ciceróra, akinek sose volt húszaspuskája, s a hármasszabályra, melynek ismeret­lenje miattam ítéletnapig ismeretlen maradhatna. Mert nemsokára val­latóra kerülök, közeledik a harmadik gimnázium vizsgája. Czakó úr ilyenkor egyre szívtelenebb lesz, egyre rövidebbre fogja rajtam a kantárszárat.

Pedig most hasztalan csukatja be velem a zsalugátert, ok nélkül zár­ja el szemem elől a kertrenéző kilátást! Hiszen nem kifelé lesek én mostanában, hanem - fölfelé, a mennyezetre! Gerleszónál izgalma­sabb nesz vonja el figyelmemet a tanulástól.
Igaz. hogy napközben csak ritkán hallatszik. Hanem este, sötétedés után, annál gyakrabban. Mégpedig fejem felett a plafon amaz olda­lán, onnét szól a titokzatos zörej, közeledő-távolodó, tompa kopo­gás . . .
Nem kétséges, valamik ide-odafutkosnak odafent a padláson!
Kisgyermekkoromban sosem traktáltak szellemekről, sárkányokról vagy egyéb mumusokról szóló tündérmesékkel, nem emlékszem arra, hogy sötétség, éjszakai mennydörgés vagy bagolyhuhogás valaha is nyugtalanított volna. Akkor se jutott hát eszembe, hogy a felettem hallatszó titokzatos kopogásban holmi hazajáró lelket gyanítsak.

Patkány lesz az - gondoltam -, noha sose hallottam, hogy padlá­sunkon patkányok tanyáznának.
Czakó úr dobhártyáját persze - nem lévén gyakorlott vadászfüle - nem rezgette meg az ilyesféle, különleges zsákmányt sejtető zaj. Nem is tudott róla más, csak az Öreg meg én. Napokig lestük, nyomoztuk lelkiismeretesen, legnagyobb titokban. Gondosan átkutattuk a padlás minden zegét-zugát. Szemünk-szánk tele lett porral-pókhálóval, fel­reptettük a padlásszerte alvó bőregereket - még verébfészket is lel­tünk - hiába.
Csak nagy sokára, türelmes kitartás árán sikerült a rejtelmes topogások első komoly nyomára akadnunk. A padlásbeli nagy víztartány mögött - milyen nehezen tudtunk oda befurakodni! - friss tollfoszlányokra bukkantunk. Nemcsak baromfi, hanem - fácán maradvá­nyaira is!
Bizonyára - tanakodtunk - kóbormacska kölykezhetett valamelyik gerenda alá, az hordhatta ide fiainak az élelmet. Csakhogy - okoskod­tunk tovább - a macska nesztelenül jár, macskának nem kopog a lába . . .
Egyre titokzatosabbá vált a helyzet.

A további keresgélés különös leletet eredményezett. Hosszúkás, ci­garettavastagságú, kővé keményedett hulladékot, melyre az Öreg csak hosszas, beható vizsgálat és szimatolás után mondott ítéletet:
- Ez pedig - jelentette ki, most már a szilárd meggyőződés hang­ján -, ez pedig valóságos görényszar!
Döbbenetes esemény! Váratlan szenzáció! Görények laknak a pad­láson!
Most vajon - mi a teendő?
Hirtelenében még az Üreg sem tudott megfelelő megoldást.
Akármi lesz is - kilessük, elfogjuk, megcsapdázzuk, agyonlőjük! Bármilyen módon, de a görényt kézre kerítjük. A görény nem mene­külhet.
De ugye, nem mondjuk ám senkinek! Ez csakis a kettőnk titka, ebbe másnak beleszólást a világért sem engedünk! Vigyázzunk hát, résen legyünk, el ne szóljuk magunkat, nehogy valaki neszét vehesse tit­kunknak.
Legelőször is azt kell kiderítenünk, miképpen járnak fel a padlás­ra? Merre van a forgójuk, hol lehetne útjukat állni?
Körös-körül vizsgáltuk-kutattuk a ház falát, de semmi gyanúsat nem észleltünk. Úgy látszott, fáradozásunk ismét holtpontra jutott.
Mígcsak valamelyik nap az Öreg, dolga végeztével hazatérőben, hosszú fekete állatot látott végigfutni a holdsütötte háztető élén! On­nét aztán - beszélte - átszökellett a nagy hársfának tető fölé hajló koronájába!

Átszökellett? - gyanakodtam. Mégiscsak macska lehet, görény nem­igen tud „szökelleni"...
Másnap első dolgunk volt: az öreg hársfa alapos megvizsgálása.
Kissé rézsútos, menedékes törzsén valóban találtunk jeleket, holmi karmolás, jövés-menés nyomát. A titkos padláslakónak ez hát a létrá­ja. Hársfán jut fel a háztetőre, onnét pedig valami szelelőablakon, padlásbcli rejtekébe.
Az Öreg nyilván téves szimattal diagnosztizálta a múltkori leletet. Nem görényből jött az, hanem macskából. Ezen a téren még komoly nézeteltérés is támadt köztünk. Döntőbírót nem választhattunk, hi­szen megegyeztünk, hogy kettőnkön kívül senki sem tudhat a dolog­ról. Sőt - ahogy rövidesen kiderül - még mi sem gyanítottuk egymás­ról, hogy a másik miben töri fejét. . .
Az elmondottak után aligha róható fel hibámul, hogy a tanulás, különösen alkonyat után, mikor fejem felett megzördült a padlás, nem kötötte le figyelmemet olyan mértékben, ahogy azt Czakó úr - szerinte jogosan - megkövetelte.
Talán azért sem fognak elmarasztalni, hogy valamelyik éjszaka - mi­kor megfeszített hallgatódzás s az időnként fejem felett ismétlődő dobogás, álmatlan virrasztásra kényszerített - egyéni vállalkozás terve született meg agyamban. Elhatároztam, hogy most már saját szakál­lamra játszom meg a kockát, hogy még egyetlen bizalmasomnak, az Öregnek sem árulom el szándékomat - nehogy utóbb még begyullad­jon, és világgá kürtölje furfangos tervemet.
A másnapi tanítás teljes gyalázatba fulladt. A feladott leckéből egy árva kukkot se tudtam, Czakó út tajtékzott, és húszaspuskám hosszú lejáratú hidegretételével fenyegetődzött. Ami pedig a jelenlegi hely­zetben, még a szokottnál is nagyobb veszélyt jelentett.
Hiszen ma este sürgős szükség volt a puskára!

Siettem is még időben, látatlanul kiemelni az apai fegyverszekrény­ből. Fel is csempésztem a padlásra, ahol két tölténnyel egyetemben valamelyik gerenda alá rejtettem.
Még tűzbiztosításról se feledkeztem meg, ha az éj folyamán netán lövésre kerülne sor. Tudtam, hogy attól esetleg lobbot vethet a száraz, korhadt padlásgerenda. Aminek elhárítására csordultig telt vizesvöd­röt cipeltem fel, azt is a puska mellé bújtattam.
Egyéb óvintézkedéseket is foganatosítottam. Tervbe vettem szobám dupla ajtajának, valamint a tőlem elég messze eső padlásfeljárónak nyitvafelejtését, nehogy nyikorgásuk zajt üthessen. Gumitalpú cipőt is készítettem ágyam közelébe, párnám alá kézilámpát - szóval, lehe­tőleg kiegyengettem kalandos vállalkozásom útját.
Legkeményebb diónak a szomszéd szobában lakó Czakó úr ígérke zett. Esténként még soká el szokott olvasgatni, füle pedig ajtónyitásra különösen érzékenyen reagált. Az ilyesmit tüstént megneszelte - a gö- rényfutkozást viszont sosem hallotta. Hiába, Czakó úr nem volt va­dászember.
Az ajtó alatti résen vékony fényvonal szüremlett be hozzám, így a szomszéd szoba lakójának lámpaoltását pontosan ellenőrizhettem. Azt is tudtam, hogy tíz perccel később máris belekezd majd trombonszerű hortyogásába, amiből reggelig nemigen enged.
Szorongva vártam az estét, a vacsorát, a tízórai takarodót. És ké­sőbb, ágyban fekve, a lámpák leoltását, a ház fokozatos elcsendesedé- sét, a lopvajárás éjjeli némaságát.
S mikor az óra elütötte az éjfélt, mikor a szomszéd szobából végre megszólalt az egyenletes fűrészelés biztosító moraja - nagy vigyázva felhúztam a tolvajcipőt s azonmód hálóingesen osontam ki a félig nyi­tott szobaajtón.
Kivillantottam zseblámpámat, nehogy valaminek nekimenjek, láb­ujjhegyen óvatoskodtam végig a hosszú folyosón. Aztán neki a meg- mcgnyekergő, korhadt deszkájú padláslépcsőnek, fokonként fülelget- vc a netáni felfedeztetés zajára.
Baj nélkül, zavartalanul, de némileg kiizzadva értem fel a helyszín­re, elhelyezkedtem a már előre kiszemelt lesgerendára. Kezem ügyébe helyeztem a vizesvödröt, a töltött puskát térdemre fektettem, gyújtás­ra kész víllanylámpámat jobbomba markoltam. Így vártam - a szo­kottnál gyorsabban kalapáló szívvel - a fácángyilkos görényt! Hogy szükség esetén puskát és villanylámpát egyidejűleg irányíthassak a cél felé, ennek hogymikéntjét már előzőleg begyakoroltam.
Lassú csigalépésben cammognak a várakozás percei, negyedórái...
A padláson mozdulatlan csend. Szellőzetlen, fülledt levegő, sűrű
egérszag és csaknem teljes sötétség. Elfojtott izgalom, idegesen nedves tenyerek, felgyorsult pulzus. Viszont odakint, a holdvilágos, orgonaszagú kertben, a békesség álmodozó hangulata. Fülemülecsattogás, békakuruttyolás, kuvik egy-egy visítása. De mindebből csak vajmi kevés, hogy úgy mondjam csak egy kis mintagyűjtemény szűrődik be a keskeny padlásablakon . ..

Egy óra után jár már, mikor végre - neszét veszem!
Először csak kívül, a tetőzsindelyen . ..
Aztán hirtelen bennterem - itt is van - mellettem nyargal el -, de < s I v sebesen, hogy mire lámpámat utánavillantom, csak eltűnő árnyéka aulian.
Tüstént leoltok.
Most minduntalan hallatszik futkározás, de a padlás távolabbi ré­szében. Nyilván többen lehetnek. Sőt, mintha kergetődznének, egy­két kerregő-sziszegő hangot is hallatnak . . .
Egyre feljebb, már nyakamban zakatol az érverés. De nem mocca­nok, kimeredt szemmel lesem az alkalmat.
Ismét közeledik a zörej . . .
Vállhoz kapom a puskát - jobb kezem egymarokra fog: fegyver­nyakat - villanylámpát.
Fehér fényben - fekete állat - zölden csillámló szeme.
Odadurrantok.
Akkorát szól az a húszas azon a csendes padláson, a szőlőhegyi vi­harágyú se szól nagyobbat. . .
A vad pedig - tűzben maradt. Lövésem csaknem kettészakította. Nem is sokat vizsgálgattam, meg se igen néztem. Nyakonfogtam, el­indultam vele. Mire a grádicshoz jutottam, már igen gyanús neszek hallatszottak odalentről. Ajtócsapkodás, izgatott szaladgálás. Rosszat sejtve, de sikeremen felbuzdulva, bátran dübörögtem lefelé a lépcsőn.
Ma is látom a szemem elé táruló képet:
Ijedt képű, hálóinges kísértetek, égő gyertyával kezükben közeled­tek a folyosón. Apám lopakodott legelöl, bal kezében gyertya, a job­ban - revolver! Nyilván holmi fegyveres betörők elfogásában remény­kedett.
Amint megjelentem előttük, magam is hálóingben, de teniszcipőben és puskásán, kezemben a vért csepegő préda, úgy néztek rám, mintha bizony én volnék a kísértet! Czakó úr talpig inges, borzas hajú, hápogó alakja is előbújt. Néhány pillanatig dermedt csend volt. Nyilván azt hitték, megzavarodtam. Senki se volt tisztában a helyzettel.

De az első döbbenet megszűntével - dörgő hahotába kezdett az egész gyertyás-hálóinges gyülekezet. Apám - noha pisztolyának feles­legessé válásán kissé megcsalódott - az esedékes dorgálás helyett még ' meg is dicsért. Jól tettem - mondta most már csak rajta, kerítsem kézre a többi görényt is, nehogy minden csibét elhordjanak . . .
Képzelem, milyen diadalittas pillantást vethettem a méltatlankod­va dohogó, egészen másféle finálét váró Czakó úr felé.
Csak most került sor zsákmányom alapos megvizsgálására.
És csak most vettük észre, a gyertyák közös fényében, hogy nem görényt lőttem ám, hanem szép, nagy, fehértorkú nyestet!
Mai szemmel persze, már az előző napok jeleiből tudtam volna, hogy nem görény, nem is macska, hanem nyest tanyázik a padláson. Nemcsak jellegzetes hullatékáról, hanem elsősorban a hársfa törzsén mutatkozó feljárás nyomáról. Görény tudvalevően nem megy fel a fára. Macskának pedig - ugyancsak tudvalevően - nem kopog a talpa.
Kivittük a bejáró alá, ott valamelyik padon biztonságba helyeztük. Vérét véges-végig csepegtette a folyosón, könnyen vissza lehetett vol­na nyomozni, fel egészen a padlásgerendáig, a sebzés helyéig . . .
S miután még néhányszor elmondatták velem emlékezetes lesem minden részletét, ki-ki fogta a gyertyáját, s megzavart éjjeli nyugalmát folytatandó, fejcsóválva hazakotródott.

Én pedig büszke-boldogan bújtam vissza ágyamba, s - amint lá­tom - másnap reggel ezt a bejegyzést írtam naplómba:
„1911. május 21-én 1 kő-nyest. Elejtettem Sárpentelén, éjfél után egy órakor, a padlásgerendán. Megjegyzés: nőstény-nyest, hossza 63 cm, lapocka-lövés. Gereznája használhatatlan, lövés megrongálta. Va­dászat módja: éjjeli les, villanylámpa segítségével."
Cinkostársam, az Öreg, minthogy másik épületben lakott, nem hal­lotta meg a durranást, csak másnap reggel értesült a nagy eseményről. Persze nem tetszett neki az illojalitás, bántotta, hogy „háta mögött va­dásztam el a görényt". Azonban ő sem volt rest, hamarosan elégtételt vett rajtam.
Ugyanis a görény-, illetve most már nyest-izgalom, azzal az éjféli durranással korántsem szűnt meg. Hiszen nemcsak az derült ki, hogy a padlástetőn nyestcsalád szállásol, hanem az is, hogy fosztogatja a tyúkászatot meg a kertbeli fácánállományt.
Fokozott mértékben, Chichette erélyes közreműködésével, immár legális alapon folytatódott a leskelődés-fülelés - néhány napig ered­ménytelenül.
Aztán valamelyik este - én ismét a padláson strázsáltam, az Öreg meg kint a hársfát vigyázta - nagy kiabálásra riadtam. Otthagytam a ,,stand"-omat, szaladtam le - hát mi történt?

Az, hogy az Öreg előzőleg nagy titokban telerakta a hársfa törzsét dróthurokkal, „végigtőrözte" a nyestek feljáróját, mégpedig olyan ügyes-szerencsésen, hogy a vén kan nyest hurokra került, megfogódzott a drótban!
Mikor odaértem, még javában folyt a küzdelem. Az Öreg igyeke­zett agyonverni a mintegy két méter magasságban tőrbeesett, vadul hánykolódó ragadozót. Nagyokat ütött feléje, mégpedig hirtelen keze­ügyébe került - golfütővel! Kerregett-kaffogott-köpködött szegény nyest, de hiába küszködött, erősebb volt a drót, nem engedte el. Az Öreg pedig egyre csépelte zsákmányát - izgalmában is, örömében is, mérgében is. Káromkodott is közben nagyokat. Mert sötét lévén, a golfütő gyakran célt tévesztett, nyest feje helyett hársfa törzsén kop­pant.
Mígcsak el nem csendesedett a kölcsönös átkozódás: a diadalmas golfozóé meg az immár élettelenül lógó, kárvallott tőrbecsalté.
Az Öreg így fizette vissza a kölcsönt. A háta mögött ellőtt nőstény- nyest helyébe - „eltőrözte" előlem a kannyestet.
Másnap még a padlásbeli víztartály mögött rejtőzködő fészekre is rábukkantunk, s a belőle kiillanó nyestkölykeket - ketten voltak mind­össze - kutyákkal fogattuk meg.
Gyökerestül pusztult ki a fehér torkú vérszopók családja. Kertbeli fácánjaink meg a „tikászát" lakói ismét zavartalanul aludhattak. Ta­nulószobám mennyezete fölött pedig megszűntek a titokzatosan izgal­mas zörejek, melyeknek híján kénytelen voltam visszatérni Ciceróra és a hármasszabályra.
Utólag bevallom, kissé irigyeltem az Öregtől azt a szép nagy kan nyestet! Főképpen, amikor olyan csodálatos-élethűen kitömette! Ott pompázott az ágya felett, teljes, sőt ha jól emlékszem, kissé túlmérete­zett nagyságban. Szikrázó szemmel ült a vastag ágon, szájában rántani- való csirkét aportírozott.
A magam szobájába viszont, csak az éjféli nőstény nyest szerény feje jutott, hiszen cafattá lőtt bőrét - az egyébként is értéktelen, nyári gereznáját - el kellett hajítani!
0
0
0
s2smodern
powered by social2s