Nyomtatás
Találatok: 2637
őzbakTizenhárom éves voltam. Eredetileg úgy volt, hogy csak esztendőre kapom meg a várva várt előléptetést: az első őzbak elejtésének engedélyét. De a vizsgabizonyítvány minősége, egy közeli szomszédunk azon melegében érkező meghívása és nem utolsósorban, személyes agitációm kombinált hatása -megtörte a jeget: elengedték a várakozás hátralevő évét.

Őzbakra indulhatok!

És nemcsak kísérőnek, nemcsak megfigyelőnek vagy csalsípfújónak. Önálló őzbakvadász leszek! Saját golyóspuska lóg majd a vállamon, s ha a mennybéli Hubertus is úgy akarja, saját névbetűimet viselő őz-agancsot akasztok majd szobám falára!

Nagy szó ám ez, megrázó esemény a tizenhárom éves süldővadász életében. Az enyémben legalábbis az volt. Felzaklató keveréke szorongó boldogságnak, lázas készülődésnek, álmatlan éjszakáknak, izgalomtól émelygő gyomornak.

Pedig hát az őzcserkészés ugyancsak nem volt számomra újdonság! Évek óta kivehettem belőle részemet, végigkóstolhattam sokféle zamatját, temérdek alkalmam nyílott, hogy első bakom elejtésének ünnepére kellőképpen felkészülhessek.

Mégse bírtam magammal.

Mégse nyughattam vagy három éjjel, s álmatlanságtól duplára nőtt fejjel, izgalomtól remegő inakkal indultam útnak - ami nem éppen mondható golyósvadászathoz szabott állapotnak.

No de - kezdjük a puskán.

Az engedély megszavazásának s a meghívás elfogadásának napján, apám nekem prezentálta egyik golyóspuskáját, ami önmagában is szívbemarkoló, váratlan meglepetés volt. Végigagyazott, egycsövű, kakasos karabélyt, négyszázas expresszt, amilyet akkoriban „Ischler Stutzen" néven ismertek. Az öreg Ferenc József - akkori monarchiánk elsőszámú vadásza - is ilyet használt.

A vérbeli nimródok idősebbje általában azt tartotta, hogy komoly vadász kezében elég az az egy lövés. Sőt, szerintük az volt a helyes, a sportszerű, az illendő.

- Tessék azt a vadat tisztességes távolságra, de legfeljebb százszázharminc lépésre megközelíteni - magyarázták -, és meggondoltan, biztos kézzel, lapockán lőni. Nem pedig könnyelműen kockázatos messzeségre, bizonytalan célra, elhamarkodva tüzelni, vagy isten ments - a többlövetű fegyver ádáz kísértésébe esve - a már elhibázott vadnak utánaismételni! Becsüljük meg azt a nemes vadat, neki is adjunk sportszerű esélyt! Ha pedig első golyónkkal elhibázzuk -hadd menjen! Lássuk be, hogy ezúttal ő lett a nyertes. Következő alkalommal pedig ügyeskedjünk jobban, célozzunk egyenesebben!

így vélekedtek az akkori öregek, ezért pártolták az egycsövű golyósfegyvert, ezért javasolták, hogy gyerekvadász csakis ilyennel kezdje pályafutását.

Többet mondok. Még később, amikor már ismétlőkarabéllyal cserkészhettem, akkor is csak egyetlen patront engedtek ,,Schönauer"-om-ba tölteni! Nehogy elkapassam magam, nehogy megfeledkezzem a reguláról, annak az egy lövésnek, az első lövésnek megbecsüléséről. Több golyót legfeljebb hajtóvadászat alkalmával tölthettem puskámba.

És milyen igazuk volt az öregeknek!

Mennyi hasznát vettem- később ennek a fontos szabálynak, különösen odakint, a veszélyes nagyvad világában. Oroszlánra, tigrisre, bivalyra sorsdöntő az első golyó. Ha jó helyre szalad, baj már nemigen érheti a vadászt. Ha pedig szorul a kapca, ha támad a vad, annak csaknem mindig ugyanegy az oka: a meggondolatlanul kiszalasztott, első golyó.

Higgadt, fegyelmezett, biztos kezű golyóspuskásról mondja a német:

,,Er schiesst eine saubere Kugel" - „tiszta golyót lő".

Aki tehát hasonló elbírálásra pályázik, adja meg a módját annak az első golyónak. Lője tiszta fejjel, tiszta szándékkal, tiszta helyre. S ha netán mégis melléje szalad, ne kapkodjon, ne rontsa dolgát újabb baklövéssel. Üljön le nyugodtan, latolgassa tévedését, okuljon hibáján, és máskor - csinálja különben!

Nehogy ezek után azt higgye az olvasó, hogy később, felnőtt koromban is csak egyetlen patront töltöttem ismétlőfegyverem tárába! Hiszen akkor mirevaló volna a többlövetű puska! Jól tudjuk, hogy hány esetben hasznos, különösen hajtásban, hányszor szükséges három-négy, sőt mind az öt golyó is! Az is előfordul, hogy még öt se elég.

Megesett már mindnyájunkkal - noha tán nem szívesen emlékezünk rá hogy a becserkészett és elhibázott vadat, az utánaismételt második vagy harmadik golyónkkal ejtettük el. A kísérő vadőr szemében - ha netán tanúja volt az esetnek - bizonyára nőtt a tekintélyünk, mikor a rohanvást menekülő őzbakot lelkiismeretlenül utánaeresztett szerencsegolyónk karikára buktatta . . .

De saját szemünkben - aligha.

Hiszen egyszer-másszor valóban beüt az efféle, nagyon is helytelenül ,,bravúros"-nak tisztelt lövés. De ha nem üt be - s ez a gyakoribb eset -, még nagyobb bolondot csinál a vadászból, mint amilyet első, oktalanul elhibázott lövése csinált. S ami lényegesen komolyabb veszély: a vadnak észrevétlen sebesítését, döggé-veszését kockáztatja.

Hajtásban persze, vagy holmi kártékony vad esetében, egész más a helyzet. Olyankor bátran lehet durrogtatni. Esetenként még lesvadászaton is helyénvaló a szapora ismétlés, történetesen ha sebesült, vagy egyébként beteg állat mielőbbi kivégzése a cél.

Hanem a cserkészés közben elhibázott, ép bőrrel menekülő vadnak utánapuskázni, még siker esetén sem vadászhoz illő cselekedet! Nem „fairplay", nem lovagias eljárás a nemes szarvasbikával, őzbakkal szemben! Aki ilyesmire ragadtatja magát, az már nem lő „tiszta golyót"!

Ezzel a hosszadalmas közbeiktatással csak azt akarom bizonyítani, hogy a szimpla csövű, egylövetű golyóspuskánál valóban nincs kifogás-talanabb, lovagiasabb, igaz vadászhoz méltóbb cserkészőfegyver. És bölcsen teszi, aki kezdő- vagy gyerekvadász kezébe ilyet ad.

Ott hagytam abba egy-két oldallal ezelőtt, amikor első őzbakomra készülvén, ajándékba kaptam apám egylövetű expresszfegyverét.

Legelső dolgom volt persze - a kipróbálása.

Szép nagy céltáblát fabrikáltam, közepét vastagon bekormoztam, kivittem a kertbe, nekitámasztottam a „lődözőfa" oldalának.

Az a vén, rücskös kérgű, görbe növésű tölgyfanyomorék is megérdemel néhány emléksort. Golyófogónak alkalmas, meredek dombhajlat tövében tengődött, szemsértően dísztelenkedett és emlékezetem óta céltábla-támasztékul szolgált. Ha új puskát próbáltunk ki, ha régit lőttünk be, mindig csak az öreg „lődözőfa" tekeredett törzsét plombálgattuk. Telidenteli volt már lövés vágta sebhellyel, ki-kifénylett belőle egy-egy régi ólomgolyó darabja, acélköpeny szilánkja. Bizonyára ettől is nőtt olyan idomtalan, koldus formára. Mégis kizöldült évente, vérkeringését nyilván nem gátolta évtizedek lövedékének kegyetlenkedése. Eltalálni igen, agyonlőni mégsem lehetett!

Új fegyverem kipróbálása - kitűnően sikerült.

Nagyot dörrent, nagyot rúgott, még nagyobb füstöt vetett. Ettől eltekintve azonban kifogástalanul, megbízhatóan végezte dolgát. A mai messzehordó karabélyokhoz persze nem hasonlíthatom, hanem az akkor szokásos, száz-százötven lépéses „polgári" távolságra, golyót golyó mellé szórt a feketébe.

- Na - mondtuk apámmal -, ha az őzbakot is úgy lövi, mint ezt a saibát,1 nem lesz ott semmi hiba.

Másnap kocsira pakoltam, négy lóval vágtam neki a hosszadalmas útnak, vendéglátóm bakonyerdei vadásztanyája felé.

Szent Jakab havának első felét írtuk, nyári forróság uralkodott. Ilyenkor, a rigyetést megelőző hetekben, keveset mozog az erdei őzbak. Jó húsban van, kíméli magát, sokat heverész. Az erdő avarában ilyenkor mutatkozik legtöbb őzkaparás, facsemetén-bokron, legmérgesebb agancsköszörülés verése. Mézesheteire készülődik a bak. Erőt gyűjt a párzással járó fáradalmakhoz, agancsa tőrét - elkövetkező párviadalokra feni.

Az erdei bakkal - különösen az öregjével - ilyenkor legnehezebb találkozni.

Most azonban ismét engedelmet kell kérnem, hogy első őzbakom történetét, néhány közbevető sorral, újból megszakíthassam.

Sajnos - akkor persze nem ezt mondtam, de most már, öreg fejjel bezzeg azt mondom, hogy „sajnos" - abban a bakonyi pagonyban nem gyalogos cserkészés, hanem „barkácsolás", kocsival való vadkeresés járta.

Mezei őzre, ez kétségtelenül a legkényelmesebb, legbiztosabban célravezető módja a vadászatnak.

Hanem erdei őznek, a vörös csuhás, titokzatos erdei őzbaknak, igazság szerint gyalogcserkészés dukál! A barkácsolásnál komolyabb, nemesebbrendű vadászmunka, olyasféle, amilyen a mileschaui fenyvesekben, azokban a nagyapai erdőkben dívott! . . .

Mert hiába, a „megkocsizott", lovak felé figyelő vagy álmosan heverő, szekérzörgésre tán fel se tápászkodó őzbak - meg sem közelíti a hajnalködben-esthomályban gyalogszerrel belopott, korántakarodó-későnmutatkozó, erdei őzbakot!

Ismertem egy kitűnő vadászt, szűkszavú, emberkerülő, torzsalkodó remetét. Azok közül valót, akik megkapták a vérbeli természetimádók előbb-utóbb kijáró ajándékát: a magány boldogító voltának felismerését. Sok mindent tudott. Tudta, hogy tanyájának fenyőgallyból rakott derékalja kedvesebb fekhely a ruganyos matracnál, tűzhelyének bükkfalángjai különb fűtés a központinál, erdejének vadja akárhányszor szórakoztatóbb lakótárs, megbízhatóbb barát a saját, emberi fajtájánál.

Ezekre régen rájött az a mogorva öreg vadász, s akárcsak sűrűségeinek remetekanja, ő is ritkán mutatkozott. Akkor is keveset beszélt, legfeljebb dörmögött egyet-kettőt. De amit dörmögött, érdemes volt meghallgatni.

- A gyalogcserkészés - dörmögte -, az vadászat. A kocsin való barkácsolás pedig vadra való célbalövés.

Nem állíthatom magamról, hogy ezt az aranymondást megszívleltem volna. Hiszen későbbi vadászpályám vagy félezer őzbakjának javarészét magam is barkácsolva, kényelmesen kocsizva kerítettem kézre . . .

Mégis úgy érzem - az az öreg vadász igazat mondott!

Ezért sajnálom most, amikor öt évtized múltán visszaemlékezem rája, hogy első őzbakomat nem a magam munkájával, nem magányos-gyalogszerrel, hanem zörgő cserkész-szekérről, komótos-öregurasan ejtettem el!

Most pedig, siessünk vissza, fejezetünk tulajdonképpeni tárgyához.

Négy napig tartózkodtam abban a barátságos, bakonyi vadászlakban. Későn-korán rázattam magam a sziklás, foglazító, bicskanyitogató utakon, négy hosszú napot töltöttem szakadatlanul zötyögő idegfeszültségben - míg végre-valahára eredményhez jutottam.

Nem azért tartott négy napig, mert kevés volt az őz. Nem azért, mert rigyetés előtt nehezen mutatkozik. Azért sem, mintha talán túlságosan válogattunk volna.

Egyszerűen azért, mert - sorra hibázgattam őket!

Ugyanaz a kitűnő „isler stucc", aki vastag ólomgolyóit tegnapelőtt még hiánytalan pontossággal küldte a „lődözőfa" saibájának tenyérnyi feketéjébe - a bakonyi őzbak háromakkora lapockáját világért sem akarta eltalálni!

Az sincs kizárva, hogy nem is benne volt a hiba, hanem talán megzavarodott gazdájában, gazdája zakatoló szívében, remegő kezében?...

Mert az expresszpuska új gazdája nemcsak kialvatlanul érkezett, azóta is álmatlanul leste a bakonyi hajnalok hasadását. Zabolátlan idegei nem hagyták pihenni, sehogy se bírt a lelkesedésével, várva várt gyerekálmának valóraválásával. S amint az erdő zöldjéből kivöröslő őzbakot megpillantotta - nem bírt a vadászlázával!

Mihelyt puskáját vállhoz emelte, elhomályosodott előtte a világ, ködképpé torzult a bak. Lidérces alakjából ki-kiugrált a célgomb. Addig-addig ugrált, míg a fogvacogó vadász nem győzte tovább a gyötrő szorongást, behunyta szemét, és meghúzta a ravaszt. . .

S mire a durranás füstfelhője eloszlott - a sértetlenül menekülő őzbak riasztása még mindig hallatszott. Ott állt a lefőzött őzbakvadász, remegő térddel, kitüzesedett arccal, szemében a tehetetlenség méregkönnye, kezében a füstölgő végű expressz . . .

A bak pedig, a sziesztájából durván felriasztott őzbak, messze járt már, szitkozódva fogadkozott, hogy ezentúl nem bizalmaskodik az ilyen ártalmatlan képpel közelgő, zirgő-zörgő szekérrel . . .

Három nap alatt öt bakot elhibáztam, tölténykészletem apadni kezdett. Bizonyára saját magam is fogyásnak indultam.

Csak negyednapra, július tizennyolcadikának hajnalán tört meg a varázs. Akkorra kialudhattam magam, vagy tán csak az expressz unta meg a dolgot, mert hatodik golyóját jó helyre küldte.

Jó helyre - ez ugyan túlzás, hiszen gerincen találta a bakot, de -mégis eltalálta. Azaz, nem találtam én el a hatodikat se, dehogyis találtam! Elhibáztam azt is, azzal a különbséggel, hogy míg az előző ötnek melléje - ennek a hatodiknak, beléje hibáztam!

Pedig nem volt messze. Utólag lelépett huszonhat lépésről nézte a ballagó szekeret, mikor a vele ellenkező oldalon leugrottam, és immár felette kishitűen, odadörrentettem.

Hogy lövés után mi történt a bakkal, én bizony nem láttam. Nem mertem hinni fülemnek, mikor kocsin ülő házigazdám kiáltását meghallottam :

- Ottmaradt!

Rohantam - nehogy utóbb még ez is . . .

De nem - igaz volt - ott volt! Csúnya gerinclövést kapott szegény. Még élt - a főerdész szakértő-gyorsan letarkózta. Ez a jelenet némileg fékezte az örömvulkán kitörésének intenzitását. Hiszen így is szép, így is gyönyörű volt a világ. De mennyivel szebb lehetett volna, ha kifogástalanul elejtett, gyorsan ölő lövésvágta, kimúlt őzbak mellé léphettem volna! Kézrekerülése ennek is csak hajszálon múlott. Csak egy-két ujjnyival szaladjon magasabbra az a rigótojásnyi ólomgolyó, akkor ez a bak is az előző öttel nevethetett volna rajtam . . .

De ennek sorsát így írták meg, nekem ezt utalta ki elsőnek a világ Fővadászmestere. Kárpótlásul adjon neki földöntúli jutalmat, békességes, vadászmentes erdőséget, örökké zöldellő, harmatos legelőt, kiapadhatatlan, friss vizű patakot - Amen.

Gyenge testű bak volt - no, de ez mellékes.

Agancsa pedig oly rendkívül silány, hogy hatosbakban - pedig még harmincöt évig, bombahalála napjáig is valóságos hatosnak tartotta magát - hitványabbat még lámpával is nehezen lehetett volna találni. Haloványra csiszolt, ceruzavékony száracskáját egyetlen szem gyöngy sem díszítette; zergekampószerűen hajlott hátra, s még füle magasságát sem érte el. Hat kis ágacskája közül, egyik se volt hosz-szabb másfél centinél.

így hát „derék" agancsnak, még a legelszántabb jóakaróm se mondhatta volna. Még csak közepesnek se, de még tán érdekesnek se. Mert iskolapéldája volt a ,,Schneider"-nek, a silány agancsú, reménytelen selejtbaknak. Ilyet a személyzettel szoktak ellövetni, távoli határszélen, konyhára való pecsenyebaknak.

Hanem - aki akkoriban kifogásolni merte volna, aki azt merészelte volna állítani, hogy nem ez a legszebb, a legritkább, a legrendkívülibb agancsú bakonyi őzbak, azzal - aligha álltam volna többé szóba.

Ilyenkor deresedő fejjel döbbenünk csak rá, milyen sok dioptriás, mennyire torzító lencse az a sokat emlegetett „ifjúkori lelkesedés"!

Kell is, hogy az legyen, az is maradjon!

Házigazdám, ott a helyszínen avatott őzvadásszá. Széles pengéjű dákosa váratlanul került elő a kocsiülés aljából, és meglepő alapossággal rótta fenekemre az obligát csapásokat. Lehet azonban, hogy előző hibázásaimat is belekalkulálta.

Még aznap hazautaztam.

Estefelé érkeztem, meglehetős kimerülten. A négynapi álmatlanság, a szüntelen izgalom, kivette belőlem a kivehetőt. Boldogan bújtam ágyamba, őzbakagancsommal kettesben. Még szerencse, hogy nem volt gyöngyös, hogy ártalmatlan kis ágacskái voltak. Mert magamhoz szorítottam, akárcsak valamikor, azt a karácsonyi flóbertpuskát. Hiszen ünnepnap volt most is - karácsonyok karácsonya! . . .

S aznap éjjel végre megint úgy aludtam, ahogy gondtalan, szabad levegőhöz szokott kamaszhoz illik.

Másnap pedig hozzáláttam a vadászati végtisztesség boldogító szertartásához, az agancsnak emlékművé való felszenteléséhez.

Lelkiismeretes kifőzés után még soká váltogattam rajta a vizet, fü-rösztgettem, súrolgattam, öblögettem, napon szárítgattam. Hitványka koszorúja rovátkáiból minden mákszemnyi szemetet, faháncs-maradékot gondosan kipiszkáltam, hegyes kötőtűvel. Koponyáját hidrogénoxiddal fehérítettem, krétaporral, üvegpapírral csiszolgattam. Amit agancskikészítésről valaha is hallottam, azt gondoskodó szeretettel végigcsináltam.

S mikor mindennel elkészültem, mikor a kifogásnak árnyékát sem lelhettem rajta, levittem a gazdasági irodába, ahol a hófehér homlokcsontra tussal festették rá az elejtés helyét és dátumát, középre pedig, piros tintával, nevem kezdőbetűit.

Aztán táblára szereltük. De nem ám a közönséges, barna tölgyfalombosra, amilyenre a folyosókon sorakozó, apai agancsokat! Mert az én bakomnak sokkal szebb, külön táblát küldtek Mileschauból! Barokkos formájút, sötétzöldre festett aranyszegélyűt! És nem úgy erősítettük ám fel, ahogy apám agancsait az Öreg szokta! Nem elölről erősítettük bele a homlokcsontot csúfító szegeket, hanem hátulról csavaroztuk a táblát az agancstövekbe. Nekem így tanították a mileschauiak, így biztosabban, szilárdabban áll az agancs, s a homlokcsont cifferblattját sem éktelenítik a könnyen rozsdásodó szegfejek.

S amikor ezen is átestünk, újabb probléma előtt álltam:

Hová akasszam?

A tanulóasztal fölé, középre? Vagy az ágyam fejéhez, a nagy szentkép helyébe? Honnét mutat szebbet, hol éri jobban a világítás, a szobába lépő hol pillantja meg leghamarabb, melyik a legkülönb díszhely?

Ide is próbáltam, oda is. Körbejártam szobámat, kalapács a kezemben, marék szeg a zsebemben. Apám később sokszor beszélte, hogy mind a négy falat tönkretettem annak a nyomorult kis baknak kedvéért. Körös-körül tátongtak a lyukak: első őzagancsom alkalmatlannak bizonyult akasztóhelyei.

A trófeakultusz életmagja már a kezdet kezdetén, dugóspuskás szarvasbogár-vadász koromban kimutatkozott bennem. Hiszen az agancs kiszépítésével járó bíbelődésnek - annak a sok mindennek, ami a lefűrészelés és a falraakasztás közt történik - valóban különleges a varázsa.

Elmaradhatatlan tartozéka, mintegy folytatása, kiegészítése, esetenként csaknem megkoronázása a hozzá fűződő vadászélménynek.

Ezzel az állításommal nem akarnám azt a látszatot kelteni, mintha csakis trófeagyűjtés szenvedélye serkentett volna vadászatra, mintha talán lakásomnak koponyákkal és bőrökkel való kikárpitozását választottam volna hajdani életem céljául!

Hanem a trófea megbecsülését minden vadászember elengedhetetlen kötelességei közé sorolom! Aki az elejtett vad kézzelfogható emlékét, aki vadásztrófeáit elhanyagolja, nem törődik velük, nem kezeli őket kegyeletes szeretettel - az én szememben az nem is vadászember. Annak keze méltatlan a vadászfegyverre, hiszen golyója, még ha talál is - kárbavész. Kárbavész még akkor is, ha kiváló agancsú vadat ejt el vele. Hiszen minden trófea önálló emlékmű. A természettől kapott élményajándékok egy-egy monumentuma.

Én azok közt a vadászok közt érzem jól magam, akik nemcsak legkülönb, hanem leghitványabb trófeájukra is meghatottan tekintenek, akik a legsilányabb selejtbak agancsával se restek vesződni, ugyanolyan gonddal akasztják a falra, ugyanúgy becsben tartják, mint azt a parádés helyen lógó, ötszáz grammos „kapitálist"!

Mert minek okából szegeljük tele falainkat azzal a sok értéktelen csonttal, mit szeretünk azon a sok halálfejen, olvadozó tekintetünk miért mereng el rajtuk?

Aligha sport-teljesítményünk dicsősége dagasztja keblünket. Aligha a vadra való célbalövés sikere cirógatja hiúságunkat.

Egészen más, sokkal nemesebb, sokkal tisztábban csengő hang beszél azokból a látszatra élettelen, de letűnt boldogságok örökéletétől duzzadó, ágas-bogas koponyacsontokból. Felejthetetlen emóciók regéje, szívpezsdítő emlékek meseszava.

És nem az a legfontosabb, hogy mekkora, hány „Nádler-pontos", fityeg-e rajta kiállítási kitüntetés csillogó érme!

Hanem az, hogy megpillantása hányhúros emlékszimfóniát pendít meg lelkünkben! Hány karátos a benne rejtőző emlékgyémánt!

Lehet, hogy kissé túllőttem a célon.

Hiszen magam is érzem, hogy legszebbemlékű selejtagancsomtól is könnyebben váltam volna meg, mint kiváló „éremnyertes" trófeáim bármelyikétől.

Borivás közben - vizet prédikáltam volna? . . .

Egyre jön most már, hiszen trófeagondjaim nincsenek többé, bizonyára nem is lesznek. Megszabadítottak valamennyi trófeámtól, erőstől-gyengétől egyformán. S hogy nekem melyik volt kedvesebb - az ördög se kérdezte.

De nem ide akartam kilyukadni, hanem a trófeagyűjtés szenvedélyének igazi hasznára. Szerintem az a fontos, hogy gazdagodó agancsgyűjteményünkkel arányosan - a lelkünk is gazdagodjék. Aki ennek a lényeges mellékjövedelemnek híjával van, aki nem érzi azt, hogy valahány új agancsot akaszt falára, ugyanannyi újveretű tallért potytyant lelke perselyébe - az ráfizet a vadászatra. Annak puskapora hasztalan lobban el. Mert a trófeák eltűnhetnek a falról - el is tűnnek. De a tallérok - jó helyen vannak!

Sok beszédnek is egy a vége:

A szép emlék - még a legnyomorultabb trófeában is elfér.

Ennek igazságáról tanúskodik az az ötven év előtti, görhes kis őzagancs.

Hogy is tanítja az indiai közmondás?

„Ha rásüt a nap, még a legkisebb szennyvíz-cseppben is tökéletes szivárvány tükröződik!"
0
0
0
s2smodern
powered by social2s