Családunk régi fészke, apám gyerekkori otthona. Nagyapámat én már nem ismertem. Az ő kezéből legidősebb fiára szállt Somogyvár, apám testvérbátyjára, kinek halála után alig hatéves fia lépett örökébe.
Ez a fiú csaknem egyidős volt velem. Természetünkben is sok hasonlóság mutatkozott, a vadászszenvedély meg éppenséggel egyformán emésztett mindkettőnket. Vadásztunk is együtt sokat. Még vendégségben is lehetőleg együtt. Ha csak egyikünk volt hivatalos, inkább el se mentünk.

Nagyon megértettük egymást.

Igaz, hogy közben sokat veszekedtünk, sőt - verekedtünk is. De mihelyt elkülönítettek bennünket, alig vártuk, hogy újból találkozhassunk.

Idővel ez a gyerekpajtásság szilárd barátsággá kovácsolódott, s ha a sors is úgy akarja, még sok hasznát, sok örömét vehettük volna későbbi életünkben. De unokaöcsém már huszonhárom éves korában átköltözött az örök vadászmezőre, hol bizonyára kiváló, vadban bővelkedő, protekciós pagonyt bocsátottak rendelkezésére. Mert talpig ember volt és talpig vadász!

Hányszor tervezgettük, hogy majd ilyen meg amolyan afrikai expedícióra indulunk kettesben! Együtt böngésztünk térképet, útleírást, fegyverárjegyzéket, táborfelszerelés katalógusát. Alig vártuk, hogy vége szakadjon a keserves emlékű háborúnak - egyazon ezredben szolgáltunk a harctéren is -, befejezhessük félbemaradt egyetemi éveinket, hogy aztán együtt mehessünk neki a világnak, a világ sokféle szebbnél szebb vadjának!

S alighogy a háborúból ép bőrrel hazakeveredtünk, jött a spanyolláz, váratlanul ragadta el mellőlem vadásztársamat, egyben legjobb barátomat. Én pedig később nélküle, de soha nem halványuló emlékével jártam a közösen tervezett, együtt kifőzött utakat - Afrika-India Amerika vadonságait. És nemcsak a magam oroszlánját-tigrisét - az övét is én lőttem meg. Néha olyanformán éreztem, mintha mégis elkísért volna. Mintha egy-egy csiklandós helyzetből ő segített volna ki. . .

Nos hát, annak a két süldőgyereknek hajdani vadászcsínyjeiről lesz szó. Ezek főleg Somogyvárhoz, Somogyvár terjedelmes parkjához, messzenyúló erdőségeihez fűződnek, hiszek azok jóval különb vadászkalandokkal kecsegtettek, saját otthonom szerényebb méretű pagonyainál.

Apróvadon, gazdag fácánoson kívül tetemes őzállomány, sok dámvad, sőt valamelyes rőtvad is szórakoztatta a somogyvári vadászt. A kastélykert - az előzőkben emlegetett mileschauihoz hasonlóan -menetelesen olvadt át az erdőbe. Perifériái elmosódtak, díszfái fokozatosan adták át helyüket tölgynek-csernek-gyertyánnak, kavicsozott útjai észrevétlenül vadultak erdei ösvénnyé. Az arrafelé bolyongó nemigen tudta, kertben jár-e még, vagy már erdőben. Természetes, hogy a vad még kevésbé ismert határt erdő és kert között, a ház ablakaiból minduntalan lehetett nyulat-fácánt-őzet látni.

Gyerekkorom számos ünnepnapját töltöttem el ott. Saját otthonom után, Somogyvár neve fordul elő legsűrűbben vadásznaplóm akkori bejegyzéseiben. Karácsonyi-húsvéti szünidőre, ilyen-olyan alkalmi vakációra többnyire oda siettem. Olyankor persze puska meg ló körül forgott minden beszéd, minden mulatság. Hiszen akkoriban meg rókafalkát is tartottak Somogyváron! Nagy vendégségek járták, puska- és falkavadászat egymást váltogatta!

Jól emlékszem egy húsvéti vakációra, a 913-belire, mely történetesen a legjava szalonkahúzás idejébe esett. Pestről jövet, Balatonbogláron szálltunk ki a vonatból, Somogyvártól vagy másfélórás kocsizásnyira.
A vonat azonban kissé későn ért Boglárra, kocsin esetleg lekéstünk volna az esti szalonkalesről. Ezt pedig a világért sem kockáztathattuk. Már csak azért sem, mert nagypénteken nem volt szabad puskát fognunk, nagyszombaton pedig a feltámadási körmenet gáncsolta el a húzást. Két drága estét tehát amúgy is fel kellett áldoznunk.

Úgy biztosítottuk dolgunkat, hogy kocsin kívül hátaslovakat is rendeltünk a boglári állomásra. Napszálltakor érkeztünk, minden perc latba esett. Egy-kettőre kipakoltunk, hátunkra szíjaztuk a puskát, zsebbe gyömöszöltük a poggyászból kikapkodott patront, fel a lóra -árkon-bokron keresztül, toronyiránt a „Gárdonyi-oldal"-nak . . .

Egyórás, kemény nyargalás.

Kihabosodtak a lovak, kiizzadtunk mi is, mire odaértünk. Beesteledett, a vacsoracsillag is felcsillant, kezdetét vette a húzás.

Kissé megkéstünk ugyan, mégis sikerült elcsípnünk egy-két késve-húzó szalonkát. Utána pedig megelégedetten lovagoltunk haza a langyos márciusi estében, melynek ibolyaszaga helyett - büdös kis fapipánkat szívtuk. Nem állíthatom, hogy jólesett, de hát vadnyugati könyveink hősei egytől egyig ilyet szívtak! . . .

Egy-egy csendes erdei tó mellett vezetett el utunk. A gólyahír tojássárga szőnyegét fehérre fakította az esti fény, egyöntetű mormogássá olvadta békakuruttyolás. Tőkésrécepárt ijesztettünk szárnyra, hangosan hápogó tojót, nyomában rekedten sápogó gácsért. Csak szavuk meg szárnyverésük hallatszott, képüket elnyelte a sötétség.

Gondtalanul poroszkáltunk hazafelé, hátunkon a puska, fogunk közt a pipa, nyeregkápán a szalonka. És bizonyára azt képzeltük, hogy vadonban portyázó trapperok vagyunk, akik csak azért nem lövik lóhátról bukfencre a grizlimedvét, mert a somogyvári erdőben jelenleg nem tartózkodik a fajtájából . . .

Annyi mindenféle, oly temérdek vadászkaland képe tódul most emlékezetembe, azt se tudom hamarjában, melyikhez kapjak.

Idősebb férfitagja nem lévén a családnak, öcsém volt a „háziúr". Nagynéném pedig, meg a különféle nevelő, nem könnyen bírt velünk. Kénytelenek voltak meglehetős szabadjára ereszteni bennünket, így aztán tágas kalandozóhelye nyílott gyerekfantáziánknak.

Az őzbak-vadászatnak egészen különös, nem valami dicséretes módját eszeltük ki, azóta se próbálkoztam hasonlóval:

Lóháton cserkésztünk!

Mégpedig ki-ki egymagában, másfelé, minden segítség, minden kíséret nélkül. Közösen megállapított szabályaink értelmében, a mutatkozó őzbakot lehetőleg lóról, vagy akár leugorva, földről is meg lehetett lőni. Utána azonban saját kezűleg kellett tisztára zsigerelni, nyeregre kötözni, s az őzbakkal együtt sértetlenül kellett hazaérkezni.

Ezt bizonyára szintén valami egzotikus vadászkönyvből silabizáltuk ki, holmi dél-afrikai búrtól, kolorádói indián-főnöktől, vagy más hasonló kollégánktól tanulhattuk.

Nem volt ám az olyan egyszerű, amilyennek könyveinkben mutatkozott ! Sokféle előkészületet, fokozatos tréninget igényelt. Mindenekelőtt lovainkat kellett puskadurranáshoz szoktatnunk. Fejük felett, fülük mellett sütögettük el a fegyvert. Lőtt vadat szagoltattunk velük, amitől tudvalevően riadozni szoktak. Különösen pedig azellen tiltakoznak, hogy hátukra kötözzék azt a félelmetes szagú, vérízű terhet.

Először csak az istállóudvarban, később a kertben gyakorlatoztunk. Bizony jó néhányszor lefordultunk puskástul, elszalasztottuk a lovat, mindenféle bajba keveredtünk. De végül mégis sikerült: a lovak nyugodtan állták a puskaszót, kénytelen-kelletlen az őzbak-szagba is beletörődtek.

Hogy aztán odakint az erdőn, mikor már komolyra ment a játék, újabb nehézségek sorozatába ütköztünk, azt akár ne is említsem. Hol a ló hibázta el a nyugodtan állást - hol a lovas az őzbakot. Ha megállt a ló, a bak szökött el - ha megvolt a bak, a ló szökött haza, saját hátunkra pakolhattuk a harminckilós, véres vadat. Hol a kantár szakadt el, hol a heveder - hol a távcső veszett el, hol a vadászkés. Hol pedig minden összevissza keveredett, kantárszár a puskaszíjjal, kengyelszíj az őzbaktartó kötéllel, alig győztük széjjelbogozni. Sok haszontalanság és felesleges kártevés árán mégis sikerült néhány őzbakot az előírt ,,vadölő"-módon hazahoznunk, úgy, ahogy az elbeszélésem nyomán készült rajz is ábrázolja.

Hogy a vadállománynak nem sok hasznára válhatott az efféle lármával, nyugtalanító nyargalászással egybekötött indiánvadászat, ezt elképzelhetjük. De fiatalok voltunk, kellő felügyelet nélkül való, zabolátlan, virtuskodó, kalandvágyó sihederek, legfőbb ambíciónk, hogy egymáson túltehessünk. Különben lőhessünk, jobban megülhessük a lovat, messzebbre hajíthassuk a követ, cifrábbat káromkodhassunk, hegyesebbet köphessünk a másiknál.

Eme jellegzetes, noha a felnőttek szemében felette népszerűtlen életkoron minden egészséges falusi gyerek átesik.

A nagy barátság mellett napirenden voltak a nézeteltérések, sőt akárhányszor komoly verekedések is. Egy különösen szégyenteljes eset szökik emlékembe, szinte restellem leírni. Lévén azonban vadászattal kapcsolatos, hadd bővítse ezt a krónikát.

Ismét szalonkalesre igyekeztünk, ezúttal a „Csöpögő"-be, abba a meredek vágásoldalba, honnét még a távol ködében kéklő Balaton is meglátszik.

Már útközben összekaphattunk valamin, mert meglehetős puskaporos hangulatban értünk a helyszínre. Közeledett a húzás ideje, anélkül hogy békekötésre került volna sor. Szó szót követett, egyikünk se volt hajlandó tágítani.

- De hiszen - jelentette ki vészjósló hangon az egyik -, akkor te nem is lősz máma szalonkát!

- De te se ám! - vágta vissza ökölbeszoruló kézzel a másik.

Mit szaporítsam a szót? Megkezdődött az esti húzás, kívánatosan korrogtak körülöttünk a snepfek. A fegyverek azonban tétlenül támaszkodtak a nyíladékmenti sűrűhöz. Mi pedig birkózva henteregtünk előttük, egyikünk se engedte a másikát puskához nyúlni. Még a zsebünkben levő patronokat is egymás fejéhez vagdaltuk . . .

De igaza lett mindkettőnknek: szalonkát - egyikünk se lőtt!

Öcsém egy évvel fiatalabb, mégis erősebb volt nálam, párharcaink közben többnyire én maradtam alul. De alighogy elintéződött köztünk az efféle lovagias ügy, alighogy szülői vagy nevelői kezek széjjelerőltettek bennünket, máris karonfogva hagytuk el a csatateret. Barátságunkat az ilyen átmeneti véleménykülönbség nemhogy lazította, inkább szorosabbra fonta. Akkori csintalanságaink özönére visszagondolva látom, hogy a vásottságot valóságos „Max und Moritz"-i tökéletességre vihettük, s ma már cseppet sem csodálkozom, hogy a különféle szomszéd- és rokongyereket mennyire féltették rosszbefolyású, „káros" társaságunktól.
Özbakra nem szívesen engedtek ki bennünket kettesben, az ilyen közös cserkészés rendszerint botrányba fulladt.


Többféle barkácsoló módszerünk volt. Vagy óránként cserélgettük a vadász s a kocsis szerepét - egyikünk kezében gyeplő, másikéban puska vagy pedig, ha kocsis hajtott, egymás mellett ültünk mögötte. Utóbbi esetben csak az lőhetett, akinek oldalán a bak mutatkozott. Ha azonban elhibázta, többnyire a másikat okolta:

- Készakarva rántattad meg a kocsit, éppen a puskaelsütés pillanatában ! Zsebkendővel integettél hátam mögött, mikor éppen célozni készültem! Csakis az ugraszthatta el. Mert nemhogy az erőset, még ezt a hitvány bakot is sajnálod tőlem! . . .

Igazság kedvéért meg kell jegyeznem, hogy ezek a vádak nem mindig voltak alaptalanok. Meggyőződvén erről a felsőbb fórumok is, beszüntették a társas őzbak-cserkészést, s a béke kedvéért külön pagonyt cirkalmaztak ki mindegyikünknek, ahova a másiknak tilos volt a bejárás.

Azokra a boldog somogyvári időkre emlékezve, sorra ötlenek szemem elé az ottani vadőrök is, köztük néhány eredeti, tollhegyre kívánkozó alak. A vadászat magasabb tudományához, főképpen pedig etikájához, bezzeg nem sokat konyítottak. De így volt ám ez akkoriban csaknem országszerte. Szakvizsgázott vadőrt keveset lehetett látni. A „kerülők", „csőszök", „jágerok" nagyobb része, bár vadászos gúnyába öltöztetett, puskaviselő ember, mégis iskolázatlan, sok mindenben járatlan erdőbakter volt. Amit tudott, azt főképpen saját emberségéből, odakint az erdőn tanulta meg. Ami tudvalevően rendkívül fontos. Sőt - a legfontosabb. Ámde hivatásos vadásznak - mégsem elég.

Mit áltassuk magunkat, hiszen általános panasz volt akkoriban, hogy a magyar hivatásos vadászok, sőt iskolázott erdészek közt, sajnos aránylag kevés a vadászatilag valóban képzett, a német „Waidmann" fogalmának minden próbáját kiálló szakember.

Sajátságos dolog, hogy magyar emberből, noha ősi foglalkozásának vallja a vadászatot, mégis milyen gyakran hiányzik a nemesebb értelemben vett vadászérzék. Bátran merem állítani - hiszen eleget tapasztaltam ezen a téren -, hogy a született vadásztehetség nem volt mindennapos dolog minálunk. A magyar vadőr átlaga, sajnos, igen messze járt a szomszédos stájer, tiroli, cseh vagy német jágerok átlagától.

Pedig magam is jó néhány kiváló, minden követelménynek megfelelő vadőrt ismertem. Sajnos azonban - ezek kivételek. S mint ilyenek, csakis erősítik fenti állításomat.

Nem akarok túlságosan félrekalandozni. Csak felmentésemre vetem ide néhány általános megfigyelésemet, mert bizonyára akadnak majd olvasóim, akiket iménti kijelentésem felháborít.

Pedig ők is bizonyára tapasztalhatták - ha sok hazai vadőrrel volt dolguk -, milyen nehéz a magyar embert erdőben való viselkedésre tanítani!

Az átlagos magyar vadőr - tisztelet-becsület a szerencsére mind-gyakrabban mutatkozó kivételnek - hangosan járatja száját az erdőn, cserkészés közben váratlan-nagyokat krákog-prüsszög-csuklik, tenyeres-talpas bakancsa valóságos élvezettel lép száraz gallyra, pattanó makkszemre, megcsikorgó kőre, „vaskos lábnyomától messze reng a parlag", akárcsak Toldi Miklósé.

Szinte nyelvemre kívánkozik a budapesti „tájszólás":

- Tán azt hiszi, barátom, „erdőben vagyunk", hogy ekkora zajt csap?

Ez korántsem nevetséges, sőt nagyon is szomorú! Hogy tudniillik az aszfalt embere ilyen visszájára fordított értelmét látja az erdőben való tartózkodásnak!

És vajon hányat találunk a magyar hivatásos vadászok közt, aki a csapdázással, a ragadozófogás sokrétű, magas tudományával maradéktalanul tisztában lenne? Aki saját, titkos, féltve őrzött receptjei szerint kotyvasztaná a csapóvasak különféle csalszimatját - ahogy azt más nemzetek csapdás-vadászai szokták?

És hány olyant, aki vadászkutya idomításához, véreb vezetéséhez hiánytalanul ért? - Olyat pedig hányat, aki a hazai ragadozómadarak világában igazán otthonos?

Pedig ez egyik sem kivételes, egyik sem rendkívüli erénye ám az alaposan képzett hivatásos vadásznak! Hanem ugyanolyan magától értetődő, alapvető tulajdonsága, akárcsak vargának a cipőtalpalás.

De ne engedjük ezt a kényes témát kígyóvá nőni, inkább gyerünk vissza a régi somogyvári erdőőrök közé.

Szakvadász mivoltukkal - mondom - nemigen lehetett dicsekedni. Hanem becsületességükkel, ragaszkodó hűségükkel, megbízható tisztességükkel - annál inkább.

Sajátságos szokásuk volt - azóta se hallottam mását -, hogy az őzbakot „bikának", az őz-sutát pedig „kancának" mondták!

Volt köztük egy igen öreg, görbe lábú, harcsabajszú - Balikó nevezetű. Ennek az volt a különlegessége, hogy a hatos bakot „közönségesének nevezte. Ezzel azt akarta kifejezni, hogy nem valami rendellenes, nem is valami fiatal nyársas vagy villás, hanem amilyen legtöbb van - átlagos, „közönséges" hatos bak.

Ennek értelmében a gyenge hatost „silán' közönséges"-nek, az erőset „megfelellő közönséges"-nek, a kiválót pedig „eesőrendű közönséges"-nek bélyegezte. Aki tehát az öreg Balikó kerületébe készült cserkészni, s a kilátások iránt érdeklődött, ilyesféle biztatásra számíthatott:

- Ide, a horog alatti fenyerre, minden este kijár két bika, három kancávaa'. Az egyik bika kérem, megfelellő közönséges!

Volt aztán egy Kuruc nevű.

Kint lakott a fácánosban, a „tojatókert" mellett, ő nevelte a fácáncsibéket. Annak meg az volt a különös szokása, hogy esténként, lefekvés előtt, kilépett a háza elé puskásán, és minden látható ok és cél nélkül - beleduplázott a sűrűbe!

Mihelyt ennek neszét vettük, kimentünk, meglestük, megvártuk, míg besötétedett. Hát csakugyan, nyílik ám az ajtó, kisompolyog rajta Kuruc egy szál ingbe-gatyába, de puskásán. Elballag kertje széléig, először körülnéz, aztán nagy meglepetésünkre - mérges kiáltozásba kezd:

- Megvagy, kutya! Látlak! Na, ezért meglakolsz!

Azzal kapja a puskát - dirr-durr - bele a bozótba.

S mint aki dolgát jól végezte, sarkon fordul, visszalépked hajlékába, magára zárja az ajtót.

Másnap kimentünk, kérdőre vontuk. Kire haragudott, Kuruc - tudakoltuk -, kire lődözött az este?

Így válaszolt:

- Most kelnek, kérem, a fácáncsibéim. Sok a haszontalan ember, könnyen meglophatnák a kotlóstyaimat. S ha netán valami rosszjáratú csavarog a környéken, az kérem így spekulál: „No - mondja magába a Kuruc egyet mán agyonlűtt! Én bizon' nem menek oda tikot lopni!" - így aztán magam is bizvást lefekhetek.

Hát az öreg Ménkűs, aki hajdanában, még az én időm előtt volt vadőr, de még akkor, nyugdíjas korában is vadászosan öltözött! Naponta találkoztunk vele, hiszen bent lakott a kastélyban, sekrestyési minőségben. Ö gyújtogatta az oltárgyertyákat, misére öltöztette a házikápolna papját.

Akkoriban néhány különöshúsú, külföldi mintadisznó érkezett Somogyvárra. S nehogy mindjárt valami vész érhesse őket, ideiglenes kvártélyt kaptak, a kert félreeső zugában. Minthogy pedig az öreg Ménkűsnek a reggeli gyertyagyújtásnál és papöltöztetésnél egyéb dolga nemigen akadt, rábízták a kényes sertések felügyeletét is. Ha találkoztunk vele a kertben, s kérdeztük, merre tart, következetesen ezt felelte: „Gyüvök a szentegyházbu', megyek a disznókhó" - vagy megfordítva, a helyzetnek megfelelően.

Valahányszor pedig hogyléte felől érdeklődtünk, mindig így válaszolt, nagyon is képletes filozófiával: „Csak egészség legyen, kérem -akkor aztán akármellen beteg is az ember!"

Ez a nevezetes Ménkű-mondás, valóságos szállóigévé vált Somogyváron.

De sokféle mellékfoglalkozása ellenére mindvégig vadőrnek tartotta magát. Emlékszem, hogy valamelyik koromsötét nyári este kint csavarogtunk öcsémmel a kertben. Hogy mi járatban, azt nem tudom már, de aligha valami ájtatos szándékkal. Egyszer csak, holmi félreeső, csendes úton, magányos léptek közeledését hallottuk. Ilyenkor nemigen járt ott senki, félrehúzódtunk hát, vastag fa mögé, onnét szóltunk rá nagy merészen a láthatatlan, gyanús idegenre:

- Ki jár ott?

És ezt a váratlan, de rendkívül precíz választ kaptuk:

- Ménkűs János nyugalmazott uradalmi vadőr, menek sétányi!

Nem akarom valamennyiüket sorra venni - pedig de jól emlékszem rájuk! Csak a kedves, öreg főerdésznek szentelek még egy-két emléksort:

Nagyhasú, kényelmes, barátságos bácsi volt, igen szerettük. A vadászat ugyan nem érdekelte különösen - tarokkozni jobb' szeretett -, de mesterségéhez tartozván a puskázás, bele-belekóstolt abba is. Fácánhajtás, nyúlstráf, szalonkazörgetés alkalmával kirukkolt, rendezkedett. Ilyenkor hatalmas, kör alakra csavarodó, postáskürt-forma sárgaréztrombita lógott az oldalán, alig tudott tőle mozogni. Mi pedig alig vártuk, hogy megfújja vele a hajtás indítóját, mert ennek láttára meg kellett szakadni a nevetéstől.

Fújás előtt ismételten meggürüzdölte torkát, köpött egy-két súlyosat, csak aztán emelte szájához a nagyfene bombardót. Lassanként fúvódott fel a képe, akár a gumiléggömb. Egyre nagyobb, egyre vörösebb lett, még szeme is dülledt bele. Mindenki azt várta, hogy no most - valami erdőrengető harsona szabadul majd a csillogó tölcsérből...

És helyette „pííííí" - akár a cérnaszál, vékonyka citerahang volt a nagy erőlködés eredménye. Olyan hitvány, hogy szemköztfújó szél esetén, meg sem igen hallotta a hajtósor.

Ifjúkori vadászcimborám - ott pihen a „Bástya" nevű dombon. Domb aljában csillámlik a csendes kerti tó, ahol két szenvedélyes, rakoncátlan kölyökvadász selyemtollú gémet lesett valamikor meg villogókék jégmadarat. . .