Tartalomjegyzék

túzokEmlítettem már, hogy mifelénk „vadpókának" mondták. Ami ugyanolyan helytelen, amilyen Erdélyben a „vadpáva" - a siketfajd székelyföldi neve. Persze, valóságos vadpulyka is van a madárvilágon, valóságos vadpáva is - azoknak viszont semmi közük a túzokhoz, illetve siketfajdhoz. Külön fejezetet szánok rá, hiszen hajdani gyerekkoromban fontos szerep jutott az otthoni „vadpókáknak", helyesebben a tollának -a szép tarka túzoktollnak!

Mondanivalómat a Sárréttel kellett volna kezdenem. Az ismételten emlegetett Sárréttel, meg az ugyancsak bemutatott, egykori otthonomat kettészelő Gaja patakkal. A Gaja keskeny vize ugyanis választóvíz volt - világokat választott el egymástól! Két teljesen különböző, mégis szorosan összefüggő, ellentétes világot.

Gaján innen esett a - civilizáció, a „gazdasági üzem": szántóföld, erdő, szőlő, belsőség, majorság, fácános, gondozott vadállomány -minden. Minden, ami a felnőttek szemében és a papíron számított.

Gaján túl pedig - a Sárrét!

Mert oda bizony a civilizáció legfeljebb átmeneti vendégségbe járt. A Sárrét - legalábbis az én kalandvágyó gyereklelkemnek - nagyon is sokfélét jelentett. Háborítatlan pusztaságot, rejtelmes ingoványt, vízimadarak titokzatos, vadregényes világát. . . Sok-sok vadlibát, tarkabarka vadrécét, cifra füttyű cankófélék feljebb-alább tilinkózó társaságát . . .

És - túzokot!

A túzok pedig, a magyar puszta emberkerülő, mérföldekre szétte kintő, éberszemű „vadpókája" - bezzeg nem a civilizáció madara! Ha nem a magányos pásztoremberé, a szabadban éjszakázó rideggulyáé, az ősidők óta ártalmatlannak bizonyuló bádogkolompé - a csendé, a za vartalanságé, a szél kergette ballangóé,* a csalfa délibábé. . .

Valamikor az volt a kedvenc járásom.

A Gajántúl!

A felnőttek szemében viszont - akiket akkoriban nem mindig lehetett megérteni - nem sok rákot érhetett a Sárrét. Járhatatlan, süppedős limbusnak tartották, sovány, savanyú legelőnek. Meg ócska kaszálónak, aminek szittyós szénájától kelletlenül fordul el az istállózott jószág . . .

- Haszontalan tehertétel az a Sárrété - hangoztatták -, tiszta ráfizetés !

Miattam ugyan mondhatták.

Hiszen a túzokok - mégis ott jártak!

A nagy áradások kivételével, jóformán állandóan ott tartózkodtak. Láttam is őket, ha nem is valami gyakran. De túzokot lőnöm - szinte restellem leírni - csak felnőtt koromban, érettségi után sikerült!

Iskoláséveim eme szégyenletes mulasztása, aligha tisztán saját ügyetlenségemen múlott. Állítom, hogy a siker elmaradásában a vadpókáknak is komoly részük volt.

Az időnként „magyar strucc"-nak tisztelt túzokmadár ébersége közismert. Azt is tudjuk, milyen nehezen megközelíthető, négy-ötszáz lépés „biztonsági övezetet" maga körül tartó, szerfelett bizalmatlan fajzat. No, de olyan bizalmatlan túzok, amilyen valamikor a mi Sárrétünket járta - országszerte nem termett. Ez az egyetlen mentségem, hogy csak érettségi bizonyítvánnyal engedtek a sikeres túzokvadászok sorába.

De hol vagyunk még a sikertől! Legyünk szerények, elégedjünk meg egyelőre a túzok tollával!

Aminek láttára még ma is megdobban a szívem. Mert elemista ko-i ómban, vagy tán még azelőtt, igen nagy becsben tartottam, szorgalmasan gyűjtögettem. Akkori életemben jóformán napirenden szerepelt a sárréti, túzoktollgyűjtő kirándulás!

Mégpedig annak kétféle módja: lovas és gyalogos.

Illőre kell bocsátanom, hogy hajdani palléroztatásom - nevezhetek nevelésnek is - sokkal, nagyon sokkal több gondot fordított az ekvitációra, mint a venáciora. Ami magyarul annyit tesz, hogy lényegien többet kellett lovagolnom, mint amennyit szabad volt vadásznom.

Nekem pedig - minthogy szívesebben teszi az ember azt, amit nem mindig szabad, mint azt, amit mindig kell - jobban tetszett volna a lenti helyzet fordítottja.

De kérdem, kit érdekelt akkoriban a magam véleménye?

Amit egyébként minden felszabadulásnál nehezebb kivárni. A „saját vélemény" elismerésének idejét. ..

S minthogy abban az időben a fene se volt rá kíváncsi, minden áldott reggel - vasár- és ünnepnap kivételével - le kellett lovagolnom egy, gyakran két lovat is. Ha tetszett, ha nem. Ebből nem engedtek, mégha netán suszterinasok potyogtak volna is az égből. Pedig ez két-háromórás komoly időveszteséget jelentett. Fagyos időben a lovarda szalmacsapásán, különben pedig odakint, a határban.

A kétféle lovaglás közt azonban lényeges különbség mutatkozott: mert míg a nyitott lovardából legfeljebb kárörvendő verebek csiripelése, néhány feketevarjú károgása szórakoztatta - addig a szabad terepen való portyázás egyéb vadban is gyönyörködtette a kedve ellenére lovasított vadászt.

Különösen, ha Gaján túl volt a cél - a legalkalmasabb nyargalászó. Persze csak megfelelő, áradásmentes időben, akkor is csak a teljesen felszikkadt, lovat jól megbíró részeken. Mert az ingoványosába, még legszárazabb nyáron is beledűlhetett a ló. Nemegyszer emlékszem, hogy hasig süllyedt, mozdulatlanra szorult lóval kellett a sárréti limbusban vesződnünk, míg végül hosszú kötélre fogott négy bivallyal sikerült csak kihúzatnunk . . .

Ez is a Sárrét kalandvilágához tartozott.

Hanem elsősorban mégis a túzok izgatta a lovasvadász szemét - a messzeföldre eltarkálló, még messzebbre elfehérlő, értékes túzoktoll!

Tudnunk kell, hogy az igazán kívánatos, becses darabok a túzokkakas „nagy szárnyfedő" tollai. A „kis szárnyfedők" is szépek, feketeharántcsíkos rozsdabarnák, hanem a nagyok közt gyönyörű, habfehér is akad, széles, lekonyuló zászlójú, kissé darutollra emlékeztető!

Ez a legszebb, a legkeresettebb.

Akkoriban ugyanis, egyik-másik uradalom még tartotta a régi Fejér megyei divatot, ami sallangós-fogat parádéskocsisának fövegét nem a szokásos, árvalányhaj-bokrétával, hanem hófehér, foszló tetejű túzoktollal díszítette. Ilyet pedig beszerezni csaknem ugyanolyan nehéz volt, mint díszkalpag forgójába illő kócsag-, daru- vagy vakvarjútollat. Magam is emlékszem néhány öreg Fejér megyei előkelőségre, aki túzokkakas fehér tollát tűzte - hogy Vörösmarty szavaival éljek „nyuszt kalpagja fölött ragyogó nagy gyöngybe szegezve . . ."

Mi sem természetesebb mint hogy kínálkozó alkalom adtán, hasznosítani igyekeztem tollkereső kirándulásaim gyümölcsét. A drága flóbertpatronra való fedezet érdekében.

Elismerem, hogy lóhátról könnyebben meg lehetett pillantani a gaz közül kifehérlő tollat - mégis nehezebb volt zsákmányul ejteni! Hiszen vágtázás közben nem volt szabad érte leállni, ha pedig süppedős részen fehérlett, meg se lehetett közelíteni. Ilyenkor csakis emlékezőtehetségében bízhatott a nyargaló tollvadász - és másnapi kigyalogolása esetleges sikerében. Mert az éjjeli szélvész régen kifújhatta a szép tollat a határból . . .

Az eredményes tollkeresés elsőrendű kelléke: az éles távcső.

Sárrétünk asztalsima lapályán egyetlen kis púpra, másfélméteres halomra emlékszem, régi pásztorkunyhó maradványára. Kedvenc túzokleső helyem volt. Sokszor hasaltam azon a kis dörcön, onnét távcsöveztem a messze pusztaságot. S ha eleven túzokot nem is mindig, értékes túzoktollat gyakran sikerült felfedeznem.

Különösen tavasszal. Mert igazán szép, forgóba illő dísztollat, csak a pöffeszkedve-fuvalkodva dürgő, öreg kakas nászruhája hullat.

Téli ólmos eső jártán megesik, hogy a nyílt mezőségen gunnyasztó túzok szárnya úgy összefagy, nem tudja kibontani, képtelen felrepülni. Ilyenkor akár gyalog is elfogható, bottal is agyondobható - ha nekivaló futó és dobó kergeti.

Szerencsére sosem voltam tanúja, de ismételten hallottam kegyetlen túzokpusztításról. Még régi újságcikket is közölhetek róla. A Vadász és Versenylap éppen százéves, 1860-i évfolyamában olvasom a következő, ugyancsak Fejér megyei - „Túzokveszedelem" című - jelentést:

Felső-Alap, Fejér megye, 1959. dec. 28.

Dec. 20. és 21-én vidékünkön 5-6 foknyi hideg mellett sűrű eső hullott, mit a nép ajka ólmosesőnek nevez. Ez jégréteggel vonta be a hóleple földet, s az itt tanyázó túzokfalkára végveszélyt hozott. A 30 óráig tartó fagyos eső alatt ti. a túzokok tollai jégcsappá válván, a szegény állatokra oly nagy súly nehezült, hogy szárnyra kapni képtelenek Iettek, s igy a különben olly nehezen ejthető nagy vadat akkori védtelen állapotában, a figyelmessé lett szomszédos falvak lakosai csapatonként részint elevenen elfogták, részint baltákkal agyonverték. Középszámítással 180-200 darab pusztult el. Legtöbbet, szám szerint 34 darabot, Dunajtsik-nevű rétszilasi lakos fogott össze. A nép a zsákmányt, a sárbogárdi piacon, darabját 2 forintért árulta. A nagyobb
részt sertéshúsként besózták, s most rágódnak az ízetlenné vált falaton. Talán ezen esemény megtéríti mindazon hitetleneket, kik eddigelé az ólmoseső hatásában kételkedtek. Alapi Salamon Zs. s. k.

Magam is emlékszem rá, amikor gyerekkoromban két eleven túzokot hajtott be hozzánk valamelyik pásztor. Chichette-el tüstént kezelésbe vettük a jeges tollú, tehetetlen vadpókákat, szárnyuk fagyát felolvasztottuk. Minthogy azonban a felkínált ételt nem fogadták el, inkább visszavittük őket a Sárrétre, szabadon bocsátottuk. Ha megfelelő dísztollazatban érkeznek, aligha meg nem vámoltam volna őket. De szerény viseletű túzoktyúkok voltak, üzletre alkalmatlanok.

Még túzoktojással is kereskedtem annak idején. Megtörtént, hogy egy-egy véletlenül kikaszált túzokfészek elhagyott tojását hozták be. Vastag, szürkészöld, barna foltos, még a lúdénál is nagyobb vadpóka-tojást. Többnyire már megzápult állapotban került hozzánk, kikeltetni - emlékezetem szerint - csak egyszer sikerült. De még a záp túzoktojás is komoly értéket jelentett! Tisztára kifújtuk Czakó úrral - jaj, de kegyetlen szaga volt - a kifújás nyílásait gondosan beragasztottuk, tojásgyűjtő kollégáknak pedig - megfelelő értékű cserébe adtuk.

Mondom, csak érettségi után, messzehordó, távcsöves golyósfegyverrel sikerült első túzokomat zsákmányul ejtenem. Nyár derekán, szénagyűjtés után, egyik baglyától a másik mögé bújva. Sajnos azonban, tyúk volt az is, az akkori vadásztörvény még nem tiltotta lelövését.
0
0
0
s2smodern
powered by social2s