Teltek-múltak középiskolás ifjúságom évei - lépésről lépésre szövődött. fokozatosan fonódott vadászéletem tarka-barka szőnyege. Színesedett, gazdagodott. S míg legeleje, a kezdete, már-már halványodásnak, enyhe kopásnak indult, addig innenső végébe mind cifrább miniázatok, mind frissebb élmények képe rajzolódott.

Újabb nyarak rohantak el, újabb telek vánszorogtak el felettem, diákéletem az érettségihez, fejem lágya a benövéshez közeledett. Bellimben pedig észrevétlenül rakódott le, a vadásztapasztalatnak első, vékonyka rétege. Gyarapodott is kicsinyenként, de bizony sokkal lassabban, mint naplómban az elejtett vadak száma.

Mert tizenhat éves koromban - a sokak szemében derűlátó, de kévésekében baljóslatú kilencszáztizennégyes esztendő tavaszán - már meglehetős tekintélyes, háromezret meghaladó végösszeg mutatkozik gondosan vezetett vadásznaplómban. Legmagasabb szám - hétszázharminckettő - a fogoly rovatát díszíti. Utána a nyúl és a fácán rubrikája következik, megközelítően egyforma, ötszáz-ötszáz körül járó weredménnyel. A hátralevő néhány száz darab pedig más-másfajta szárnyas, különféle ragadozómadár, valamint az „egyebek" javára íródik.

Hogy három legismertebb apróvadunk, nyúl, fácán és fogoly közül, akkori naplómban még a fogoly vezet, méltán bizonyítja, hogy sok fogoly volt valamikor Dunántúl. De sajnos nemsokára, a húszas évek első felében, a nyulak és fácánok száma már kiegyenlíti a foglyokét, sőt hamarosan túl is szárnyalja. A két világháború közé eső időszak második felében pedig, teljesen lemarad naplómban a fogoly, többszörösen felülmúlja a nyúl meg a fácán. A két háború közti időről, a "Magyar apróvad fénykoráról", majd csak munkám következő kötetében akarok megemlékezni.

Az érettségi előtti háromezres végösszegből - huszonhét őzbaktól meg egyetlen dámbikától eltekintve - teljesen hiányzik még a nagyvad. A szarvas, a disznó, a zerge rovata, még íratlan-üresen tátong, hiszen az igazi nagyvad, szóba sem kerülhetett még, legalábbis nem saját puskámmal kapcsolatban. Disznóra meg zergére egyébként se lett volna még alkalmam, a szarvas pedig - amint már említettem - csak érettségi után válhatott esedékessé.

Addig azonban még sokat, teljes hosszú esztendőt kellett türelmeskedni, hiszen hátra volt még a nyolcadik osztály, aminek átvészelése - a sors váratlan fordulata következtében - rendkívül előnytelen módon alakult.

Nem, nem a tanulás körül mutatkoztak nehézségek.

Egyáltalán nem.

Hanem a nyár folyamán - kitört a háború.

Ami nemcsak a világ során változtatott egyet-mást, hanem a tollasodó vadászember magánéletén is. Az eddigelé nyitott sorompók közül sok bezárult, viszont a zártak közül sok kinyílott. Csak az én szarvastilalmam sorompóján nem fogott a háború. Az továbbra is zárva maradt.

A környezetemben élő férfiak - legalábbis vadászéletemben számottevők - jóformán mind bevonultak. Elsősorban apám, mindennemű vadászproblémámnak - engedélynek, puskaügynek, muníciószámlámnak - legfőbb fóruma. Aztán Czakó úr - ezt még csak ki leheteti volna bírni. De bevonult ám Flórián is, az Öreg is - még a kancsal szemű Butula is!

Mindenki bevonult - csak én nem.

Mehetett mindenki, kedve szerint - csak én nem.

Pedig betöltöttem ám már a tizenhatodikat! És ismételten hallottam velem egyidős katonáról! Miért kellett hát éppen nekem itthon maradnom? Úgy látszik, az igazságnak is véget vetett a háború.

S minthogy nem mehettem, ócsárolni kezdtem.

Háború? - legyintettem a kamaszkor nagyképű mindentudásának tudatlanságával - nem is lehet az olyan nagy dolog, amilyennek híresztelik. Bizonyára az is olyan vadászatféle, csak a szokottnál kissé kényesebb, mert ott nemcsak a vadász lő, visszalő a vad is. Mégsem lehet utolsó mulatság, hiszen oda is puska kell, mégpedig golyós, meg ügyes cserkészés kell, pontos célzás is. Csupa nekem való dolog. Akármilyen is az a háború - a gimnázium nyolcadik osztályánál minden esetre különb.

- Csak az a baj - spekuláltam tovább -, hogy esztendőre, mire majd én is oda kerülhetnék, réges-régen lefújták. Lekésem róla, oniiin előtt zárják majd le, legfeljebb a dicsőséges seregek hazavárásában segédkezhetem. A nálam egy-két évvel idősebbek hadviselt hősök lesznek, mind egy szálig. Csak nekik áll majd a bál, a magamfajta itthonszorult anyámasszony-katonája elsüllyedhet szégyenében. Ország-világ őket fogja ünnepelni, csakis őnekik lesz becsületük. - Különösen a lányok előtt. . .

Ilyetén aggályok mardosták az akkori süldőlegényt.

Az oly gyorsan, oly végérvényesen beálló kijózanodásra, akkoriban 1914 nyarán - ki gondolt volna? Ki mert volna gondolni?

Hiszen még az említett kevesek is, kiknek éles fülé pesszimista pengések távoli hanghullámát regisztrálta, még azok is meghúzták magukat. Nyúlnyelven szólva: barázdába lapultak. Kiállni a gátra, a háború őrületét nyíltan megkontrázni - ugyan melyikük merészelte volna?

De el is intéztük volna ám az ilyen pártütőt, azon helyben!

Fenegyerekek voltunk ám! - Érettségi drukktól remegő, rettenthetetlen háryjánosok.

Egyelőre azonban - még csak a nyolcadik osztály veszedelmével kellett szembenéznünk.

A háború kitörése még énrám, hazai tűzhely biztonságában legénykedő diákra se sok jót hozott. Addigi életem értelme - a vadászat meg a vadgondozás - teljesen háttérbe szorult, elvesztette fontosságát, a körülmények megbénították. Vadőrök híján lábra kapott a vadorzás, közprédává vált a vad, gazdátlanná, ellátatlanná árvult.

Ráadásul - a közelgő érettségire való tekintettel - elhatároztatott, hogy a hátralevő iskolaév tartamára, falusi tanyámat városival, fehérvári gimnáziumot - budapestivel cseréljem fel.

Ami csaknem egyértelmű volt - a vadászat teljes beszüntetésével!

Hiszen csak karácsonyi meg húsvéti szünetre, vagy legfeljebb egy-egy vasárnapra szaladhattam haza, pesti háztartásunk vadhússal való kisegítésének ürügyén. A későbbi évek diákjaira oly áldásos „szénszünetekből" az én évfolyamomnak még nem jutott.

1915 májusának elején pedig, az érettségi előkészülés legádázabb biflázása idején - váratlanul sorozásra vittek bennünket.

  Ez sajnos, csak egy-két napi kellemes fellélegzést jelentett, mert utána bár tarkára felpántlikázott regrutakalappal - sürgősen visszaültettek az egyre tarthatatlanabbá váló iskolapadba.

Mikoriban, a háború elején, nem ismerték még a „hadi érettségit",s jóllehet bíztunk benne, hogy katona-abituriens létünkre kivételes elbánásban lesz részünk - nagyot csalódtunk. Hamarosan kisült, hogy az érettségi biztos semmivel sem kezeli különben a hősi halálba készülő regrutát, a közönséges, itthon bujkáló, begyulladt civilnél.

Elérkezett hát, június elején, a nehezen várt, mégis félelmetes végvallatás napja - nyolc viszontagságos esztendő keserű magolásának nehezen érő gyümölcse.

Kegyetlen szurkolás kínjának árán mégiscsak megérett, s vele együtt állítólag megértünk mi is. Utána pedig - amikor azt hisszük, hogy — mienk a világ, de hamarosan rádöbbenünk, hogy nagy része másé -immár a szarvasvadászatra is érettnek tekinthettem magam.

Aminek gyakorlati bebizonyítása most már nem felsőbb engedélyen, : hanem tisztára a megváltozott, háborús körülményeken múlott. A szeptemberi szarvasbőgés kérdése egyelőre még a bizonytalanság ködébe burkolódzott, s majd külön fejezet tárgyát képezendi.

De mielőtt abba belekapnék - mondhatnám úgy is, mielőtt gyerekvadászéveimtől véglegesen elbúcsúznék, újból átböngészem kamaszkorom naplólapjait, kiírok még egy-két emlékezetes feljegyzést.

1913. ápr. 75. Sárpentele, Kerekfenyves: 1 őzbak. (Kapitális!)

Nagyon is jól emlékszem rá. S habár akkor, a vadászmérték határ-talanságának idején, vajmi könnyen forgott számban a „kapitális" jelző, az a régi bak valóban derék aganccsal örvendeztetett meg - amint a mellékelt, eredeti fényképről másolt rajz is mutatja. Akkoriban nem sokat törődtem még vadászkiállítással, most már bánom. Nemcsak azért, mert 1914-ben tartották az utolsó békebeli agancs kiállítást, s csak tíz évvel később, 1925-ben rendezték a következőt, hanem azért is, mert kiderült, hogy szóban forgó őzbakom ezüstérmet nyert volna. Amit még öreg vadász is büszkén kötöz fel a kitüntetett agancsra - nemhogy zöldfülű kezdő. Legjobb bakjaim közé tartozott. A későbbi, csaknem félezer közül, leg feljebb hat-hét múlta felül.

A mai vadászok fejébe bizonyára szeget üt majd az elejtés napja. Április tizenötödikeI - állapítják majd meg felháborodva - tilalmi idő!

Manapság valóban az. De hajdanában már ápr. 1-én megnyílott az őzbakvadászat ideje', sőt még később, tudtommal 1932-ig is így maradt. Sokat vitáztak az őzbaktilalom befejező dátumán. Számosan voltak, akik már akkor is május elseje mellett kardoskodtak, mások viszont a régi, április elsejei dátumhoz ragaszkodtak. Előbbiek - nagyon helyesen - azzal érveltek, hogy áprilisban gyakori még az éretlen, fakó színű, mégcsak alighogy lefent agancs, sőt rongyos, háncsszalagos is akad még. A bak csuhája is vedlőfélben van, szürke-tarka-cafrangos, pedig csak szép tisztára vedlett, tűzvörös-kabátos őzbak érdemel golyót. . . Meg hogy kiváló agancsú bakot csak augusztusban, rigyetés után illik meglőni, hadd örökítsen minél több, magához hasonló utódot. . .

Ezek az érvek egytől egyig helytállók.

Némileg azonban igazságot kell adnunk az ellenpártnak is, aki azzal ágált, hogy őzbakjaival csakis április folyamán tud találkozni -csak akkor tudja őket alaposan szemrevételezni, kedvére kiválogatni. Mert mire beköszönt a május, őzei már rozsban tartózkodnak, ahonnét legfeljebb agancsuk teteje villog elő. S minthogy nyílt legelőre - rétre-lucernára-herefélékre - csak homályosodás után lépnek ki, az áprilisban elszalasztott bakra már keresztet lehet vetni, hiszen learatott rozsból egyenest a még magasabb kukoricásba költözik. Onnét pedig elő nem jön, legfeljebb majd késő ősszel, vadászidény lejárta után.