1975. ápr. 5. Somogyvár, Cigányberek: 1 erős dámlapátos.

Bezzeg nem volt erős, még a közepesnél is gyengébb. Lévén azonban nemcsak első dámszarvasom, hanem egyben első igazi nagyvadam is (hiszen az őzbak tulajdonképpen nem számít annak), már csupa tiszteletből sem tagadhattam meg tőle az „erős" jelzőt. Húsvét tájban ejtettem el, április ötödikén - a dámszarvas tilalmi idejének kellős közepén!

Mert vadaskerti dámvad volt.

Somogvváron - noha kint, szabad területen is szépen volt dámvad, mintegy ötvenholdas, bekerített dámvadkertet is tartottak. Ilyen szűk, csaknem tágas karámnak minősülő területen, nem kötelezett a törvényesen megszabott tilalmi idő. Dámszarvast vagy dámborjút, az esztendő bármely hónapjában lőhetett a tulajdonos. Az efféle kis vadaskert tán inkább konyhakertnek mondható. Nem is volt más célja, minthogy alkalomadtán - amikor éppen dámvadhús kellett a konyhán - ki lehessen lőni egy-egy gyenge húsú borjút vagy „konyha spiessert". Mert a dámborjú gerince - szerény, de azt hiszem elég megbízható véleményem szerint - mindenféle vadhúsnál különb. Hecsedli mártással.

Az efféle konyhakertből persze - különösen ha a háziúr kedveli a dámgerincet - a gyenge darabok fogynak ki legelőbb. Az idősebbek
- és egyre keményebbek - megmaradnak. Időnként tehát egy-egy vén lapátost is ki kell mustrálni. Szabadon engedni nem tanácsos, mert a „vaddámvad" nemigen szíveli a konyhakerti, félszelíd, csaknem emberszagú dámvadat. Kergeti, megvillázza, agyon is szúrhatja.

Én pedig - még sosem lőttem dámvadat.

Viszont letettem az érettségit, besoroztak katonának, az ősz folyamán be is rukkolok.

Öcsém tehát engedett azon kívánságomnak, hogy ne kelljen dámvad nélkül a harcok mezejére indulnom - velem lövette meg konyhakertjének halálra ítélt lapátosát.

Az áldozat - naplóm aláhúzott tanúságának ellenére - nem volt erős.

Húsa viszont - annál rágósabb.

Az apróvad terén is mutatkozik néhány akkori, talán említésre érdemes följegyzés. Az itt következő, felette dicstelen ugyan, de ha egyebet nem is, legalább precizitását bizonyítja naplómnak.

1913. júl. 4. Sárpentele. Kert: 1 csuvikbagoly (golyóval). Az ezredik. vad.

Hogy szegény, ártatlan kuvikot miért léptettem elő „vaddá", valóban nem tudom. Mindenesetre jobban megtiszteltem, mint Miskolczy Gáspár uram, aki Egy jeles vadkertjében a bőregerek közé sorolja. Naplómban nyilván csak azért emelkedett vadrangra, mert a kiváltságos, ezredik darabszám, éppen az ő szegény bagolyfejére esett. Bizonyára sokat hujjogatott éjjelente ablakom előtt, ezért jutott ilyen szomorú sorsra.

1913 decemberében került sor minálunk a szokásos - a huszonnyolcadik fejezetben már bővebben ismertetett - „nagyvadászatra".

Ez volt a legelső, komoly társasvadászat, amelyben immár mint önálló, teljesjogú puskás vehettem részt. Átestem végrevalahára az apám állásán való kibicelés, átengedett ajándéknyulak, kékre dagadt félpofák idején.

Új húszaspuskámmal (csak egy fegyverrel, saját magam töltve) kilencvenegy nyulat és harmincnégy fácánkakast lőttem azon a nagyon is emlékezetes vadászaton. Este pedig épkézláb kerültem ágyamba, sérületlen vállal, csonkítatlan arcbőrrel.

S az évek óta kijáró fejfájás híján.

1914. ápr. 3. Somogyvár, Gárdonyi oldal: 4 szalonka (hajtásban).

A „megjegyzések" idevonatkozó rovatában pedig, nagyképű, vastagon aláhúzott észrevétel: „Egyet se hibáztam!"

Bizony nem valami világrengető eset, magam sem tudom, miért került a kivételesek közé. Alkalmasint azért, mert ritkán történhetett velem ilyesmi. S nyilván nagyon nagyra lehettem szédületes teljesítményemmel.

Az aláhúzás vastagságából ítélve - rendkívül nagyra.

1915. ápr. 5. Dinnyési-Fertő: 36 szárcsa, 13 réce.

Ez se valami netovább-eredmény, mégis emlékezetes vadászat!

A Dinnyési-fertő - amint némi logikával már nevéből is kiviláglik - Dinnyés község határában terül el. Függeléke a Velencei-tónak, de a vasútvonalon alul esik, keskeny kanális köti össze a vasúton felül fekvő nagytóval.

A „Förtőn" - amely nem tévesztendő össze a Moson és Sopron megyék közti Fertő-tavával - ugyanolyan vízivadászatot lehetett vala mikor tartani, amilyet odaát, a Velencei-tavon. Csak persze kisebbet, egyszerűbbet. Kevesebb ladikkal, kevesebb puskással, szerényebb eredménnyel. De ugyanannak a legendás hírű Sarvajc Péternek meg kö zeli atyafiságának közreműködésével.

A szóban forgó napon mindössze négyen voltunk puskások, és vagy háromszáz darab vízivad esett. A másik három vadász igen komoly, meglett puskás volt, s amint az eredmény is mutatja, nagyon lemaradtam mellettük.

De nem a harminchat szárcsa teszi számomra emlékezetessé azt a napot, hanem elsősorban a résztvevő puskások egyike, a sajnos korán elhalt Keglevich Miklós, az akkori idők sörétespuskásainak leghíresebbike! Vagy - ha nem is leghíresebb - a leghíresebbek közül való. Én legalább, akkoriban nem láttam még különbet. De azóta se sokat.

Jaj de megbámultam, ahogy az égi magasságban szálló szárcsát, lelőhetetlennek tetsző csörgőrécét a felhők közül leemelgette!

És könnyen lehet, hogy a nagy bámulás is hozzájárult eredménybeli lemaradásomhoz. De még ma is büszkén emlegetem, hogy azzal a nagyhírű puskással is vadásztam valamikor!

Így szaladtak hát el, gyermekségem boldog évei.

így lettem, szinte észrevétlenül, egyik napról a másikra, gyerekvadászból - vadászember.

Végérvényesen, visszavonhatatlanul rabul ejtett a regebeli „csodaszarvas", a természetrajongás szenvedélye, rádöbbentem árra, hogy életem hajóját immár a vadászat állócsillaga kormányozza.

Hiszen eszményeink, életfogytig kísérő, megrögzött ideáljaink valóban állócsillaghoz hasonlíthatók.

Kézzel nem nyúlhatunk hozzájuk, de - akárcsak magános hajósnak járatlan tengeren - útmutatóivá válnak sorsunknak, s ha bizalommal követjük őket, előbb-utóbb bevezetnek rendeltetésünk révébe.