Nyomtatás
Találatok: 2874
őzbakTeltek-múltak középiskolás ifjúságom évei - lépésről lépésre szövődött. fokozatosan fonódott vadászéletem tarka-barka szőnyege. Színesedett, gazdagodott. S míg legeleje, a kezdete, már-már halványodásnak, enyhe kopásnak indult, addig innenső végébe mind cifrább miniázatok, mind frissebb élmények képe rajzolódott.

Újabb nyarak rohantak el, újabb telek vánszorogtak el felettem, diákéletem az érettségihez, fejem lágya a benövéshez közeledett. Bellimben pedig észrevétlenül rakódott le, a vadásztapasztalatnak első, vékonyka rétege. Gyarapodott is kicsinyenként, de bizony sokkal lassabban, mint naplómban az elejtett vadak száma.

Mert tizenhat éves koromban - a sokak szemében derűlátó, de kévésekében baljóslatú kilencszáztizennégyes esztendő tavaszán - már meglehetős tekintélyes, háromezret meghaladó végösszeg mutatkozik gondosan vezetett vadásznaplómban. Legmagasabb szám - hétszázharminckettő - a fogoly rovatát díszíti. Utána a nyúl és a fácán rubrikája következik, megközelítően egyforma, ötszáz-ötszáz körül járó weredménnyel. A hátralevő néhány száz darab pedig más-másfajta szárnyas, különféle ragadozómadár, valamint az „egyebek" javára íródik.

Hogy három legismertebb apróvadunk, nyúl, fácán és fogoly közül, akkori naplómban még a fogoly vezet, méltán bizonyítja, hogy sok fogoly volt valamikor Dunántúl. De sajnos nemsokára, a húszas évek első felében, a nyulak és fácánok száma már kiegyenlíti a foglyokét, sőt hamarosan túl is szárnyalja. A két világháború közé eső időszak második felében pedig, teljesen lemarad naplómban a fogoly, többszörösen felülmúlja a nyúl meg a fácán. A két háború közti időről, a "Magyar apróvad fénykoráról", majd csak munkám következő kötetében akarok megemlékezni.

Az érettségi előtti háromezres végösszegből - huszonhét őzbaktól meg egyetlen dámbikától eltekintve - teljesen hiányzik még a nagyvad. A szarvas, a disznó, a zerge rovata, még íratlan-üresen tátong, hiszen az igazi nagyvad, szóba sem kerülhetett még, legalábbis nem saját puskámmal kapcsolatban. Disznóra meg zergére egyébként se lett volna még alkalmam, a szarvas pedig - amint már említettem - csak érettségi után válhatott esedékessé.

Addig azonban még sokat, teljes hosszú esztendőt kellett türelmeskedni, hiszen hátra volt még a nyolcadik osztály, aminek átvészelése - a sors váratlan fordulata következtében - rendkívül előnytelen módon alakult.

Nem, nem a tanulás körül mutatkoztak nehézségek.

Egyáltalán nem.

Hanem a nyár folyamán - kitört a háború.

Ami nemcsak a világ során változtatott egyet-mást, hanem a tollasodó vadászember magánéletén is. Az eddigelé nyitott sorompók közül sok bezárult, viszont a zártak közül sok kinyílott. Csak az én szarvastilalmam sorompóján nem fogott a háború. Az továbbra is zárva maradt.

A környezetemben élő férfiak - legalábbis vadászéletemben számottevők - jóformán mind bevonultak. Elsősorban apám, mindennemű vadászproblémámnak - engedélynek, puskaügynek, muníciószámlámnak - legfőbb fóruma. Aztán Czakó úr - ezt még csak ki leheteti volna bírni. De bevonult ám Flórián is, az Öreg is - még a kancsal szemű Butula is!

Mindenki bevonult - csak én nem.

Mehetett mindenki, kedve szerint - csak én nem.

Pedig betöltöttem ám már a tizenhatodikat! És ismételten hallottam velem egyidős katonáról! Miért kellett hát éppen nekem itthon maradnom? Úgy látszik, az igazságnak is véget vetett a háború.

S minthogy nem mehettem, ócsárolni kezdtem.

Háború? - legyintettem a kamaszkor nagyképű mindentudásának tudatlanságával - nem is lehet az olyan nagy dolog, amilyennek híresztelik. Bizonyára az is olyan vadászatféle, csak a szokottnál kissé kényesebb, mert ott nemcsak a vadász lő, visszalő a vad is. Mégsem lehet utolsó mulatság, hiszen oda is puska kell, mégpedig golyós, meg ügyes cserkészés kell, pontos célzás is. Csupa nekem való dolog. Akármilyen is az a háború - a gimnázium nyolcadik osztályánál minden esetre különb.

- Csak az a baj - spekuláltam tovább -, hogy esztendőre, mire majd én is oda kerülhetnék, réges-régen lefújták. Lekésem róla, oniiin előtt zárják majd le, legfeljebb a dicsőséges seregek hazavárásában segédkezhetem. A nálam egy-két évvel idősebbek hadviselt hősök lesznek, mind egy szálig. Csak nekik áll majd a bál, a magamfajta itthonszorult anyámasszony-katonája elsüllyedhet szégyenében. Ország-világ őket fogja ünnepelni, csakis őnekik lesz becsületük. - Különösen a lányok előtt. . .

Ilyetén aggályok mardosták az akkori süldőlegényt.

Az oly gyorsan, oly végérvényesen beálló kijózanodásra, akkoriban 1914 nyarán - ki gondolt volna? Ki mert volna gondolni?

Hiszen még az említett kevesek is, kiknek éles fülé pesszimista pengések távoli hanghullámát regisztrálta, még azok is meghúzták magukat. Nyúlnyelven szólva: barázdába lapultak. Kiállni a gátra, a háború őrületét nyíltan megkontrázni - ugyan melyikük merészelte volna?

De el is intéztük volna ám az ilyen pártütőt, azon helyben!

Fenegyerekek voltunk ám! - Érettségi drukktól remegő, rettenthetetlen háryjánosok.

Egyelőre azonban - még csak a nyolcadik osztály veszedelmével kellett szembenéznünk.

A háború kitörése még énrám, hazai tűzhely biztonságában legénykedő diákra se sok jót hozott. Addigi életem értelme - a vadászat meg a vadgondozás - teljesen háttérbe szorult, elvesztette fontosságát, a körülmények megbénították. Vadőrök híján lábra kapott a vadorzás, közprédává vált a vad, gazdátlanná, ellátatlanná árvult.

Ráadásul - a közelgő érettségire való tekintettel - elhatároztatott, hogy a hátralevő iskolaév tartamára, falusi tanyámat városival, fehérvári gimnáziumot - budapestivel cseréljem fel.

Ami csaknem egyértelmű volt - a vadászat teljes beszüntetésével!

Hiszen csak karácsonyi meg húsvéti szünetre, vagy legfeljebb egy-egy vasárnapra szaladhattam haza, pesti háztartásunk vadhússal való kisegítésének ürügyén. A későbbi évek diákjaira oly áldásos „szénszünetekből" az én évfolyamomnak még nem jutott.

1915 májusának elején pedig, az érettségi előkészülés legádázabb biflázása idején - váratlanul sorozásra vittek bennünket.

  Ez sajnos, csak egy-két napi kellemes fellélegzést jelentett, mert utána bár tarkára felpántlikázott regrutakalappal - sürgősen visszaültettek az egyre tarthatatlanabbá váló iskolapadba.

Mikoriban, a háború elején, nem ismerték még a „hadi érettségit",s jóllehet bíztunk benne, hogy katona-abituriens létünkre kivételes elbánásban lesz részünk - nagyot csalódtunk. Hamarosan kisült, hogy az érettségi biztos semmivel sem kezeli különben a hősi halálba készülő regrutát, a közönséges, itthon bujkáló, begyulladt civilnél.

Elérkezett hát, június elején, a nehezen várt, mégis félelmetes végvallatás napja - nyolc viszontagságos esztendő keserű magolásának nehezen érő gyümölcse.

Kegyetlen szurkolás kínjának árán mégiscsak megérett, s vele együtt állítólag megértünk mi is. Utána pedig - amikor azt hisszük, hogy — mienk a világ, de hamarosan rádöbbenünk, hogy nagy része másé -immár a szarvasvadászatra is érettnek tekinthettem magam.

Aminek gyakorlati bebizonyítása most már nem felsőbb engedélyen, : hanem tisztára a megváltozott, háborús körülményeken múlott. A szeptemberi szarvasbőgés kérdése egyelőre még a bizonytalanság ködébe burkolódzott, s majd külön fejezet tárgyát képezendi.

De mielőtt abba belekapnék - mondhatnám úgy is, mielőtt gyerekvadászéveimtől véglegesen elbúcsúznék, újból átböngészem kamaszkorom naplólapjait, kiírok még egy-két emlékezetes feljegyzést.

1913. ápr. 75. Sárpentele, Kerekfenyves: 1 őzbak. (Kapitális!)

Nagyon is jól emlékszem rá. S habár akkor, a vadászmérték határ-talanságának idején, vajmi könnyen forgott számban a „kapitális" jelző, az a régi bak valóban derék aganccsal örvendeztetett meg - amint a mellékelt, eredeti fényképről másolt rajz is mutatja. Akkoriban nem sokat törődtem még vadászkiállítással, most már bánom. Nemcsak azért, mert 1914-ben tartották az utolsó békebeli agancs kiállítást, s csak tíz évvel később, 1925-ben rendezték a következőt, hanem azért is, mert kiderült, hogy szóban forgó őzbakom ezüstérmet nyert volna. Amit még öreg vadász is büszkén kötöz fel a kitüntetett agancsra - nemhogy zöldfülű kezdő. Legjobb bakjaim közé tartozott. A későbbi, csaknem félezer közül, leg feljebb hat-hét múlta felül.

A mai vadászok fejébe bizonyára szeget üt majd az elejtés napja. Április tizenötödikeI - állapítják majd meg felháborodva - tilalmi idő!

Manapság valóban az. De hajdanában már ápr. 1-én megnyílott az őzbakvadászat ideje', sőt még később, tudtommal 1932-ig is így maradt. Sokat vitáztak az őzbaktilalom befejező dátumán. Számosan voltak, akik már akkor is május elseje mellett kardoskodtak, mások viszont a régi, április elsejei dátumhoz ragaszkodtak. Előbbiek - nagyon helyesen - azzal érveltek, hogy áprilisban gyakori még az éretlen, fakó színű, mégcsak alighogy lefent agancs, sőt rongyos, háncsszalagos is akad még. A bak csuhája is vedlőfélben van, szürke-tarka-cafrangos, pedig csak szép tisztára vedlett, tűzvörös-kabátos őzbak érdemel golyót. . . Meg hogy kiváló agancsú bakot csak augusztusban, rigyetés után illik meglőni, hadd örökítsen minél több, magához hasonló utódot. . .

Ezek az érvek egytől egyig helytállók.

Némileg azonban igazságot kell adnunk az ellenpártnak is, aki azzal ágált, hogy őzbakjaival csakis április folyamán tud találkozni -csak akkor tudja őket alaposan szemrevételezni, kedvére kiválogatni. Mert mire beköszönt a május, őzei már rozsban tartózkodnak, ahonnét legfeljebb agancsuk teteje villog elő. S minthogy nyílt legelőre - rétre-lucernára-herefélékre - csak homályosodás után lépnek ki, az áprilisban elszalasztott bakra már keresztet lehet vetni, hiszen learatott rozsból egyenest a még magasabb kukoricásba költözik. Onnét pedig elő nem jön, legfeljebb majd késő ősszel, vadászidény lejárta után.


Minthogy minálunk Fejér megyében is terjedelmes rozstáblák és magas kukoricák díszlettek, magam is az ellenpártra szavaztam - noha már ekkor beláttam, hogy az előzőknek volt igazuk. A képen látható bak elejtéséről egyébként nem sok érdekeset mondhatok.

Ott álldogált valamelyik vetéstáblán - miattam lehetett rozs is, hiszen április lévén, még abból is jól kilátszott. De bizony - nem vöröslött. Kopottan szürkéllett, benne volt még a tél sanyarúságának emléke. S a nagyszájú, de szimplacsövű express dörrenésére, engedelmesen feküdt bele a zamatos zöld rozsba. Az is lehet, hogy búza volt.

1913. aug. 3. Mileschau: 1 őzbak. (Rendellenes, szömörcsök-forma!)

Ha most is olyan sudár szálfenyves állna annak a „Tschentschitz"-i pagonyrésznek oldalában, amilyen akkor negyvennyolc évvel ezelőtt, pontosan meg tudnám mutatni hol ereszkedett lefelé, lépésről lépésre, nagy vigyázva, akárcsak valami ravasz, körmönfont tolvaj . . .

Mert javában állt az őzrigyetés.

Mi pedig lent kuporogtunk Proschekkal a völgyfenékben, onnét sípolniuk fölfelé.

Láttuk hogy jön, láttuk hogy őz.

Azt is, hogy szürke a képe, deres a feje, vastag a nyaka.

Csak a két füle közt, ahol legjobban néztük, ott nem látszott semmi!

Mégcsak parányi nyárs, egyetlen kis gomb se. Elsőben azt hittük tévedünk, bakformájú suta jön a sípra. Csakhogy a hívásra beugró, gidáját kereső suta nem így, nem ilyen óvatos-lopva közeledik . . .

Hiába vizsgáltuk, hiába tanakodtunk - csak tarfejűnek mutatkozott. Meg is állt, már csak hatvan lépésre. Tisztán látszott, sötétbarnán vöröslött a homályos, templomszerű fenyőszálasban. Igaz, hogy szűgygyel felénk, de rólunk mit sem sejtve . . .

Őszbecsavarodott feje - most is kopasz volt.

Félszéllel álltunk. Ami rosszabb ugyan a jó szélnél, de jobb a rossznál. S a bak most ránk szegezte gyanakvó szemét, eddig vastagnak tetsző nyakát vékonyra nyújtotta . . .

A vastag nyakban, valamint Proschek helybenhagyó bólintásában bízva - szűgyön céloztam.

És szerencsére - szűgyközépen is találtam.

Keresgélésre nem volt szükség. Vén, vastag rózsájú matuzsálembak feküdt előttünk a tűszőnyegén. Csak közvetlen közelről vettük észre a fejtető sűrű csuhaszőréből kikandikáló, alig centiméternyi, hófehérre csiszolt agancsbütyköket. Amilyet stíriai meg tiroli jágerok óraláncon viselnek, fityegőnek.

Ezek a kis korcsok, lefőzés után, meglepően hasonlítanak a vastag tövön barnálló, fiatal kucsmagombához - mifelénk „szömörcsök"-höz

Rendellenes őzagancsaimat - amikben csaknem ugyanolyan örömöm tellett, mint a kiválókban - külön csoportba sorakoztattam. Kedvenceim közé tartozott az a régi, gyerekkorban zsákmányolt őzbak aggastyán - a szömörcsök!

Az 1913-as esztendő már tizenhárom őzbakkal zárul naplómban Ami elég biztató, tekintve, hogy csak két évvel azelőtt mutatkozol 1 benne az első.

A tizenhárom közt - még egy emlékezeteset találtam:

1913. aug. 6. Niemes, Revier Czistay: 1 erős őzbak. (tizenkettedszerre!)

Niemes is az egykori Csehországba esett, Mileschautól néhány órányira. Ott lakott egyik nagybátyám, akinek fia velem nemcsak egykorú, hanem egyszenvedélyű vadász is volt. Minden nyáron átlátogattam hozzá, több hetes tartózkodásra. Elsősorban persze vadászat, másodsorban teniszezés céljából. A közelbe eső Hammer nevű fürdőhelyen, nagy teniszversenyek folytak augusztus elején. Nemcsak felnőtt , hanem ifjúsági- sőt gyerekverseny is. Azon szoktunk győzködni. Sőt egy ízben sikerült is megnyernünk a párost. Észak-Csehország páros teniszbajnokai lettünk - persze csak tizennégy éves ivadék-bajnokok.

Különben pedig, hacsak szerét tehettük - vadásztunk.

Sok vadászvendég járt ott akkoriban, nekünk bizony csak hébe-hóba jutott őzbak. Pedig minden áldott este, mulasztás nélkül kijártunk. Rendszerint valami távoli, bizonytalan határbakot utaltak ki számunkra, közismert „vendégbakot", ami hol innét tartózkodott a határon, hol túlnan, de legtöbbször túlnan.

Vagy - ami szintén nem lehetetlen - talán nem is tartózkodott sehol?

S ha mégis sikerült egy-egy ilyen elméleti bak tényleges kézrekerítése, csaknem mindig valami silány vacaknak bizonyult. Érdemes agancsú határbakra már nem benünket, valaki előbbrevalót küldtek.

Akkor is tartós türelemmel, konok kitartással jártam ki esténként a nekem kijelölt „erős agancsú" határbakra, melyről azonban - rajtam kívül - senki se sejthette, hogy valóban erős! Az erdészeti jelentésben „bizonytalan, gyenge selejtbak"-nak szerepelhetett, pontosan olyannak, amilyeneket akkoriban nekünk szántak.

Én azonban - találkoztam vele valamelyik este. Igaz, hogy csak messziről, igaz, hogy csak pillanatra. De az a távcsöves pillantás elég volt ahhoz, hogy most már véletlenül se hagyjak ki egyetlen estét, pontosan megjelenjek hat órakor, a baltacimtáblát határoló erdőszél sarkában. Vadőrt se küldtek már velem, arra az „erős" bakra magam is bízvást kiülhettem, komoly kárt - a felnőttek számítása szerint -úgysem tehettem.

Pedig tizenkettedik lesemen, annak is legutolsó percében, közvetlenül fényszűnte előtt - mégis kibaktatott a baltacimra.

Akkoriban nem volt még puskatávcső, vagy ha volt is, nekem mindenesetre nem adtak. Közönséges irányzék számára pedig - mindnyájan tudjuk - negyedórával korábban szűnik meg az eredményes lövéshez szükséges fény. Az a bizonyos „Schusslicht", amire - sajnos -ismét nincs megfelelő magyar kifejezés. Ezért kerülgetem oly kínosan, ezért vagyok kénytelen körülírni négy hosszú szóval. Mert a „lővilágot" vagy a „lőfényt" csak azért se írom le. Akkor inkább tíz szóval írom körül.

Ismétlem - legutolsó percben baktatott ki a baltacimra. Kézitávcső nélkül is megismertem a bakomat.

Igaz, hogy akkor még csak reméltem magaménak.

De már a következő pillanatban - annak is mondhattam !

Ottani, cseh fogalmakhoz mérten, valóban kiváló, deres fejű, gyöngyös agancsú, érett hatosbaknak bizonyult. Ha sejtették volna, hogy ilyen, soha nem küldenek arra a határszélre.

Egy óra járásnyira estem hazulról. Magamban voltam.

S minthogy féltettem a jó agancsot - közel volt az idegen határ -, nem mertem a bakot kint hagyni. Nyakamba vetettem hát, úgy ballagtam vele hazafelé. Kicsiny a cseh őzbak, hét-nyolc kilóval könnyebb a magyarnál. De jó óra járásnyira hazacipelni - az ofyan tizenöt éves pipaszár-atlétának, amilyen én voltam - éppen elég nagy.

A vacsora a szokottnál is jobban ízlett. Csak az nem tetszett, amikor azzal gyanúsítottak meg, hogy a bakot nem is ott, a kijelölt határszélen lőttem:

- Ez teljesen ismeretlen bak - ismételgették -, ezt még soha nem látta ott senki.

Most már bátran kirukkolhattam a farbával:

- Dehogynem látta! Magam is láttam a múlt héten. Csak volt anynyi eszem, hogy nem dicsekedtem vele.

Niemesi népszerűségemet - ez a bak aligha öregbítette.


1975. ápr. 5. Somogyvár, Cigányberek: 1 erős dámlapátos.

Bezzeg nem volt erős, még a közepesnél is gyengébb. Lévén azonban nemcsak első dámszarvasom, hanem egyben első igazi nagyvadam is (hiszen az őzbak tulajdonképpen nem számít annak), már csupa tiszteletből sem tagadhattam meg tőle az „erős" jelzőt. Húsvét tájban ejtettem el, április ötödikén - a dámszarvas tilalmi idejének kellős közepén!

Mert vadaskerti dámvad volt.

Somogvváron - noha kint, szabad területen is szépen volt dámvad, mintegy ötvenholdas, bekerített dámvadkertet is tartottak. Ilyen szűk, csaknem tágas karámnak minősülő területen, nem kötelezett a törvényesen megszabott tilalmi idő. Dámszarvast vagy dámborjút, az esztendő bármely hónapjában lőhetett a tulajdonos. Az efféle kis vadaskert tán inkább konyhakertnek mondható. Nem is volt más célja, minthogy alkalomadtán - amikor éppen dámvadhús kellett a konyhán - ki lehessen lőni egy-egy gyenge húsú borjút vagy „konyha spiessert". Mert a dámborjú gerince - szerény, de azt hiszem elég megbízható véleményem szerint - mindenféle vadhúsnál különb. Hecsedli mártással.

Az efféle konyhakertből persze - különösen ha a háziúr kedveli a dámgerincet - a gyenge darabok fogynak ki legelőbb. Az idősebbek
- és egyre keményebbek - megmaradnak. Időnként tehát egy-egy vén lapátost is ki kell mustrálni. Szabadon engedni nem tanácsos, mert a „vaddámvad" nemigen szíveli a konyhakerti, félszelíd, csaknem emberszagú dámvadat. Kergeti, megvillázza, agyon is szúrhatja.

Én pedig - még sosem lőttem dámvadat.

Viszont letettem az érettségit, besoroztak katonának, az ősz folyamán be is rukkolok.

Öcsém tehát engedett azon kívánságomnak, hogy ne kelljen dámvad nélkül a harcok mezejére indulnom - velem lövette meg konyhakertjének halálra ítélt lapátosát.

Az áldozat - naplóm aláhúzott tanúságának ellenére - nem volt erős.

Húsa viszont - annál rágósabb.

Az apróvad terén is mutatkozik néhány akkori, talán említésre érdemes följegyzés. Az itt következő, felette dicstelen ugyan, de ha egyebet nem is, legalább precizitását bizonyítja naplómnak.

1913. júl. 4. Sárpentele. Kert: 1 csuvikbagoly (golyóval). Az ezredik. vad.

Hogy szegény, ártatlan kuvikot miért léptettem elő „vaddá", valóban nem tudom. Mindenesetre jobban megtiszteltem, mint Miskolczy Gáspár uram, aki Egy jeles vadkertjében a bőregerek közé sorolja. Naplómban nyilván csak azért emelkedett vadrangra, mert a kiváltságos, ezredik darabszám, éppen az ő szegény bagolyfejére esett. Bizonyára sokat hujjogatott éjjelente ablakom előtt, ezért jutott ilyen szomorú sorsra.

1913 decemberében került sor minálunk a szokásos - a huszonnyolcadik fejezetben már bővebben ismertetett - „nagyvadászatra".

Ez volt a legelső, komoly társasvadászat, amelyben immár mint önálló, teljesjogú puskás vehettem részt. Átestem végrevalahára az apám állásán való kibicelés, átengedett ajándéknyulak, kékre dagadt félpofák idején.

Új húszaspuskámmal (csak egy fegyverrel, saját magam töltve) kilencvenegy nyulat és harmincnégy fácánkakast lőttem azon a nagyon is emlékezetes vadászaton. Este pedig épkézláb kerültem ágyamba, sérületlen vállal, csonkítatlan arcbőrrel.

S az évek óta kijáró fejfájás híján.

1914. ápr. 3. Somogyvár, Gárdonyi oldal: 4 szalonka (hajtásban).

A „megjegyzések" idevonatkozó rovatában pedig, nagyképű, vastagon aláhúzott észrevétel: „Egyet se hibáztam!"

Bizony nem valami világrengető eset, magam sem tudom, miért került a kivételesek közé. Alkalmasint azért, mert ritkán történhetett velem ilyesmi. S nyilván nagyon nagyra lehettem szédületes teljesítményemmel.

Az aláhúzás vastagságából ítélve - rendkívül nagyra.

1915. ápr. 5. Dinnyési-Fertő: 36 szárcsa, 13 réce.

Ez se valami netovább-eredmény, mégis emlékezetes vadászat!

A Dinnyési-fertő - amint némi logikával már nevéből is kiviláglik - Dinnyés község határában terül el. Függeléke a Velencei-tónak, de a vasútvonalon alul esik, keskeny kanális köti össze a vasúton felül fekvő nagytóval.

A „Förtőn" - amely nem tévesztendő össze a Moson és Sopron megyék közti Fertő-tavával - ugyanolyan vízivadászatot lehetett vala mikor tartani, amilyet odaát, a Velencei-tavon. Csak persze kisebbet, egyszerűbbet. Kevesebb ladikkal, kevesebb puskással, szerényebb eredménnyel. De ugyanannak a legendás hírű Sarvajc Péternek meg kö zeli atyafiságának közreműködésével.

A szóban forgó napon mindössze négyen voltunk puskások, és vagy háromszáz darab vízivad esett. A másik három vadász igen komoly, meglett puskás volt, s amint az eredmény is mutatja, nagyon lemaradtam mellettük.

De nem a harminchat szárcsa teszi számomra emlékezetessé azt a napot, hanem elsősorban a résztvevő puskások egyike, a sajnos korán elhalt Keglevich Miklós, az akkori idők sörétespuskásainak leghíresebbike! Vagy - ha nem is leghíresebb - a leghíresebbek közül való. Én legalább, akkoriban nem láttam még különbet. De azóta se sokat.

Jaj de megbámultam, ahogy az égi magasságban szálló szárcsát, lelőhetetlennek tetsző csörgőrécét a felhők közül leemelgette!

És könnyen lehet, hogy a nagy bámulás is hozzájárult eredménybeli lemaradásomhoz. De még ma is büszkén emlegetem, hogy azzal a nagyhírű puskással is vadásztam valamikor!

Így szaladtak hát el, gyermekségem boldog évei.

így lettem, szinte észrevétlenül, egyik napról a másikra, gyerekvadászból - vadászember.

Végérvényesen, visszavonhatatlanul rabul ejtett a regebeli „csodaszarvas", a természetrajongás szenvedélye, rádöbbentem árra, hogy életem hajóját immár a vadászat állócsillaga kormányozza.

Hiszen eszményeink, életfogytig kísérő, megrögzött ideáljaink valóban állócsillaghoz hasonlíthatók.

Kézzel nem nyúlhatunk hozzájuk, de - akárcsak magános hajósnak járatlan tengeren - útmutatóivá válnak sorsunknak, s ha bizalommal követjük őket, előbb-utóbb bevezetnek rendeltetésünk révébe.



0
0
0
s2smodern
powered by social2s