Nyomtatás
Találatok: 3051
az első szarvasA bika pedig jóval kijjebb állt a réten egyetlen tehénnel, a többiektől vagy ötven lépést lemaradva. A távolabbi „feleselők" ismét megszólaltak, s bár kint a mezőn, még mindig láthatatlanul - nyilván a következő hajlat takarásában. Erre a „mi bikánk" felkapta fejét, de amarra, a szomszédok irányába figyelt, felém hátát fordította . . .

Zakatoló szívverésemet némileg lehiggasztva, a cserfatörzs biztonsága mögül távcsöveztem a gyanútlanul elfordult szarvast. Teheneinél csaknem kétakkora, vörhenyes csuhájuktól feltűnően elütő, kopott szürke figuráját, szélesre terpesztett, mindkét végén hosszú villában végződő agancsát soha el nem felejtem!

Csak állt," egy helyben. Farral felém, fejjel a láthatatlan vetélytársak felé. Így persze nem lőhettem. Pillanatokon belül indulnia kellett a többi után, keresztbe fordulnia . . .

De meg se mozdult. Nem is bőgött. Figyelme csak amarra irányult . . .

Tudtam, hogy a széljárás megfelelő, hogy veszély nincs, hogy megbízható a puskám . . . hogy a bika - ha most el nem szalasztóm - valóban az „én bikám" . . .

Mégse győztem úrrá lenni magamon, kegyetlenül gyötrő vadászlázamon.

Végtelen, idegtépő percek . ..

Mígcsak fordult a bika. Fejét kényelmes nagyurasan hátraszegte, öblösre duzzadt torkából - mélyen hörgő harsonát bocsátott, betakarodó csapatja után. Még leheletének gőzpárája is füstölgött - ahogy a képen festik, ahogy ilyen kiváltságos, „első" szarvashoz illik . . .

Célba vettem - mozdulatlan válla közepét. Kapkodó lélegzetemet visszafojtottam, s a körülmények engedte „nyugalommal" görbítettem ujjamat a gyorsított ravasz felé . . .

Előírásosan, elöl kissé megemelkedve nyugtázta a lövést - meglóduló falkája után iramodott. Csak úgy döngött a mező, a tovatűnő szarvascsapat nyomában . . .

- Jelezni jól jelzett, messzire nem viszi!

Prém szakértő nyilatkozata, mintha hájjal kenegetett volna. De ezúttal magam is biztos voltam a dolgomban. Mindenekelőtt azonban zsebkendőmet kellett elővennem. Úgy beleizzadtam ebbe a félórás idegpróbába - ahogy mondani szokás -, mint a köszörűs kutyája.

Aztán siettünk a lövés helyére.

Meg is találtuk egy-kettőre. A dérharmatos fű világosan feltárta a történteket: a bika elugrásának mélyre hasító csülöknyomát, s két-három hosszú iramodása után - az első vért!

Nem sokat, néhány cseppet csupán, de a karcsú Schönauer-golyótól nem is vártunk többet. Elballagtunk rajta az erdő széléig, megállapítottuk, hogy a lövedék átjárta a bikát, kétoldalt vérzik.

De - keveset. Gyengén.

Hej, az a vékonyka Schönauer-golyó - tán mégse kellett volna . . .

- Nem vitte tovább százötven lépésnél - akármibe főfogannék! Egy-kettőre kivagdajjuk a grándliját! De most űjjünk le oszt tüzej-jünk rá. Egy pipáravaló időt ki muszáj várnunk!

Leültünk. Innétfelől, a Tunyokban, néma csend volt. Hanem odaát, a Csengőhegy oldalában, most is zavartalanul bőgtek a szarvasok. Verőfényes, mégis kissé szomorú, friss, mégis kissé ernyedt szagú, szeptembervégi hajnalcsend. Amikor olyan sejtelmesen színesedik az erdő, a zöldnek s az aranynak százféle árnyalatává. Amikor minden olyan messze elhallatszik: nemcsak a szarvas bőgése. A szajkó rekedt rikácsolása is, de még a tölgyfaágra hulló makk koppanása is . . .

Üldögéltünk. Pipázgattunk.

Prém pipája égett is rendesen, de az enyém minduntalan kialudt. Bizonyára elhanyagolhattam, annyit töprengtem, annyit aggodalmaskodtam. Hol érhette a lövés? Mégse vihette el - amilyen jól keresztüllőttem. Nem oda vágott a golyó, ahova szántam, abba a lapocka mögötti, tenyérnyi darabba? . . . Igaz, kissé messze esett. Százhetvenkét lépésre. Sőt, nyugodtan mondhatjuk száznyolcvannak is. Hiszen Prém, mikor imént lemérte a távolságot, akkorákat lépett, csaknem beleszakadt. Csaknem métereseket rugaszkodott. Bízvást állíthatjuk hát száznyolcvannak is. Száznyolcvan pedig, távcső nélkül, különösen az első szarvas esetében, mégsem az az igazi, az a holtbiztos lövés . . . De hiszen akkora volt, akár a sifonér, puskám pedig, még kétszázról is biztosan lövi a borosüveget - számtalanszor megpróbáltam . . . Hiszen megtámasztott csővel tüzeltem - nem rántottam el a lövést! . . . Persze az izgalom, a kifullasztó beközelítés, az álmatlan éjszaka . . . Tán mégis igaza lenne annak a károgó öregúrnak? . . . Mégis nagyobb kaliberű fegyvert kellett volna szereznem? . . .

jaj, de idegtépő-lassan pöfékelte Prém azt a félpipadohányt! Csak mikor már hidegen szortyogott, csak akkor volt hajlandó feltápászkodni.

Elindultunk a vérnyomon. Reménykedve, szemfülelve, nagy vigyázva.

Ismerjük mindnyájan a vérnyom-követés szorongó élményének sokrétű komplexumát. Bizakodás, csüggedés, remény, kétely, aggodalom, önámítás fel-alájáró váltólázát, derű és ború közt vacilláló higanyoszlop tétova ingadozását. . .

Én mentem elöl, kcgyelemlövésre készen. A szarvas kitartóan vérzett, de most se sokat. Gyakran kellett bizonytalankodnunk, míg a következő fröccsenésre rátaláltunk.

Nem mentünk messze.

Talán kétszáz lépésre se lehettünk a rét szélétől, mikor a mögöttem jövő Prém - váratlanul rám pisszent.

Megdermedtem.

De nem tudván felfedezni semmi gyanúsat - kérdő tekintetemet óvatosan hátrafordítottam. . . Prém merev szeme némán mutatta az irányt. . .

Most már én is megláttam: a sűrű galagonyásból, az alig tizenöt lépésről szemközt néző bika, széles agancsú fejét!

Testéből azonban tenyérnyi sem látszott. Csak agancsa, feje, meg nyakának legfelső része. Sebágyában feküdt, de még nagyon is éberen, nagyon is elevenen . . .

Nem mertem kockáztatni a kényes nyaklövést - még tizenöt lépésről sem!

Kissé oldalt akartam lépni - hátha onnét többet látok, biztosabb kegyelemlövést adhatok. Léptem egyet, léptem kettőt. Ámde onnét még rosszabb volt a helyzet, már csak az agancs látszott. Vissza kellett húzódnom . . .

És amint léptem - felugrott a bika! . .. Eltűnt!. . .

De nem ám lassan, nem nagybetegen, ahogy keresztüllőtt, hamarosan sebágyba heveredő szarvastól, méltán elvárhattuk volna! Hanem hirtelen lendülettel, egyetlen reccsenéssel, anélkül, hogy puskámat még csak rá is kaphattam volna!

Abbahagytuk persze, azonnal a nyomozást. Hazafordultunk.

Prém lelkiállapotáról, csaknem félszázad távlatából, nehezen adhatnék már helyszíni jelentést. A magaméra viszont ma is világosan emlékszem, aminek következtében rövid két szóba tömöríthetem:

Kétségbeesett keserűség. Vagy miattam akár keserű kétségbeesés.

Bővebb leírást, valóban kár lenne rá pazarolni.

Nem volt véreb.

Nemcsak véreb - még vizsla sem. Még a főerdésznél sem, a vadőröknél sem. Bármilyen képtelenségnek hangzik is, nem volt ott semmiféle kutya. A „semmifélét" ugyan - alaposabb revízió után - ünnepélyeseni visszavonom. Házőrző alighanem mégis volt. Mérges, süket, nappal kóterban tartott, harapós komondor.

Ez a kutyahelyzet - negyvenhat év után, a megszólás leghalványabb veszélye nélkül is bízvást kimondhatom - a hanyagság, a lelkiismeretlenség netovábbja volt! Érthetetlen, megbocsáthatatlan könnyelműség!

Gondozott - a túlszaporodástól eltekintve -, kiválóan kezelt, jól etetett, minden téren dédelgetett szarvasállomány! Karbantartott cserkészösvények, lesállványok, etetők, sózók! Elsőrendű, megfelelő számú, megbízható vadász-személyzet, kényelmes vadászház!

De se véreb, se vizsla, se tacskó.

Süket komondorral induljak sebzett szarvasom után?

Néhány óra elteltével mindannyian kimentünk, vendégek, vadőrök. Csupa bizakodás volt mindenki: egy-kettőre megtaláljuk - hajtogatták - a vadszállító szekeret is ki kéne rendelni a Tunyok alá, ne heverjen a napon az a szarvas, jó idő van, egykettőre beköpik a legyek . . .

Biztosra vette a dolgot még az öregúr is, aki hajnali indulás előtt fejcsóválva fitymálta fegyveremet. Hamarosan megtaláljuk - biztatott -, habár az a kis Schönauer . . .

Egész nap kerestük.

Első sebágyában - a lövéstől mintegy százötven lépésre, ahol kellő hozzáértéssel és gyorsasággal könnyen agyonlőhettem volna - meglehetős vérzés mutatkozott. Hogy mije vérzett, nemigen tudtuk. Egyik tüdővérnek mondta, másik combvérnek. Ki ennek - ki annak, én pedig vajmi keveset értettem még a szarvasvér minőségi megállapításához.

Aztán - sebágyból való felugrásától kezdve - mintha elvágták volna, úgy megszűnt a vérzés. Egy darabig még tartottuk valahogy a nyomát. Utóbb végtelen sűrűségbe vezetett, ahol vér híján, megszűnt mindenféle miheztartás.

Kerestük délig - hiába.

Haraptunk valamit, pihentünk félórát.

Aztán kerestük estig. Hiába.

Hogy a vadászházban milyen estét, főképpen pedig milyen éjszakát töltöttem, jobb arról nem beszélni. Aki ismeri a keserű szemrehányás, a marcangoló önvád szenvedését, az velem fog érezni. Azok közül is csak az, akinek gyerekkora óta kalapálták fejébe a regulát, hogy inkább tíz vadat hibázzon el egymás után, mintsem egyet is megpiszkoljon. S ha már megsebezte, keresse meg. Keresse addig, míg meg nem találja, míg bele nem kopik a talpa, míg bele nem törik a dereka.

Mert sebzett vad elvesztése, a döggélövés gyalázata minden vadászvétségen túltesz.

Én pedig hazajöttem - szarvas nélkül. Még talpam se kopott el, még derekam se törött bele.

Csak aludni nem tudtam. Hiába ajánlkoztam az öreg Morpheus-nak, nem volt hajlandó karjaiba ölelni.

Még az ablakomon behallatszó szarvasbőgés gyönyörűsége is megkeseredett bennem.

Mihelyt másnap felszikkadt a hajnal, újrakezdtük a keresést. Ezúttal a többiek nem jöttek, csak vadőröket meg nyolc-tíz favágót vittem magammal. Majd megmutatom én, hol fekszik az a szarvas!

Kerestük reggeltől estig.

Alaposan, rendszeresen, apróra. Átfésültük - már amennyire fésülésről szó lehetett - azt a járhatatlan, szederindás, galagonyás, vagy kétszázholdas sűrűséget. Hol itt ugrasztottunk meg szarvast, hol amott. Hetekre szóló nyugtalanítást, sokáig emlékezetes riadalmat csaptunk a vadállományban.

Sebzett szarvasomnak - a „mi bikánknak" - nyomát sem találtuk. Prém nevezte el annak, mikor azon a felejthetetlen szeptemberi hajnalon, szívszorongva becserkeltük!

Folytatjuk.....

0
0
0
s2smodern
powered by social2s