Nyomtatás
Találatok: 2214
szarvasbikaÉs - Prémnek lett igaza! Mert mintegy másfél hónap elteltével, mihelyt lehullott az első hó, Prém rábukkant az általam oly szerencsétlenül döggélőtt szarvas maradványára. A vén, visszarakott, tunyoki tízesre . . .

A vaddisznók - mindenféle dögöt csemegeként kezelő ínyencmesterek - egyenesen rávezették. A lövés helyét persze lehetetlen volt már megállapítani. Hanem az agancsot - a bő terpesztésű, kétarasznyi-villájú, szép tízes agancsot, első szarvasomnak keserűen indult, de idők múlásával egyre kedvesebbé vált emlékét - utólag küldték utánam.

Akkor már katona voltam.

Arra pedig, hogy bőgő bikára hatmilliméteres Schönauerrel többé nem lövök, arra még aznap, a sikertelen keresés után letettem a fő-esküt.

Még sok szarvast lőttem később azzal a kitűnő kis fegyverrel. Sok sclejtbikát, nemcsak fiatalt, öreget is. Sok tehenet, borjút.

Hanem bőgő bikát - soha többé.

Azt pedig, hogy szeptember folyamán mennyivel ellenállóbb, menynyivel szívósabb a szarvasbika, mint az esztendő többi hónapjában - azt majd ismételt példákkal fogom bizonyítani, de majd csak a következő, második kötet keretében.

Első szarvasommal történt fájdalmas balesetem általános részvétet keltett. Sajnáltak, vigasztaltak, serkentettek. Annyi baj legyen -mondták. Meg hogy több is veszett Mohácsnál, meg hogy lesz még szőlő, lágy kenyér, és a többi.

Addig-addig biztatgattak, mígcsak . . . mígcsak ismét ki nem mentünk Prémmel - már a következő hajnalban! Lehetséges, hogy nem is kellett hozzá olyan igen nagy rábeszélés. Nem emlékszem pontosan, lehetséges.

Elég az hozzá - újból kimentünk Prémmel.

De ezúttal már nem sebzett szarvast keresni.

Hanem másikat. Egészségeset!

Nem is azzal a semmirekellő, békaleső Schönauerrel! Hanem apám kölcsönadta, kárpáti szarvasokon tanult, kilenc milliméteres Mauser-ral. Nem is abba az agyonzaklatott, járhatatlan Tunyokba, hanem a terület legtávolabbi pagonyába, az úgynevezett Római-fürdőbe!

Semmi köze Rómához, mégkevésbé a rómaiakhoz. Még csak fürdőhöz sem. Nevét nyilván vadregényes sziklájáról, apró vízeséséről nyerte.

Nagyon korán, időelőtt ott voltunk. Még sütött a hold. Friss, ropogós, jégharmatos hajnal volt születőben. Előttünk, a Római-fürdő sziklás oldalában, két bika szorgalmasan bőgött. Hangjuk közt nem sok különbség mutatkozott, az alsó mégis ritkábban jelentkezett a felsőnél. Álmosabban, lustábban, kívánatosabban. Vezérbika volt mind a kettő, csapattulajdonos, ezt hangjukból megérthettük - ott a bakonynánai faluvégen hallgatódzó ültünkben . . .

S mihelyt a hajnal meghasadt - nekiindultunk.

Hegynek kellett kapaszkodnunk, öreg, mégis átláthatatlan, sok bozóttal benőtt szálerdőben. Bátran mehettünk, hiszen ilyenkor, pirkadás idején, hegytetőről völgynek tart a léghuzat, szagunkat a szarvasok nem foghatták.

Zavartalanul értünk fel, mintegy két-háromszáz lépésre, a most már valamivel élénkebben, de a felsőnél mégis ritkább időközökben fel-felhördülő bikához. A cserkészösvény igen alkalmasan, éppen irányába látszott haladni, hangja egy helyből szólt. Ha kitart - reménykedtünk -, talán sikerül szóba állnunk vele . . .

Prém ismerte már mind a két bikát, ismételten megszemlélte őket. A felsőt javakorabeli tizenhatosnak, az alsót pedig visszarakott, páratlan tizenkettesnek mondta. Erre, a nyilván öregebbikre fentük a fogunkat.

Bármennyire alkalmas volt is a széljárás, nagy óvatossággal kellett közelednünk. Sűrűsödött előttünk a bozót, a bika ismét hosszabb szüneteket tartott - volt úgy, hogy alig bírtuk kivárni következő versét. De főleg azt nem tudtuk, merre, miképpen helyezkedtek el a tehenek? Mert ha netán a bikán alul, akkor nem lesz könnyű dolgunk . . .

Megkértem Prémet, ha általa ismert, lőni való bikát közelítenénk, maradjon vissza, hagyjon magamra, bízza rám az utolsó száz lépést. Igy, önállóságom tudatában, sokkal nyugodtabban, biztosabban éreztem magam. Soha nem örültem a közelemben mutogató-suttogó kísérőnek, bármilyen kitűnő vadász lett légyen is egyébként. Hiszen kényes helyzetben, nemhogy két ember, még egy is sok. Még önmagamat is felébe vágnám olyankor . . .

Prém megértő, tapasztalt vadász volt. Fülembe súgta, hogy a bikát ha közelébe sikerül csúsznom - bízvást meglőhetem. Az ő felelősségére.

Ezzel útnak eresztett.

A többi már könnyen ment.

Sokkal könnyebben, mint amilyennek ígérkezett. A bika mindvégig úgy viselkedett, mintha csak az én kedvemet kereste volna. Kitartóan bőgött, mégpedig alkalmas tisztáson, alig néhány méterre a cserkésző-úttól. Mikor megpillantottam, keresztben állt, negyven-ötven lépésre, elhibázhatatlanul. Teheneit nem is láttam, azokat nyilván félreküldte, nehogy utamban legyenek, nehogy lövés előtt észrevehessenek.

Jóleső nyugalom szállt rám.

Nyoma sem volt a tegnapelőtti fogvacogásnak, térdremegésnek. Miért is lett volna? Hiszen kipróbált, régi szarvasvadász voltam már!

Óvatosan fenekemre ereszkedtem.

S mihelyt a Mauser ezüstlegye a bika lapockája mögött csillogott

megérintettem a ravaszt.

Fogalmam se volt, hogy a lövés csattanása után mi történt? . . .

Kapott-e a bika, nem-e, jelzett-e, hová lett? Csak általános robajra, ( sörtető ropogásra emlékszem. Erre is ugrott vad, amarra is, de egyetlen további darabot sem sikerült megpillantanom.

Feszülten hallgatództam. De már nem vacogott a fogam. Talán nem is izzadtam már . ..

Hirtelen elhallgatott a zörgés. Néhány pillanatnyi dermedt csend.

Aztán valahol beljebb - nagyot reccsent az erdő.

Erre azonban - mégis kivert a verejték. Sőt, olyan erővel akart belőlem szabadulni az izgalom, alig győztem féken tartani. . .

- Megvan? - Prém már ott is állt mellettem.

- Meg - rebegtem, most már ismét fogvacogva.

- Biztos?

- Nem biztos, de alighanem. Ott reccsent a sűrűben, azt hiszem, eleshetett. . .

Hamar megtaláltuk a vért, könnyen elmehettünk rajta. Ügy vöröslött, mintha kannából csurgatták volna.

Aztán - ott álltunk mellette. Dűlt belőle a sűrű, kissé émelyítő, bikaszag. A lapockája mögött pirosló sebszájból pedig, véres-habos buborékocska keletkezett. . .

Bele-belemarkoltam agancsa szárába, tapogattam, méregettem, ágait számolgattam. Balfelől mindössze négyet, mert ott hiányzott a jégága; hármas koronájának egyik ága pedig tőben kitörött. Jobboldalt azonban négyes koronával örvendeztetett meg, sőt jégággal is - páratlan tizennégyes!

Nem rendkívüli bika, de vén, visszarakott; aránytalan ágelosztása miatt selejtes is! Ennél különbet - gyönyörűbb élményt, szebb szarvast, senki sem kívánhat - elsőnek!

Prém már nyújtotta is, kalapján prezentálta, a frissen bevérzett tölgyfagallyat. . .

Boldogan, mélyen megilletődve tűztem kalapom mellé.

Felejthetetlen vadászemlék.

Az első szarvasbika ravatala.

Nemcsak a véres gally átvétele, nemcsak a gyöngyfogak kimetszése, megtisztítása, papírdarabkába takargatása. Hanem az ünnep, a szertartás, a romantika - és az áhítatos boldogság!

Kitöröltetett, megbocsáttatott, semmivé vált a tegnapi keserűség -csaknem semmivé! Mert parányi, nehezen emészthető magja, mégis megmaradt. . .

Hiszen akkor még nem sejtettem, hogy majd tegnapi szarvasom is megkerül. Hogy utóbb mégiscsak ő lesz az első!

Egyelőre persze még ezt, az előttem fel ravatalozott tizennégyest tiszteltem elsőnek. Előkelő rangját, a „primus inter pares" kiváltságát, csak hat hét múlva engedte át a tunyoki tízesnek.

Szégyenletesen döggé lőtt, de szívemben annál magasabb polcra emelt - első szarvasomnak!


0
0
0
s2smodern
powered by social2s