Nyomtatás
Találatok: 2734
világháborús katonákBolond hófergetegre virradtunk, sehogy se akaródzott kimennünk. - Csúful fú a nemere, ezt jelzék az ordasok!

Naphosszat a tüzet élesztgettük, szerencse, hogy volt mivel, még az este aprított az öreg tartalékot. És főztük a teát, egyiket a másik után. Estefelé megcsendesedett az idő, kimentünk. Majd belefulladtunk a hóba.

Háromfelé húzódtunk lesbe, egy-egy jó puskalövésre egymástól. Engem valami széltöréses meredek tetejébe állított az öreg, onnét a barátommal továbbkapaszkodtak. Mutatták, hogy körülbelül hova igyekeznek, de sűrűn kezdett havazni, nemsokáig tarthattam szemmel őket.

Gyorsan fogyott a világosság. Egy helyben emelgettem, váltakozva melengettem lábamat. Fáztam. Mégis mennyivel jobb volt itt, mennyivel szebb, mint odaát a Nemere-tetőn, éjjeli őrségen a szöges drót előtt. . .

Lövés puffant a szemközti oldalból. Hóba fulladt, tompa lövés.

És mintegy tíz perc múlva - még egy - valamivel távolabb. . .

. . . Nagyon megszoktuk az efféle egyes lövéseket. Mihelyt bealkonyodik, naponta elkezdik. Abba se hagyják, míg csak teljesen ki nem virrad . . .

De hiszen most nem odafent, nem az állásban vagyok!

Hanem szarvaslesen! Vagy - tán farkaslesen? . . .

Besötétedett. Ügy beszéltük meg, hogy ők jönnek majd értem, ugyanarról, amerre eltávoztak.

Vártam, várakoztam. Egyre inkább fázva, egyre türelmetlenebbül. Utóbb már kiáltozni kezdtem, attól tartottam, ittfelejtettek.

- Jövünk már - hangzott a túloldal sötétségéből -, csak nehezen bírjuk ebben a nagy hóban! . . .

- No, fene, csak nem? ... - vacogtam magamban.

De bizony, jókora kanfarkast vonszoltak maguk után. Nagyocska ordast! Mert az öreg vadorzó lőtte, azzal a rozsdás összevissza drótozott málékavarójával!

- Lám, ismét lövék egyet. Mindig lövök. Ugye mondtam, hogy biztos!

Sőt, némi szerencsével, még a szarvas is biztos lehetett volna! Mert barátom szarvast látott. Magányos bikát, de elég messziről. Agancsát a sűrű hókavargásban nem tudta határozottan megítélni. Szolgálati karabéllyal lőtt rá - sikertelenül.

Másnap pedig, az egyre jobban kellemetlenkedő idő lezavart bennünket, falubeli meleg szobánkba. Hiszen holnapután ismét kapaszkodnunk kellett. De már nem a tegnapi, békességes kalibába, hanem vissza a fedezékbe, a Nemere-tetőre!

Most még azt is elmondom, amikor nemcsak megtöltöttem, hanem el is sütöttem puskám golyóscsövét.

Ugyancsak Háromszékben történt, néhány hónappal később, kora tavasszal.

Hetek óta csend volt az állásban - a szokásos éjjeli lövöldözésektől eltekintve. Napközben jó barátságban voltunk az ellenséggel, pedig alig száz méterre lapultunk egymástól. Át is láttunk - ha fejünket kikidugtuk az árokból - sőt át is kiabálgattunk egymásnak. Nappal egyikünk se pályázott a másik bőrére.

Mihelyt azonban beesteledett, különösen ha sötétre borult az éjszaka, idegesek lettünk. Nem bíztunk már egymásban. És ijedtünkben ijesztgettük egymást, ide-oda lövöldöztünk. Mikor aztán kivirradt, megcsillapodott bennünk a virtus, ki-ki ismét megszerette a másikát.

Valamelyik délelőtt a mögöttünk völgynek ereszkedő, sziklás ős-fenyvesbe rándultam le, puskásán. Fényesen sütött a nap, javában olvasztotta a havat. Takarodott is már, csak imitt-amott, árnyékos helyeken fehérlett még egy-egy télre emlékeztető folt.

Meredek oldalban bóklásztam, vadnyomot kerestem. Széldöntötte szálfenyő, alkalmas pihenő-napozóhelynek kínálkozott. Azon üldögéltem, vagy negyedórája, ott bámészkodtam, ábrándoztam.

Elhitettem magammal, hogy valami távoli világ békés őserdejében vagyok, civil vadászgúnyában. Hogy nyoma sincs már a háborúnak, elmúlt réges-régen - vagy tán nem is volt sohasem. Hogy rajtam kívül senki se jár ebben a felséges, csendes, téliálomból ébredező, szűzi vadonságban . . .

Aztán gondoltam egyet - elkezdtem cincogni.

Egér cincogását utánozni.

Rókanyomot ismételten láttam errefelé, nyestnyomot is. Ilyenkor éhes még mindegyik. Télapó szorosra húzatta velük a nadrágszíjat. Az egeret pedig egyik se veti meg . . .

Nem is cincogtam sokáig.

Akkor mintegy százötven métert alattam - mozdulat kapta meg szememet.

Távcsövem menten felfedte: nem róka, nem is nyest. Harmadik, legkevésbé várt vendég - jókora vadmacska szürküllött, alacsony sziklatömbön!

Puskám mindkét kakasát óvatosan felajzva, cérnavékonyan folytattam a cincogást.

A macska nyomban megindult. Egyenest felfelé, egyenest felém.

El is jött egy darabig szépen. Míg csak másik kidőlt fenyőóriáshoz nem ért. Felugrott rá, leült.

Még szebben cincogtam. Hajszálvékonyan, éhes vadmacskagyomornak különös kívánatosan . . .

Hiába - nem akart idébb jönni. Nyilván gyanút fogott. Mégse tarthatott százszázalékos egérnek. Sokat cincogtam talán? Vagy túl vékonyan? . . .

A macska, bár továbbra is érdeklődve figyelt felém, csak egy helyben. ült. Türelmesen lapult, kidőlt fenyője törzsén. Én pedig a magamén.

. . . Mintegy száz lépés lehetett köztünk a távolság. S miután további cincogásomra sem volt hajlandó közelebb fáradni, elintézem majd - gondoltam - a golyóscsővel.

Oda is csattantottam neki.

Nagyot szökött a fáról, farkával nagyot kanyarintott - eltűnt.

Kevés vért találtam a fa mellett és maroknyi selymespuha bundafoszlányt. Néhány méterrel odább pedig sziklába nyíló barlangszerű üreget. Abba vezetett bele a nyom.

Bemászni nem tudtam. A macska viszont, amennyiben még eleven lehetett, nem volt bolond előjönni.

Otthagytam.

De nemsokára visszajöttem, hoztam magammal erősítést, három, lovától rég megfosztott, szégyenszemre gyalogosított huszárt. Ásót is, csákányt is, piszkálórudat is.

Dolgoztunk napnyugtáig, a sziklát szétfeszíteni mégse tudtuk. Bent pusztult-e vajon, vagy csak könnyű stráflövéssel nevetett rajtunk? . . .

Háborús vadászpuskámnak ez volt egyetlen golyólövése.

Lassan teltek a napok, egyre nehezebben.

Pedig puskázásban - ugyancsak nem volt hiány.

Csak vadászpuskázásban . . .

Tiszti rangra emelkedtem én is, hadnagy lettem, tizennyolc éves, valóságos hadnagyúr. Említettem, hogy egy ezredben szolgáltunk apámmal. Kapitány volt az ötödik századnál, magam immár hadnagy, a negyediknél. Egy-egy csiklandósabb nap folyamán - mikor javában zümmögtek körülöttünk az acéldongók - izenetet váltottunk, egymás hogyléte felől érdeklődtünk . . .

Ezredparancsnokunk igen kiváló, derék ember volt. Szigorú, kemény katona, de megértő bajtárs.

Rólam is jól tudta, milyen viszonyban állok a vadászszenvedéllyel. Ügy intézte hát dolgomat, hogy szabadságom lehetőleg szeptember havában essék. Erre 1916 őszén sehogy se volt lehetőség, nyakig ültünk a slamasztikában, minden emberre szükség volt.

1917-ben pedig már júniusban sor került szabadságomra. Mikor indulás előtt lejelentkeztem, azzal bocsátott el az öregúr, igyekezzem korábban megjönni, a kiutalt három hétből egyet megtakarítani! Azt majd félreteszi szeptemberre - amikor otthon a szarvasok bőgnek!

Ilyen parancsnok volt a mi ezredesünk.

Ugyanígy tett egyik tiszttársammal, akinek Zemplén megye északi végében, az egykori országhatár közelében volt kiváló szarvasterülete. S minthogy arról is értesült, hogy - elméletileg - oda hívtak meg szarvasbőgésre, úgy intézkedett, hogy az elmélet valósággá válhasson, így történt aztán, hogy szíves jóvoltából, 1917. szeptember 21-én két szabadságos hetcshuszár szállt ki a vonatból, a Zemplén megyei Kos-kóc magányos állomásán.

Egyheti „bőgési szabadságot" kaptunk - négy utazónappal.

Hanem akkoriban, különösen ott a felső határszél közelében, nagyon is bizonytalan, sőt teljesen problematikus volt a vonatjárás. Katonasággal túlzsúfolt, el-elakadozó, ablak és fűtés nélküli, a menetrendet találóskérdés gyanánt kezelő, ütött-kopott gőzösök közlekedtek. Ha pedig megunták, egy-két napig is elálldogáltak. így aztán, bármennyire nógattuk is az illetékes masinisztát, mindössze négy napot tölthettünk azon a szép zempléni területen. A megszabott határidőt sehogy se léphettük túl. Ilyetén késedelmet már az akkori katonai szabályzat sem ismert. Persze csak az alsóbb rangfokozatokban.

Barátom mindennel felszerelt - puskával, ruhával -, hiszen egyenest a lövészárokból jöttünk, jóformán poggyászt se vittünk.

Felejthetetlen négy napot töltöttem Tóalmádon.

Nemcsak kiadós vadászzsákmányom - három jó bika és két jó őzbak - tette felejthetetlenné. Nemcsak a gyönyörű, erdős hegyvidék, nemcsak az a körülmény, hogy hajnali cserkészés közben a vadőrt hátrahagytam, elvesztettem, eltévedtem, és csak délután találtam haza, az időközben elejtett, puskaszíjjal hátamra kötött őzbakkal . . .

Nemcsak az.

Hanem az is, hogy négy napot egy másik világban, abban a gyönyörűséges békevilágban volt szabad eltöltenem! Ágyúdörgés helyett szarvasbőgést hallgathattam, tábori fekhely helyett nyugodalmas ágyban alhattam.

Kikapcsolódhattam, magamhoz térhettem, négy napig újból ember - boldog vadászember lehettem!

0
0
0
s2smodern
powered by social2s