Hogy mióta ülhettem elgémberedve az ágyam szélén? Nem tudom. De most, hogy megébredtem, végre csönd van.
Jóleső, vihar utáni csönd.
Történt ugyanis, hogy – bár szeptember lévén – miért, miért nem, valahogy nem akartak bőgni a bikák. Talán a túlzott meleg, vagy talán a szerelmi kedvük lohadt? Ki tudja? Öröm az ürömben, hogy a hosszas hajnali cserkelések után üdítőként, oázisként hatott a vadászházi, mindenkori bőséges reggeli. Bár az igazat megvallva azzal is sikerült mellé lőnöm, mivelhogy amint visszaértünk a vadászatból, azonmód nekiláttam mohón falatozni. Nem tudtam betelni a sokféle sonkával, sajttal és felvágottal, és biztos, ami biztos alapon mindegyikből bőségesen fogyasztottam. Éppen a kávém utolsó cseppjeit ízlelgettem, amikor megjelent a szakácsné, és termetéhez hasonló, széles mosollyal adta tudtomra: Hozom ám a reggelit. Meglepetten és jóllakottan érdeklődtem, hogy jó-jó, de akkor az eddig elfogyasztott „miegyéb” mi volt? Ő huncutul rám kacsint, és csak annyit mond: ízelítő. (Csak azért, hogy ne bántsam meg, magamba erőltettem egy négy tojásból álló ham and eggset).
Ezek után valahogy megtaláltam a szobámat, és arra a remek következtetésre jutottam, hogy kicsit ledőlök. Ám ekkor furcsa, mondhatni érdekes zajok szűrődtek át a szomszédos szobából. Nos, hogy is fogalmazzak? A szomszédos szobában a középkorú német házaspár éppen – azt hiszem ez lesz a legmegfelelőbb – elkezdte egymást szeretni…!
Egy enyhe mosollyal nyugtázom a hallottakat, némi összefüggést vélek felfedezni a szarvasbőgés kontra német vendég párhuzamban, majd megpróbálok nyugovóra térni, de az a fránya ágy – koros állapotát jelezve – hatalmasat reccsen, amint ráülök.
Ennek hatására odaát csend támad, ideát meg elpirulok, és moccanni sem merek. Attól félek, hogy ezek után ők tudják, hogy én tudom, hogy ők ott most…
Meghúzom magam, mint macska a köcsögszárítón, és várom, hogy az újra belelendült német roham alábbhagyjon. Úgy tűnik, hiába, mert a hangokból ítélve még az is lehet, hogy éppen kínozzák egymást. A skála egyre színesebb, én pedig egyre fáradtabb vagyok. Már nem sokáig bírom, bármerre mozdulnék, érzem, az ágy azonnal „reagálna”, úgyhogy ezt nem teszem. A fejem néha le-le bólint, próbálom tartani magam, majd elszakad a cérna: ültömben elalszom. Álmomban sem szabadulok a fritzektől, ott is folytatódik a liaison, de már úgy, hogy az én ágyam recsegése adja a német rohamhoz az ütemet (biztos a ham and eggs).
Ám mint minden, ez a vihar is csendesedik, és a recsegés átalakul csodaszép, pilleként lebegő rézfúvós dallamba. Idilli állapot.
Egyszer csak az egyik kürtös – nagyon ismerős a fizimiskája – kilép a sorból, és valami megátalkodott hangon kezdi el fújni, kínozni hangszerét. Álmomban megriadok, már majdnem rendőrért kiálltok, amikor… az ablakom alatti autó riasztójának élesen visító hangjára felébredek, majd két halk pittyenés, és az is elhallgat. A szobában újra hűvös, jóleső, vihar utáni csönd honol.
A koncertnek vége.

Forrás: MNO