Nyomtatás
Találatok: 2059
szarvasSárgul a mező, kopik az erdő, megfakul a nádas. Vénaszszonyok simogató árnyai rebbennek az őszi melegben, és bágyadtan táncol az erdei út szürke, felvert pora az ágak közt beszűrődő langyos napfényben.
A hajnali köd pókhálókon hagyja névjegyét, szajkók civakodnak valahol a sűrűben, és öreg fák írnak öreg ágaikkal bánatos leveleket arról, milyen is volt az idei Nyár.
A szarvasbikák már elhallgattak. Ámbár néhol még meg-megszólal egy-két agancsos dalia, de ez már csak amolyan késői vigasság, záróra utáni ajtózörgetés. Java részük inkább már megpihen valahol a sűrűben, és csak akkor mozdul, ha nagyon muszáj. Nagy volt a mulatság, nagy volt a virtus, de már vége, elmúlt, és a „lakodalom” okozta fáradalmakat ki kell heverni, új erőre kell majd kapni, mert szépen lassan jön a nélkülözés, a koplalás időszaka, amely nemcsak hideget és havat hoz majd, hanem elmúlást is.
Elmúlást is, hogy aztán később minden megszülethessen.
Újra és újra.
Valahol a közelben megroppan egy ág, és én a messzelátómért nyúlok. Annyira sűrű előttem minden, hogy alig látok valamit, de kitartóan faggatom a közel hozott messzeséget. Aztán az egyik ág megmozdul, széthajlanak a levelek, megremeg a bokor, és egy szarvasbika ábrázata jelenik meg a távcsövemben.
Pont engem néz, pont bele a látcsőbe, bele a szemembe, azon keresztül a legmélyebbre, a lelkembe. Vajon tudja, hogy miatta vagyok itt? Vajon tudja, hogy…? Kissé megremegek szemének perzselő érintésétől, de nem mozdulhatok. Lassan, óvatosan, mégis büszke tartással elindul, egyenesen felém, és közben le nem venné rólam két hatalmas szemét. Messze jár még ugyan, de a távcső valótlanul közelre hozza, kezem kezd már fáradni, de bármennyire szeretnék is, még mindig nem mozdulhatok, hiszen a legapróbb gyanús jelre is azonnal elugrana. Nézem, méregetem az agancsát: erős barna szín, vastag szár, hosszú ágak, a hófehérre kifent ágvégek, mint megannyi hosszú gyertya… Lőhető, dobban meg bennem a felismerés.
Ebben a pillanatban váratlanul megtorpan, és oldalra fordítja koronás fejét. Talán ő is meghallotta…? Valahol vaddisznókonda indul vacsorázni a maga megszokott, nem éppen úri módján; csörtetnek, morognak, fújtatnak rendületlenül. Ezt kihasználva leengedem a messzelátót, és gyorsan vállba veszem a puskát. Hirtelen felém fordul, és amikor a céltávcsőbe nézek, ismét pontosan a szemembe néz.
Vajon tudja…, hogy a természetben ahhoz, hogy valami új szülessen, valaminek mindig meg kell halnia?
Most már csak ketten vagyunk. Csak ő, meg én. Megszűnt körülöttünk minden, nincs már erdő, tovatűnt a sárguló mező, a fakuló nádas, nincsenek vaddisznók, elrebbentek a szajkók, megszűnt az Ősz és egy leheletnyi, hideg érintésre az Idő is.
Egyedül állok az erdőben, és egy levelet perget lábam elé a hűvös esti szél. Távoli üzenet vagy csak egy elszáradt levél?

Forrás: MNO

0
0
0
s2smodern
powered by social2s