vaddisznóLassan megy le a nap. Vörösre festett, hatalmas szoknyájában megmártózik az ég alja, elmerül benne, összeforrnak, együvé lesznek.
A szél – mint aki nem találja a helyét – összevissza rohangál, tétován keresgél, mintha elhagyott volna valamit, pedig még nem tudja, hogy őt hagyták el.

Az öreg Tél távozni készül… Eljárt felette az Idő, tehát mennie kell, hogy egyszer majd visszajöhessen.

Bármerre nézek, minden halottan, kopottan egyszínű. Csak egy-egy fagyott hófolt emlékeztet hideg mementóként arra, mi is volt itt nem is olyan régen. Csak a vetések zöldje kandikál ki reményt keltően a szürke földből, keresve az utat messze az ég felé. Egy csapat fenyőrigó rebben el felettem, vidáman, szinte kacarászva, fekete varjak elégedetlenkednek a fák tetején, és odébb két ölyv vitorlázik a magasban, miközben egymást szólongatják…

A szél ismét máshonnan próbálkozik, úgyhogy hátradőlök, mert itt ma már nem sok keresnivalóm van. Mindenfelé elvitte „jó híremet”: itt van, erre jár. A puskát betámasztom a les sarkába, hadd pihenjen, ma már úgysem lesz dolga, magam pedig belebújok a kabátomba, olyan mélyre, amennyire csak lehet, mert meghűlt a levegő. Bár már nem az a keményen fagyos, az a jegesen csontig hatoló, hanem inkább csak megtört és megfáradt, mint az öregember szorítása: erős ugyan, de üres és hanyatló. Aztán mintha árnyékok suhannának a távolban…

Óvatosan, meg-megállva, lépésről lépésre közelednek az aprócska rét felé. Vaddisznók. Még szabad szemmel is láthatók, de a biztonság kedvéért felveszem a messzelátót. Egy hatalmas, mindenórás koca vezeti süldőit. Csendesen felébresztem a sarokban szendergő puskámat, és már a céltávcsövön keresztül nézem őket. Ekkor az a rakoncátlan puskaszíj aláhull, és halkan koppanva megérinti a rideg les gyalulatlan oldalát. A koca megtorpan, és mögötte a fekete sereg is befékez. Állnak mozdulatlanul, mint a vászonra álmodott csendélet. Kitágulnak az érzékszervek, megfeszülnek az izmok, robbanásig fokozódik a csend. A koca magasra emeli a fejét, és fújtatva, nagyokat lélegzik. Látni ugyan nem lát, de tudja, hogy ott vagyok. Ösztönei éberek, és veszélyt sugallnak.

Egyre jobban sötétedik, és már alig látok valamit, de talán most még lőhetnék… A kocát ugyan semmi pénzért, de a süldők közül egyet szívesen… Majd elreppen a pillanat, megtörik a várakozás, vége az idegek feszülésének. A koca mordul egyet, és mint a szellemek, hang nélkül eltűnnek a sűrűben, pont úgy, ahogyan jöttek.

Leengedem a puskát, hagyom, hogy idegszálaim megnyugodjanak, majd lassan elindulok. Pár lépés után mellém lép az öreg Tél, és jön mellettem szótlanul. Elkísér egészen a kapuig, megbiccenti ősz fejét, és tovább-ballag, mert nincs már maradása, hiszen ő is látta, amit én: a zöld vetés felett önfeledten táncolni a megcsillanó reményt, amit úgy hívunk, hogy Tavasz.

Forrás: MNO
0
0
0
s2smodern
powered by social2s