vadőr a vadak útjánZsigmond Zoltán nagybaconi főút menti lakása szemrevaló épület, tágas tornácát öreg és göcsörtös szőlőinda futja be, vaskos kapulábai is erőt, jómódot s jó ízlést sugallnak. Zolit rég ismerem. Valamikor, a 70-es években sűrűn megfordultam a házánál, még aludtam is a belső szoba piros paplanos ágyában. A megyei horgászegyesületnél volt valami társadalmi munkában végzett beosztásom. Pisztrángtelepítés és horgászat, környezetvédelem ürügyén nyaranként kétszer-háromszor is felkerestük Zolit, s együtt róttuk az erdővidéki erdőket. Ott, a Kégyós pataka mellett vagy fenn, Bodvajban a Fenyőspatakánál, de Magyarhermány fölött is, mikor tehettük, csaptuk a vizet, vagy a pisztrángtartó göbék mellé cserkésztük magunkat. Aztán esténként otthon, Zolinál következett a nagy szövegelések ideje. Nyíltan és nyugodtan szidhattuk az éppen fennálló rendszert, tudtuk, hogy ott nem vesznek körül a fülesek.

A Zsigmond család története

Most, legalább negyedszázad múltán újra lenyomom a Zsigmond-porta kapukilincsét. Benn, az udvaron, a szőlőlugasos ház mögött felfedezem a rozzant, öreg terepjárót, amely valaha a patakköveket úgy rúgta ki maga alól, mint a kakas a dombon a szemetet. Megöregedett ez a járgány is, ,,rozsda marja, nem ragyog". Fellépek a tornácra, kopogok, s benyitok a tágas konyhába, ahol Ilonka, Zoli felesége éppen vasal. Asszonyos a hangulat, a mosógép duruzsolva dörmög, a magas mennyezetű konyhában kiterített lepedők, mint valami mozivásznak lógnak és száradnak, csodálkozásomra központi fűtés is van, a hősugárzó ontja a kellemes meleget. Ilona felismer, ujjongva fogad, s máris mondja, hogy Zoli hátul van a nyulaknál. Mielőtt a férje után rugaszkodna, megelőzöm, s magam megyek az udvar hátsó végébe.

Az ember mindig máson tudja lemérni a maga öregedését. Így vagyok most is, de erről nem szólok, nem is tudnék, mert a régi közös emlékek beszélgetésünk első nekifutásában eltakarják előlünk a mai dolgokat, mint a konyhában a falra függesztett tárgyakat a száradni kiterített, patyolatfehér lepedők.

Ki odaszorult, ki ide

A gyerekekről érdeklődöm. Hol van a nagylány?

Jutka lányuk Budapesten él, az orvosi egyetemen dolgozik, a laboratóriumban. Már tíz éve elment. Felvételizett az egyetemre is. Orvosira. Azt abbahagyta, és munkát vállalt. Közben elvégezte a főiskolát. Laboráns. Nem ment férjhez, de barátja van. Most ezzel a végzettséggel kevesebbet keres, mint amíg nem volt főiskolája. Az egészségügyet is tönkretették — panaszkodik a mama, de Zoli sem hagyja szó nélkül: Gyurcsány elvtárs rendezi a dolgokat...

Ismét az asszony veszi át a szót, és magyarázza: Jutka sokszor fel van háborodva, s ilyenkor mondja, hogy otthagyja az egészet. ,,Mondom neki, hagyd el, lelkem, mert ez kényelmes munkahely. De erre azt mondja, nem ér semmit a munkahelyi kényelem, ha nincs pénz."

,,Ez az élettársi kapcsolat úgy néz ki, hogy komoly. Jutka odaszorult, s mi ide. A barátja sem pesti. »Ukrán«." Visszakérdezek: kárpátaljai magyar? ,,Magyar, persze, hogy magyar. Befejezte az egyetemet. Nyelvész. Négy vagy öt nyelvet beszél. Huszonnyolc éves. Amíg egyetemre jártak, beszolgált az egyik vendéglőbe, ahova a miniszterek járnak. Nagyszőllősi. Ügyes gyermek, ezzel nincs gond, csak az a baj, hogy messze vannak."

Képzelje, hogy valamikor mekkora volt ez az ország, s akkor is járták keresztül-kasul szekérrel... (Nevetünk.)

A fiuk, Zoli a közelben van, Baróton. Jutka harminckét, Zoli negyvenhat éves. Neki a baróti bánya mondott fel. Bányamérnök volt. Petrozsényben végzett. Valamikor azt gondolták, hogy nagyon jó szakmát választott. Nem is volt gond, amíg a bányában dolgozhatott, de most nem kap valami vérmesen nagy összeget. A felelősség nagy. Rengeteg cigánnyal van dolga. Zolinak van egy leánya és egy fia. A leány harmadéves egyetemi hallgató Kolozsváron, közgazdaságira jár. A fiú most érettségizett. Jól halad szegényke, de az apja nehezen vakargatja össze a pénzt. Az egyetemista lánynak nincs ösztöndíja, s havonta elmegy hat-hét millió.

A házra terelem a szót, s kérdezem, hogy ezzel a szép bennvalóval mi lesz? Zoliéknak saját blokkjuk van. Négyen voltak, most csak hárman vannak, mert a leányka elkerült. Nem akartak Baconból ingázni. Így most ketten bújócskáznak a nagy lakásban. Hívják haza Barótról őket, de nem jönnek. Az épületet is fel kellene újítani, de erre most nincs mód. A gyermekekre kell gondolni. ,,Én arra kérem őket, hogy amikor odajutunk, mindent adjanak el, a földet, mindent, de ezt a házat el ne adják" — mondja az asszony. De nem is akarják eladni. Még a földeket sem. Három-négy hektár földjük van. Ez el van osztva kétfelé. Kiadták bérbe. Zoli ki sem akarta venni a földeket. Azt mondta, neki nincs, mit kezdenie vele. Valahogy rávették, hogy igényelje vissza. Szégyen a falu előtt, hogy ne vegyék ki. S akkor úgy volt, hogy kiveszik, s eladják. Igen, de ebbe beleszólott a fiuk, és beleszólott a leányuk. A fia Baróton, a leánya Pesten, és mégis azt mondják, hogy ne adják el a földeket se. (Arcukon látszik, hogy jólesik a ragaszkodás a földhöz, a szülőfaluhoz.) Csak egyszer lehet eladni — mondja a leányuk. Szerencséjük van Ilona öccsével, mert neki traktorja van, ő megműveli a földeket, s a felét a termésnek megkapják. Ők is segítenek, amit tudnak. Onnan is kapnak valamit, s így megvannak. Ez elég nekik, de ebből semmit letenni nem lehet. És ott vannak az unokák is. ,,Az embernek jólesik, ha egy kicsit oda tud dugni nekik költőpénznek, mert a diákoknak s az egyetemistáknak soha nincs elég pénzük." Nevet, majd rezignáltan folytatja: Mindenesetre elmúlt a sok szép idő, elmúlt a fiatalság. Annyiszor visszagondolok, milyen szép is volt, amikor az erdőket jártuk! Mikor egy kicsit meg akartunk pihenni, akkor mentünk ki az erdőre. Most oda se tudunk elmenni.

Halászat, vadászat, összevissza dolgozó szívünk

Zsigmond Zoltán tizenhét évig a vadász- és horgászegyesület baróti fiókjának a titkára volt. Akkor majdnem mindennap az erdőket járta, egy héten egy napot, kettőt az irodában kellett töltenie, de a többi az erdőjárás volt. A terep tetszett a legjobban.

A patakokra terelődik a szó, s folyik belőle a panasz. ,,A pisztrángos patakok mind szarrá vannak menve. Amit az erdészet telepít, az egyenlő a nullával. Elhozzák a halivadékot, s a hordóból direkt öntik bele a patakba. Mondom nekik, ez annyi, mintha az út közepébe öntenétek. Hát a hőmérsékletet ki kellene előbb egyenlíteni. Csak egy fok differencia lehet a hordó és a patak vize között. Ha ez nincs így, elpusztul az ivadék. De ha meg is marad valamennyi, azt a nagyobb halak megeszik. Hiába tölti bele a patakba, nem ér az semmit. Én előnevelő tavakat létesítettem, főtt tojással etetgettem a halacskákat, s ősszel engedtem ki a patakba. Volt is pisztráng szépen! A Kígyóst is én rendeztem. Most az is tönkre van menve. A többi patak még úgy sem néz ki. Még a Csinódban, abban a szar patakban is volt pisztráng bőven. Abban az egy patakban sok rák is volt."

A horgászat után vadászunk is egy kicsit. — Most voltak itt valami franciák — meséli. — Lőttek három medvét. Két vagy három disznót. Nem voltam ott, nem tudom. És még realőttek öt medvére. Ilyenkor viszi a hajtó a véres lapit, s a megsebzett medve értékének felét ki kell fizetni.

Rengeteg a medve, s vaddisznó is bőven.

Az egészségi állapotukra terelődik a szó. Az Ilona vérnyomásával gondok vannak. Zolinak is vannak problémái. Tüdőgyulladással többször volt kórházban. A szívével is baj volt. A télen szinte-szinte elpatkolt.

A szíve összevissza dolgozik. ,,Mondjon akárki akármit — csap le a feleség a témára —, a sok szivar nem jó. És most is húzza. Saját magának az egészségét nem tudja védeni. Az orvos egymagában tehetetlen. Nekünk is hozzá kell járulnunk a gyógyuláshoz. A fiunknál, Zolikánál is ez a baj. Neki is el kellene hagynia a cigarettázást. Neki is volt egy kisebb szívinfarktusa, egyéb problémája is volt, de azt, hála Istennek, hamar észrevettük. Egyfolytában kell szednie a gyógyszert. Jól néz ki, testes, jó a hangulata. A munkaváltoztatás is megviseli az embert. Az, ha nem tud a szakmájában dolgozni."

A fiuk kapcsán a bányászatról érdeklődöm.

— Még valami van belőle: a felszámolás. A mostani munkahelyével nincs baj, mert egyik blokkból kimegy, s bemegy a másikba, ahol az irodája van. Van egy kisegítője is. De borzasztó sok emberrel van baja. Főleg a cigányokkal. Uralkodnak rajta, s ha kevesebb pénzt kapnak, akkor szembemennek vele, hogy ő nem csinált valamit jól. Zolit ez rettenetesen kiborítja, mert azt az embert nem segíti az állam, akinek van egy koszos tehene, s valahogy élni akar. Ezt az embert kellene taszigálják, hogy valahogy tudjon élni. De nem! Attól, amit lehet még, legombolják, s másokat segítenek. Felveszik a pénzt, s nem is bolondok, hogy dolgozzanak. Hát napszámost sem lehet már kapni. Annyi pénzt kapnak. Én megértem, hogy köztük is vannak gyengék, öregek, félszegek, segíteni kell őket. De az ép, egészséges emberek, amikor kézbe kapják a pénzt, akkor egyéb nincs, vagy úgy összeverekednek, hogy azt se lehet tudni, melyik a kezük, s melyik a lábuk. Az asztal tetején táncolnak, s utána összetörnek mindent. És ha elfogy a pénz, akkor mennek, s koldulnak. Egy része... Ami pénzt kapnak, azt is a falusi ember érzi meg, mert az összeg egy részét a tanácsnak kell biztosítania. Úgy hallottam. Egy részét az állam állja, de hát az is a mi pénzünk, azoké, akik dolgoznak. A mi adónkból fizetik. Sokan vannak. A civilizáltabbak már költöznek be a faluba, nekik sem tetszik, ami kinn folyik. Lopnak. Nem csak a vaddisznók rontják a földeket és teszik tönkre a termést.

Én nem kapok annyi nyugdíjat, mint mások munka nélkül segélyt. Jobb lett volna, ha én is olyannak születek. (Nevetnek.)

A férj mondja: Állj be közibük...

Kérdezem, mennyi Ilonkának a nyugdíja?

Egymillió-négyszázezer lej. Régi pénzben. Száznegyven lej...

Zoli harminckét év után ment nyugdíjba. Kedvezménnyel.

Az udvaron a rozoga terepjáró kocsi. Valaha többször is ültem benne. Kérdezem, hogy kiutalásra kapta-e. Valamikor nagy dolog volt az, ha valakinek ,,imezéje" volt.

Az egyesületnek a rendelkezések szerint csak egy kocsija lehetett. Ezért az ő nevére íratták a másodikat. Amikor arra került sor, hogy el akarták adni, akkor volt vagy két ellenfele, akiknek pénzt is ígértek azért, hogy ellene licitáljanak. Nem tudták, hogy a kocsi már a nevén van.

— Gyűlés volt. Itt volt Kászoni Zoltán is. Kijött Bukarestből. Felállt, s azt mondja, hogy Zsigmond elvtárs az egyesületnek rengeteget dolgozott, ő az első vevő, ha meg akarja vásárolni az autót. Tízezer lej volt a vételára. Én akkor lőttem három farkast. Azért kaptam kilencezer lejt. Ezer lejjel kellett felpótolnom. Megvásároltam, s azt mondtam az illetőnek, aki el akarta ütni a kezemről az autót, hogy na, erre a kocsira ezután akkor ültök fel, amikor én megállok, s erre megkérlek.

A tragacs tizenhat és fél liter fogyasztásra volt kiadva, de az erdőn a román ipar büszkesége, ahol olyan az útkategória, húszon felül fogyasztott.

A vadőr legyint: — Most már nem nekünk való. A szemetet hordjuk vele. Ennyit csinálunk. Azt hallottam valakitől, hogy valami múzeumba keresnék az ilyeneket. Az volna jó, ha megvennék, s adnának egy kicsi pénzt érte. Úgy halljuk, hogy négymillióra is felmegy ennek az adója. Azt mi nem tudjuk kifizetni. De a leányka ragaszkodik hozzá, mert gyermekkori emlék. A fiunk, Zoli is.

Forrás: 3szék
0
0
0
s2smodern
powered by social2s