rókaEzen a délután az ilyenkor megszokottnál kicsit korábban cihelődtünk fel a magaslesre.
Hatalmas erővel tombolt még a nyári nap, perzselve eget, földet, élőt és élettelent, mindent, amibe csak bele tudott kapaszkodni.

Égetett, mart, mint aki el akarja pusztítani a mindenséget. Úgyhogy mire felkapaszkodtunk az erdő melletti rozoga lesre, mindenhonnan csöpögött rólunk a veríték. Legalábbis rólam mindenképpen, mert az összes felszerelést – hátizsák, messzelátó, puska, pokróc – nekem kellett cipelnem. Tehát nem csoda, ha túl sok kedvem nem volt a mai leskelődéshez. De hát szívemnek igen kedves, illusztris vendéget kellett kísérnem, és amúgy is egy régi-régi ígéretemet váltottam valóra a mai vadászattal. Ugyanakkor kár lenne tagadni: nagyon vártam már ezt a mai napot.

Mögöttünk a csendes hűvösséget szellőztető erdő, előttünk a régen kaszált, öreg lucernaföld, felettünk pedig a mindent beterítő, fényesen tomboló júliusi nap. Odébb gólyák lépkednek megfontoltan, néha meg-megállva, kicsit távolabb pedig bíbicek sokasága fürkészi kíváncsian a gyepet. Elárvult tarlók árulkodnak pergő kalászokról, és hadrendbe állított kukoricák zöld levelei lejtik fáradt táncukat a forróságban.

Végtelen a nyugalom.

Kipakolom a hátizsákot, és a még hideg ásványvízből nagyot húzunk mind a ketten.
– Jól látsz? – kérdezem.

A vendég rám sem néz, szeme távolra tekintve kémleli a lucernát, és csak úgy tessék-lássék módra bólint egyet, így adva tudtomra, hogy természetesen jól, és ami még fontosabb, mindent lát, ám ha lehet, akkor most ne zavarjam, mert ő nézelődik.

Elmosolyodok…
Nekidőlök a les hátának, hiszen most mást úgysem tehetek. A vendég meg csak hadd nézelődjön kedvére. De nem néz, hanem csendben felemeli jobb kezét, és mutatja, amit már én is jól látok: fácánok rebbennek fel riadtan, nem is olyan messze a lucernában. Felkapom a kukkert, és azonnal megpillantom a riadalom okozóját, egy hatalmas rókát.
– Hamar a puskát! – adom ki a parancsot, és máris vendégem keze ügyébe igazítom a fegyvert.
– Ha megáll, és pontosan megcéloztad, akkor lőheted.
A vendég tudja a leckét, benntartja a levegőt, megszorítja a karcsú, könnyű 20-ast, céloz, de a puska másik vége úgy táncol, mintha lakodalomban lenne…
– Nyugodtan! – lehelem a fülébe – Nem kell kapkodni!

De vadászunk nem bírja a lelki megpróbáltatást, mindjobban eluralkodik rajta a vadászláz, és leereszti a fegyvert, de máris meggondolja magát, és ismét célba veszi az egyenesen felénk közelítő, mit sem sejtő ravaszdit.
Látom, érzem, tapintom feszültségét, és – mi tagadás – nagyon várom már a megkönnyebbülést hozó dörrenést.
Telnek a másodpercek, de a puska csöve csak nem akar megnyugodni, vadul leng jobbra és balra.
– Apa! Nagyon szeretném, de nem tudom meglőni, annyira izgulok – jelenti ki zihálva, de határozottan.
– Nem baj, kisfiam… – mosolygok telecsordult szívvel, és kiveszem kezéből a fegyvert. – Okosan csináltad…

Forrás: MNO
0
0
0
s2smodern
powered by social2s