Az akadémia elvégzése után mint fiatal színész, Debrecenbe kerültem. Életem első előlegéből — puskát vásároltam! A debreceni úri családok megszerettek, egymás után kaptam az ebéd-, vacsora- és vadászmeghívásokat. Azt hiszem, felesleges külön mondanom, hogy én a vadászmeghívásoknak örültem a legjobban. A debreceni urak nemcsak a színészt becsülték bennem, hanem a jó puskást is.
Egy alkalommal az egyik földbirtokos barátomnak az a meggondolatlan ötlete támadt, hogy meghívta kabai birtokára vadászni a Csokonai Színház összes férfitagját. Én csak később értesültem erről, mondtam is mindjárt a barátomnak, hogy ebből nagy baj lesz, mert a színésznek nem való komoly puska — csak amolyan színpadi kellék. A földbirtokos látva aggodalmas arcomat, szintén megijedt, de már nem lehetett a dolgon segíteni, a meghívás megtörtént, s a színészek boldog izgalommal várták a vadászat napját.
Hogy a vadászszerencsétlenségek sorozatát és a biztos vérfürdőt elkerüljük, később azt javasoltam, osszunk szét színészkollégáim között — vaktöltéseket. Akkor biztos, hogy nem történik majd semmi baj. így is volt. A színészek rengeteget pufogtattak, s szitkozódtak, átkozódtak, hogy — milyen pechben vadásznak.
A tarlón, amelyen megindultunk, én mentem középen, tőlem jobbra Tapolczai Dezső, a debreceni színház akkori népszerű, kitűnő bonvivánja, nekem kedves barátom haladt, balra pedig Stoll Károly, a kiváló, híres tenorista. Hirtelen nyúl ugrott fel előttünk, mind a hárman rálőttünk, az állat hármat bukfencezve bukott fel. Tapolczai és Stoll Károly előbb csak vitatkoztak, majd később komolyan összevesztek azon, hogy kettejük közül ki lőtte a nyulat? A súlyos sértések csak úgy röpködtek a levegőben, végül is lovagias ügy lett a dologból, amit csak fegyveresen lehetett elintézni. A segédek pisztolypárbajban állapodtak meg. Lőttek is két hatalmas lyukat a Nagyerdőben, a párbaj után a felek kibékültek.
Soha nem mondtam meg nekik, hogy a nyulat — én lőttem. . .