Nyomtatás
Találatok: 1351
vaddisznó koca malacokkalAz erdőn most nemigen szólt a puska, hiszen majd minden vad neveli az apróságokat, bár a malacok már elég nagyok, és a rókakölykök is elboldogulnának maguktól, ha akarnának. De nem akarnak.

– Fiatalúr! Fiatalúr! Ébresztő… Itt az idő, indulni kell! – rázogatta, keltegette szelíden a még békésen szendergőt.

– Jó reggelt! De gyorsan eltelt… – ásította amaz, és felült az ágya szélére.

– El bizony, de ez mindig így van, és így is lesz, ameddig a világ világ. Na, szedje össze magát, mert a végén még elkésik…

– Jól van, no, szedem már, de addig meséljen, ha már ilyen korán nem átallott felébreszteni.

– Az erdőn minden rendben zajlik – kezdett bele fáradtan. – Borjú, gida, malac már kilépett az anyja alól, és az apró madarak úgy dalolnak hajnalok hajnalán, mintha egész nap semmi tennivalójuk sem lenne. A méhek még donganak, gyűjtik a kaptárbavalót szorgalmasan. Nagy élet van odakinn, de ez a dolgok rendje. Az őzek már nekifogtak a házaséletnek, és olyan szépen kergetőznek, olyan kedvesen kísérgetik egymást, hogy öröm nézni, és bizony mondom, ha csak egy cseppet is fiatalabb lehetnék…

– Aztán akkor mi lenne? – mosolyodott el, és begombolta az ingét. – De el ne árulja, mert elpirulok. Inkább azt mondja el: erdész, vadász járja-e az erdőt?

– Az erdőn most nemigen szólt a puska, hiszen majd minden vad neveli az apróságokat, bár a malacok már elég nagyok, és a rókakölykök is elboldogulnának maguktól, ha akarnának. De nem akarnak. Ha lövés dörrent is valahol, az inkább csak a földeken, a kalászok mellett csattant. Jó pár vaddisznó elesett, de attól még akad bőven, van utánpótlás rendesen. Persze ennek nem mindenki örül. A paraszt azért bosszankodik, hogy mindent felesznek a disznók, a vadász meg azon bosszankodik, hogy a paraszt bosszankodik. Fene egy világ van. A vad meg örül, és röhög a markába, hogy mindenhol terített asztallal várják. És ha már ott van, mit mondjon? – Köszönöm, nem kérek… Több esze van annál. Az erdészek most nem döntenek, csak ritkítanak vagy éppen jelölnek. Ámbár nekik is sok a gondjuk, hogy megóvják a fiatal, növendék erdőket.

– Hát a betakarítás hogy áll? – kérdezte, miközben sietve belelépett öreg bakancsába.

– Az aratás már nem a régi forma szerint megy, bár vannak kivételek. Se kalapemelés, se imádság vagy fohász, csak gyerünk neki a táblának, aztán lesz, ami lesz, végezzünk csak minél előbb. Termés most van bőven, úgyhogy nem kell majd szűkölködni, lesz gabona elég. De most már indulj, mert tényleg elkésel… – mondta az öreg Július, majd leheveredett a már békésen alvó Június mellé, betakarta magát, és vigyázott, hogy a Szeptembert fel ne ébressze, hiszen abból nem sült volna ki semmi jó.

A fiatal Augusztus csendben betette maga mögött az ajtót, majd fütyörészve elindult az évezredek poros útján, hogy teljesítse rá bízott szolgálatát, hogy vigyázza a nyári erdők templomi csendjét, hogy alkalomadtán integessen a hosszú útra induló madaraknak, és hogy ha majd nagy sokára megszólalnak a szarvasbikák, ő is visszajöhessen, és felkelthesse a – most éppen a másik oldalára forduló – szőlőhegyek piros orrú, vidáman daloló, vadászkalapos vigyázóját, az őszt hozó Szeptembert.

Forrás: MNO
0
0
0
s2smodern
powered by social2s