A trófea és a szerzésével járó élmény kiegészítik egymást. Mindkettő alkotórésze a vadászemlékek, de annak képzésében legtöbbször nem egyforma arányban vesz részt az agancs és az élmény. Világverő trófeákhoz esetleg csak egy jelentéktelen esemény fűződik, míg lehet valamely jelentéktelen trófeának mindent felülmúló és felejthetetlen emléke.

De hát ilyen hely ott sehol sem akadt. Mindenütt csak zúgott fülsiketítőn a patak; hol kevésbé, hol meg jobban. Nem is csoda. Hiszen a szűk völgyeknek és a rohanó vizeknek valóságos útvesztőjében álltunk. Le is mondtam hamarosan tervemről.
Almásán nagy megelégedésére most már aláereszkedtünk magába a Rusája-patakba.
Mily nyirkos, hideg és barátságtalan napkeltekor egy ilyen patakmeder! Párolog és csepeg a nedvességtől ott minden fűszál és miközben az első napsugarak szívó hatására megindul az erdő rohamos párolgása, a nagy hidegben szinte vacog a vadász.
A sebesen rohanó vízben gázolva, most már egyenesen arra a bizonyos váltóra mentünk. És ott — az ördögbe is! — beigazolódott Almásán feltevése! A Rusájában több tehén és egy bika nyomát leltük!
Egyébként a nedves patakhordalékon kitűnően lehetett olvasni a nyomokat. Ez a finom kőtörmelékből álló talaj elég szilárd ahhoz, hogy ne hamisítsa meg a vad nyomát. Éppen ezért kissé elégedetlenül nézegettem és méregettem a bikanyomot. ízlésemnek bizony jobban megfelelt volna, ha az legalább egy centiméterrel szélesebb! — Lőttem már ugyanis erősnyomú és nagy testű kárpáti bikát, melynek aránylag rossz, mindenesetre visszarakott volt az agancsa, azt azonban akkoriban még nem tudtam, hogy fordítva is lehetséges a dolog, nevezetesen, hogy egy ilyen közepes erősségű nyom viselőjének is lehet igen erős agancsa.
A nyomból tehát csak nagy elővigyázatossággal következtessünk az agancsméretekre. A nyom inkább a test méreteinek, illetőleg súlyának az árulója. Különösen jó ezt szem előtt tartani a Kárpátokban. Mert a hosszú testű és nagy testsúlyú kárpáti bika nyomszélessége akár 9—10 centimétert is kitehet. A zömökebb és kurtább testvonalú kárpáti szarvasok nyoma azonban sohasem éri el a fenti méreteket.
Az előbb ún. „marál típusú" szarvas hatalmas nyomához hatalmas, hosszú és nagy terpesztésű, vagy visszarakott agancs tartozhatik, rendesen kevésbé szép, inkább az őserőt kifejező koronával; viszont kisebb, zömök testű és közepes nyomú bika fején láttam már kapitális és csodás koronájú agancsokat.
Természetesen csak felületesen és csak azért érintettem itt ezt a megkülönböztetést, mert meg kellett világítanom, hogy miért volt az általunk üldözött — és mint látni fogjuk, valóban kapitális — bikának az agancsához mérten csak közepes erősségű nyoma.

De térjünk most vissza a patakba!
A szarvasok, mihelyt a vízből kiléptek — az általunk követett csapa szerint —, egy mohás hegyoldalban folytatták útjukat. A nyomukon Almásán haladt, a nyomkövetés művésze, akit én követtem nagy érdeklődéssel.
A süppedő, vizes mohán az elvonult vad nyomát bizony csak a különleges képességekkel megáldott szem veszi észre. Sőt — talán romlatlan, ősi vadászösztön is kell hozzá, hogy olyan helyeken, ahol még a jó szem sem láthat meg semmit, mintegy titkos sugallattól vezetve — megtaláljuk a csapa folytatását. Almásán azonban kitűnően látott. A sejtései is csalhatatlanok voltak és ha kellett, akár bele is feküdt a nyomba, hogy orrával keresse meg abban a bika szagát. Pár száz méteren nyomozva rengeteget tanultam ettől a tehetséges embertől.
Végül is egy hatalmas kőgörgeteghez értünk. Itt már Almásán tudása is felmondta a szolgálatot: elvesztettük a nyomot! Mivel pedig ekkorra már a nap is delelőn állott, pihenőt tartottunk. A görgetegen szárítottuk meg ruháinkat. Én még meg is fürödtem a zuhatagban és utána a meleg, napsütötte köveken jót aludva pótoltam ki az elmúlt álmatlan éjszakát. Almaim felett Almásán őrködött egy jókora husánggal, nehogy megmarjon a kígyó! Később aztán én őriztem az ő álmát. Azt hiszem azonban, ez felesleges volt, mert az Almasánból áradó fokhagymaillat nemcsak a Kárpátokban élő keresztes viperát, de még egy óriás pythont is elszédített volna!.. .

Alvás után lementünk a közeli vízhez. Itt a pisztrángfogásnak egyik különleges módját tanultam meg. Biztosan kevesen ismerik. Előre kell bocsátanom, hogy az utolsó két alkalommal nagyarányú pusztítást vittünk véghez élelmiszereinkben; készletünk mindössze egy hagymából és egy doboz szardíniából állott. Ezt hangsúlyozom, mert különben nem került volna sor tilalmi időben erre a pisztrángfogásra.
Az eredeti halfogás a következőképpen történt. Almásán mindenekelőtt olyan helyet keresett, ahol a patakban egy hosszú kőhát két ágra osztotta a vizet. Ekkor a bizalomgerjesztőbb ágat — melyben több volt a zubogó — lapos kövekkel lezárta a felső végén. A föntről jövő sebes víz ezáltal a másik ágba terelődött, az elzárt ágnak meglevő vize pedig — a patak nagy esése következtében — gyorsan lefutott. így keletkezett az a körülbelül ötven méter hosszú vízmentes meder, melynek mélyedéseiben meghúzódtak a meglepődött pisztrángok. Ez volt a dolog lényege. Erre várt Almásán, ki végigfutott a lezárt patakrészen, és percek alatt tizenegy pisztrángot szedett össze a kalapjába! Délben aztán megtüzesített, lapos kövön forgattuk meg a halakat, melyek a tüzes kövön éppen oly szépen kunkorodtak és pirosodtak, mint a nyárson.
Megelégedettek voltunk, akárcsak két ősember. Aludtunk is, ettünk is, és ami a fő — előttünk állt a legjobb kilátásokkal biztató este, mert a kőlavina számomra egy közel ötven méteres nyiladékot jelentett. Ez a havastól le egészen a patakig húzódó nyiladék kilövés szempontjából pompás lehetőséget kínált az egyébként összefüggő erdőségben. Nem is mentünk messzire a görgetegtől, hanem úgy négy óra tájban az egyik közeli kupac tetejéről nézegettük a szemközti, sűrűkkel fedett hegyoldalakat. Inkább csak a tájékozódás céljából, mert a havas alatt, a patakok forrásvidékén, melyet Almásán „fund"-nak nevezett, ott sejtettük az üldözött bikát! Oda akart az én vadőröm — dacára a nagy sűrűségnek — mindenáron behatolni.
Természetesen erre a vakmerőségre már nem vállalkoztam. Ragaszkodtam eredeti tervemhez, hogy a kőgörgeteg egyik kedvező pontján várjuk a bikát!

Ami eddig történt az tulajdonképpen csak előjátéka volt a bekövetkezendő eseményeknek. Amolyan változatos bevezető, mely nekünk, szarvasvadászoknak annyira kívánatossá teszi a Kárpátokat és feledhetetlenné a vadak koronás királyának, egy-egy szarvasbikának elejtését. A tulajdonképpeni szarvasvadászat ezért csak most következik, hogy az eddigieknek méltó fináléja legyen!
Ösztönszerűleg vágytam vissza az elhagyott kőgörgetegre. A kupacon azonban még egy utolsót bőgtem. És íme!... Mily szerencse!... Hívásomra rövid válasz jött. Éppen a közeli görgetegről.
Nosza lett erre nagy futás. De mire elértem a természetadta nyiladékot, már távolodóban volt a bika. Más szóval ez azt jelentette, hogy a vad éppen az orrunk előtt váltott át a kövek között. Tyű! — de keserves lett egyszerre az ábrázatunk...
Csakhamar azonban igen érdekes jelenséget vettünk észre.
Ahogy lemaradtunk, a bika ingerlésére azonnal működésbe hoztam a szarvashívót. És hívásomra — horribile dictu! — ezúttal nem a bika jött vissza, hanem a tehenei! Ki látott ilyet?. . . A teheneknek — úgy látszik — nagyon tetszett a hangom!. . .

A dolog úgy történt, hogy magasan, a görgeteg havasi végében, az imént átváltott falkából hívásomra megjelent egy tehén!... Nagy darab volt és rövidesen követte őt a borja. Kisvártatva még egy karcsú üsző is kilépett hozzá.
A suták láthatólag szemmel is és orral is keresték az általam képviselt bikát. Ennyi kacérkodásért természetesen nem maradhatott adós a velük álló bika.
A féltékeny hím nagyhirtelen elordította magát, és vágtázva ugrott ki a szálerdőből szépei nyomába. Ahogy a görgetegen elérte az üszőt, hatalmas agancsával olyat ütött az oldalába, hogy még a nagy távolság dacára is hallottuk a goromba ütés döngését. Jól láttuk azt is, amint az ütés erejétől oldalt perdült az üsző. Pedig igen nagy volt köztünk a távolság. Sajnos! Emiatt derekasan fegyelmeztem magamat. Nem is gondoltam arra, hogy lőjek! Minél jobban nézegettem azonban ezt a nem mindennapos bikát, annál jobban kikezdte idegeimet! Önuralmam észrevétlenül egyre jobban fogyatkozott!. . .
A féltékeny szarvas közben vadul bőgött. Kerülgette az összeterelt sutákat, és ha néha egy-egy pillanatra szembe került velem, teljes nagyságában mutatta be félelmetes méretű agancsát!. . . Az egyik ilyen pillanatban megcéloztam. Nem rossz szándékkal. Csakhogy jobban lássam, a látcsövemnél erősebb nagyítású céltávcsövön át nézegettem!. . .
Bár ne tettem volna! Mert a bika — midőn teheneit illetőleg kissé megnyugodott — most már a vélt rivális ellen készült. Szembefordult velem! Illetőleg csak a helyet vette szemügyre, ahonnan utoljára hallotta a bőgésemet. Most ő ordított le a völgybe! Kihívó ordítozásának visszhangja úgy dübörgött körülöttem, mintha a kőgörgeteg megindult volna! A céltávcső is megtelt ugyanekkor óriási agancsával. . . úgyhogy én, a gyarló ember — remegő ujjal meghúztam a rögtönző ravaszt!. . .
A többi most már feltartóztathatatlanul ment végbe.
A bikát, midőn oldalt fordult, elhibáztam! A nagy távolság miatt biztosan mélyen alája lőttem! De ráhibáztam egyet még futtában is, midőn a falka élénken menekült vissza a, .,. fund"-ba!
Képzelhetjük, milyen nagy volt a bánatom és szégyenem! Almásán is vakargatta a fejét!... De hát ilyen izgalmas pillanatok nemegyszer adódnak a bőgő bika közelében. A vadászláztól elkapott vadásznak nem jut eszébe ilyenkor a ballisztika!
Különben hamarosan megbűnhődtem a fegyelmezetlenségemért. Kemény bűnhődés volt felmászni a meredek kőgörgetegre, hogy annak tetején megvizsgálhassam a rálövés helyét!
A rálövés helyén — mint várható volt — semmiféle lőjelet nem leltünk. Egyébként maguk a nyomok is tanúskodtak róla, hogy a szarvasok, mihelyt elérték az erdőt, megnyugodva, lépésben vonultak tovább. Saját megnyugtatásomra azonban egy jó darabon követtük még a csapásukat. De hát ott se vérzett a bika.

Folytatjuk...(3.rész)