Nyomtatás
Találatok: 1889
puskaNagyapám, az Ember, aki a természet édes illataival ismertetett meg még kiskoromban, egyszer csak egy alattomos betegség karmai közt rekedt.
Az orvosi diagnózisok sokasága nem jót sejtetett. Az erő lassan tova is szállt belőle, de a remény ott csillogott a szeme sarkában. Egy tavaszi estén magához hívatott, és egy borítékot nyomott a kezembe. – Fiam, olyan fegyvert vásárolj magadnak, amivel elégedett leszel, s pályádon sok évig elkísér. – Nagyon meglepődtem, meghatódtam. Erre nem számítottam.
Két héten belül sikerült is megvenni a céltávcsővel ellátott áhított vegyes csövűt. Az avatás azonban még váratott magára. Került a jó szerencse, meg vaddisznóék is. Megtehették, a magas búzában és aljnövényzetben veszedelem nélkül mozogtak, hívatlan vendégként is bátran fogyasztottak a terített asztalról. Aratás után pedig elvonultak a kukoricásokba, a gazdák és a vadászok bosszúságára. A nagy táblákban folytatják a károkozást mindaddig, míg a kombájnok el nem kezdik a munkát, valamikor október végén.

Augusztus vége felé járunk, a véget érő nyár semmit sem vesztet az erejéből. Tán elfeledkezett volna a világ rendjéről? Tikkasztó hőség csavarja mindenből az életet biztosító nedűt. Legyen az ember, állat, növény. Elkélne némi eső, de azért ne ma. Szabadom van, vadászni készülök.
Minden körülmény, a józan ész az ellen szól, hogy ne a messzi dombságra menjek, hanem csak közel. Elhatározásom azonban végleges. A szarvasborjúm elejtési helyére szeretnék kinézni. Ott még tán maradt egy kevés sár, dagonyácska, ahol a nagy vad hűsöl, megszabadul az élősködőktől. Ezért a szokásosnál jóval hamarabb indulok. A sós verejték már egész testem eláztatta, és még csak az erdő szélén vagyok. Jólesik a frissítő, hideg kúti víz. Pár perc szusszanás után, új erőre kapva, belépek az erdőbe. A száraz avar kellemetlenül zizeg lépteim alatt. Így nehéz cserkelni, így csak idő előtt megriasztom a vadat. Sikerült is. Hangos zenebonával szökken az őzbak. Vagyis bakocska. Ötven méter után megáll, visszanéz. Vajon ki háborgatja őt a délutáni sziesztánál? Lőhető, erre vallanak a fülei közt megbúvó rövid tüskék. A kivitelezéssel azonban baj van. Vastag hársfa takarja azt a testrészt, ahová célozni kell. Tovább nem pózol, elballag előlem. Mint egy maratoni futó, aki a cél előtt bukik el, mint a hegymászó, aki a csúcs alatt kénytelen visszavonulni, ilyen kesernyés érzés, amit átélek. Sebaj, még sok van hátra estéig. Szaporázom lépteim, zihálva érek a kaptató végére, a Ragályi-parlagra. Mintha egy más világba csöppentem volna. Matuzsálem korú fenyves vesz körül, mellette, a csemetekertben, a jövő generációval megtoldva. Az idő mementuma.

Amit gondoltam, jól gondoltam. A dagonya nem száradt ki, sőt rengeteg friss nyom árulkodik disznóékról, de a szarvasok is gyakran felkeresik. Egy tekintélyes tölgy alatt telepedek le. Figyelek a szellőre is, nehogy elárulja jelenlétem. Nincs más dolgom, csak várni a fejleményeket. Két rakoncátlan rókakölyök bukkan elő a fiatalosból. Néha játszadozva, néha vadászatot imitálva, pár méterre közelítenek meg. Embert még nem láthattak, ügyet sem vetnek rám, folytatják gondtalan tevékenységüket. Ami most játék, két hónapon belül a valóság, maguknak kell megteremteniük a mindennapi betevőt. Ez az élet rendje, a Természet alaptörvénye. Közben szúnyogok hadával vívok ádáz csatát. Most omlik össze bennem egy logikus matematikai elmélet. Ugyanis, ha valamiből elveszünk, a maradék rész kevesebb, mint az eredeti. Itt nem így van. Minél több az áldozat, annál nagyobb az utánpótlás. Az irdatlan küzdelem aztán az idő múlásával kezd veszíteni erejéből. Nem, nem vagyok győztes. Az okok prózaiabbak. A sűrű lombozattól nem vettem észre a vészjósló felhőket. A lágy szellőből, fiatal csikóból, erőteljes paripa lett, a néhány esőcseppből zivatar. Esőköpenyem, persze, otthon. Ingemet a fejemre húzva kuporgok a fa alatt. Nagyokat nyöszörögnek a hatalmas fenyők, de sok ilyet átéltek már! Ha egy kicsit is kegyes lett volna hozzám Diana, már rég otthon ünnepelnénk őzbakom sikeres elejtését. Ezen töprengek. De a nyári zápor nem tart sokáig, ez sem. Tisztul az ég, a szél is lankad. Egy fél óra maradt a lővilágból. Még útba szeretném ejteni a közeli tisztást. Hátha találkozom egy tönkreázott, csuháját szárítgató bakkal.

Óvatosan sompolygok a szélső bokorhoz. De jól jön a fóliába csomagolt papír zsebkendő. Optikámat rendbe téve kémlelem a rétet. Üres. Első pillanatra. Vagyis, mégse. Másodszorra veszem észre az erdő szélén az árnyat. Baknak nagy, a távolság szürkületkor csalóka. Szarvasbika. Már jobban látom a körvonalát. Közeledik. Vissza-visszafordul, gyanakvó. Középkorú, a két agancsszáron csak négy-négy ág van, vékonyak. Az állományban nem kívánatos egyed. Sokáig tartott az értékelés, pont addig, hogy visszasétált az erdőbe. Ha a délutáni, elmulasztott bak feletti érzés keserű volt, vajon a mostani milyen? Kacérkodnak velem a fentiek. Nem szép dolog. De nem most van vége a történetnek. Ágroppanás taszít vissza a valóságba. Megjelenik a bika, negyvenlépésnyire, oldalát szépen mutatva. Nincs mit tétovázni, vállapján ott a céltávcső hegye, dörren a fegyver. A vad felágaskodva veti magát az erdő homályába. Remegek. Már besötétedett, a kézilámpa gyatra fényénél keresem a szarvast. Eredménytelenül. Végül dönt a józan ész. Másnap, vérebbel megkeressük, okosabb a nappal az esténél. Hazaindulok. Vár egy gyötrelmes, álmatlan éjszaka.

Pirkadatkor már úton vagyunk. Terepjárón közelítjük meg a vélt rálövés helyét. Kiszállva a kutyus nagyokat szagol a levegőbe, eléggé türelmetlen. Nem is hagyja magát felcsatolni a vezetékre, eltűnik. Cigarettával kínáljuk egymást, de nem élünk e káros szenvedéllyel. Nem mintha leszoktunk volna róla, a kutyus csaholása az ok. Hát mégis megvan. Kollégáim kivonszolják a másfél mázsás testet a rétre. Én meg csak állok az öröm mámorától leigázva.
Hazaérve összecsődül a fél falu. Ritka esemény az ilyen, pláne, ha a fiatal elejtő bőségesen kínálja szilvapálinkával a kíváncsiskodókat. Egyszer csak hátranézek. Nagyapám jelenik meg az ajtóban, botra támaszkodva. Hetek óta nem hagyta el a betegágyat, most viszont erőt vett magán, unokája sikere hallatán. Megölelem, torkomban egy irtó nagy gombóc. Most nem szégyen a könnyes szem, az öröm és a köszönet könnyei. Eddig kettőnk titka volt.

Forrás: Új szó
0
0
0
s2smodern
powered by social2s