szarvasbikaLépkedni az erdő esőáztatta avarszőnyegén, párát fújni a hajnali derengésben.

Általában vágyainkat és azok beteljesülését csak kismértékben köti össze egy-egy könnyen elpattanó, vékonyka cérnaszál.

Sajnos.

Az esetek nagy többségében ez a „kapocs” inkább valami vaskos hajókötélre hasonlít, ami – valljuk be – csak nagyon ritkán képes elszakadni, és éppen ezért a vágy csak vágy marad. Tiszta és elemésztő, kínzó és zaklató. Ábránd.

És hogy miért evezek ilyen filozofikus vizekre? Az ok egyszerű: minden évben – most már sokadik esztendeje – szilárdan elhatározom, hogy az őszön bőgő szarvasbikára fogok vadászni. Ha törik, ha szakad.

De általában se nem törik, és se nem szakad, pedig ahogy múlik a perzselő nyár, ahogy közeledik felém az ősz csendesen borongós, párásan ködös lépteivel, a hőn áhított szarvasbika becserkelése utáni vágy, ez a reménykedésből született cérnaszál egyre inkább csak hízik és hízik, majd szeptemberre egy szép és vastag, méretes hajókötél lesz belőle.

Az meg nem szakad el, legalábbis csak nagyon ritkán.

Ilyenkor úgy érzem magam, mint döglött kutya a kútban. A magamfajta vadásznak – erre az időszakra – kiteszik az erdőre a „Zárva” táblát, hiszen majdnem mindenhol a külföldi, nagy pénzzel kecsegtető bérvadászok űzik és hajtják a jobbnál jobb agancsot viselő szarvasbikákat, és viszik haza „Lebenshirsch”-üket.

Joggal mondhatnák, hogy minek aggodalmaskodom, hiszen a külhoni jágerek az erdőt nem viszik el, és nem örökre ütnek tanyát minálunk. Ez igaz, csakhogy mire hazaeszi őket a rossznyavalya, addigra elhallgatnak a szarvasbikák, oda a varázslat….

Elsőgyermekes családanyák és herbateát fogyasztó vízóra-leolvasók megnyugtatására mondom, hogy elsősorban nem a fejedelmi nagyvadunk elejtése utáni sóvárgás, az erdőn való minduntalan puskaropogás hajt ilyenkor, hanem egy különleges, megfoghatatlan és megfogalmazhatatlan, mélyről fakadó érzés. (Mielőtt rám sütnék az álszentség bélyegét, megjegyzem, hogy a vadászatnak elengedhetetlen és szakrális része a vad terítékre hozása, de még véletlenül sem ez az origó, mint ahogyan a lakodalomban sem a nászéjszakával kezdődik a vigadalom.)

Lépkedni az erdő esőáztatta avarszőnyegén, párát fújni a hajnali derengésben, gőzölgő teát kortyolgatni a reggeli csendességben, megremegni a tisztásra kilépő öreg szarvasbika láttán, és hallgatni annak orgonáló, szerelmes énekét, belopni az óvatlan agancsost olyan közelre, hogy lássam szempilláinak minden rezdülését, kijátszani az ezer szemmel és még annyi füllel vigyázó öreg szarvastehenet, ülni a magaslesen, és még jobban belebújni a kiskabátba – hiszen az őszi pára mindenhol bekéredzkedik –, és várni a csodát, érezni a csöpögő tölgyes semmihez sem hasonlítható, bódító illatát, kicsit megpihenni a szürke bükkösök szálas rengetegében, vagy csak egyszerűen, csendesen beolvadni az ezerszínű őszbe.

Ahol igazán otthon lehetek.

Forrás: MNO
0
0
0
s2smodern
powered by social2s