Erre a vadászatra lassan fél éve készülődtem, a cél pedig első libá(i)m elejtése volt.
Azóta folytak a nemzetközi egyeztetések, hogy kiderült, lehetőségem nyílik belekóstolni abba a különleges élménybe, amit Studinka Laci bácsi jeles vadászíró oly szépen ecsetel az Egy marék vadászemlék című könyve libás fejezetében.

Nekem ugyanis nagy szerelmem a vízivad. Valami atavisztikus ősi ösztön – talán a pákász elődeim öröksége, talán az Ikrek nyughatatlan vére – vonz különösen a vadludakhoz. Tetszik e madarak szabadsága. Az, hogy hiába rajzolta át oly sokszor a történelem Európa térké­pét, hiába változott meg minden, ami megváltozhatott az elmúlt ezer esztendőben, ők jönnek és mennek, ha eljő az idő. Közben persze útjukban szól a puska, és a messzi északi tundrákról érkezett vendégek gavallérosan fizetnek életnek-halálnak, mint egy magyar dzsentri, ha rossz a lapjárása.

Szóval amikor kiderült, hogy Lázár Pál és Erdei Péter barátom jóvoltából belekóstolhatok ebbe a vadászcsemegébe, már alig bírtam magammal. December 4-én aztán eljött a nagy nap. Ági Sanyi vadászcimborámmal – ki oly sok szép élményhez juttatott már tuzséri területén – nekivágtunk a ködnek és Kelet-Magyarországnak, hogy első állomásként Te­pély­pusztán csatlakozhassunk Lázár Pálhoz, a Fauna Zrt. hivatásos vadászához, vendéglátónkhoz. Pali és párja, Anikó már egy kiváló fácánlevessel várt bennünket, ami igencsak jólesett. Egy pohárka szilvóriummal megerősítve magunkat aztán nekivágtunk Poroszló irányában a Tisza-tó gátrendszerének. Amit pedig ott tapasztaltunk, az legvérmesebb reményeinket is túlszárnyalta. A gáttól néhány száz méterre egy learatott kukoricaföldön legalább 3-5 ezer(!) nagylilik koncentrálódott. Ráadásul olyan időt fogtunk ki, amiről a régi nagyok is csak álmodni mertek. A sűrű ködnek köszönhetően a libák ugyanis alig 25–30 méter magasan húztak befelé a Tisza-tavi éjszakázó helyeikre. Lőállásainkat elfoglalva alig pár percen belül felugatott hát kezemben a kölcsönkapott Beretta automata puska, de a lilikeknek valahogy nem akaródzott leesni. A második üres sorozatom után ugyan valamelyest megnyugodtam, de a ködből alacsonyan és gyorsan kivágódó majd eltűnő libacsapatok látványa, a különös morajjá olvadó lik-lik-lilik, a szárnyak sziszegése ereimben valami olyan adrenalin- és endorfinhullámot generált, amit szavakkal lehetetlen érzékeltetni.

Közben persze Sanyi barátom felől is derekas puskaropogás hallatszott, de a leeső liba puffanása ott is elmaradt. Nyugi-nyugi-nyugi, man­trá­z­ok magamban, mert a túlzott vadászláz még senkinek sem tett jót és láss csodát, a következő csapatból szépen kiszólítom a vezérgúnárt. Határtalan örömömben elfelejtem megtölteni a Berettát, aminek köszönhetően a következő csapatokat üres fegyverrel várom, majd ismét jól kézre jön egy falka liba. Durr-durr-durr köpi a sörétet az automata és egy liba szépen tisztán leesik, egy másik pedig szárnyazva siklózik a Tisza-tó irányába. Bánt a dolog, de nem lehet sokat lamentálni, mert annyi a liba, mint a füst. A következő csapatból már Pali barátom is leszólít egyet-kettőt, nekem meg mintha nem is lenne sörét a patronban. Hiába no, rossz fényviszonyok között, ködben távolságot, irányt, sebességet becsülni nem egyszerű, de nem is lehetetlen, mert a következő csapatból ismét kilövök egyet, majd lerakom a puskát. A törvény által engedélyezett négy nagylilikből hármat meglőttem, több pedig nem kell. Egy ideig még hallgattam a töméntelen liba ricsaját, de örömöm akkor lett teljes, mikor Sanyi barátomat megláttam kifelé botorkálni a kocsihoz mindkét kezében két lilikkel. A jeles szafiri (szuahéli nyelven így hívták a sokfelé megfordult, világlátott utazókat a XIX. századi afrikai expedíciókon) ugyanis lőtt már pézsmatuloktól nagy-kuduig mindenféle egzotikus istenteremtményét, de első libáit velem egy időben ejtette el.

A nap ezzel persze nem ért véget, mert Pali barátunk két irgalmatlan szilvafakaróval alaposan felavatott bennünket. A tettleg bántalmazást tompítandó, aztán éjszakába nyúlóan kóstolgattuk az avatásban szerepet kapó szilvafa kb 55 fokos levét, hiszen kis képzavarral élve a liba az Alföld szarvasbikája, ergo az apróvadak királya igazán megérdemelte, hogy emlékezetes tort üljünk felette.


P.S.: Mielőtt egyes olvasóim elkezdenének „gyil­kos­vadászozni”, néhány adalék a kulturált EU-ról és a nagylilikről. Az említett madarak fő vonulási útvonala Hollandián keresztül vezet. Azon a Hollandián, ahol ma már minden talpalatnyi hely fel van szántva és be van vetve. Ott, ahol a zöldek mára ellehetetlenítették a vadászatot. A libák ezt sajna nem tudják és minden évben komoly károkat okoznak az őszi vetésekben tiprásukkal és savas ürülékükkel. Valamit tenni kellett, ez pedig a következő volt. A holland mezőgazdasági minisztériumban tavaly 30 ezer nagylilikre mondták ki a halálos ítéletet, de nem ám úgy, hogy gyertek vadászok és lőjétek őket. Nem, mert az embertelen, meg állatkínzás! Ehelyett a madarakat bódító szerek kipermetezésével elkábították, elgázosították őket, majd szemétégetőkben elégették! No komment!

Forrás: Kárpáti Igaz Szó
0
0
0
s2smodern
powered by social2s