Derült, mégis dermesztő délutánra értem haza azon a januári délutánon, jó pár évvel ezelőtt; úgy mondják ezt felénk az öreg palócok, hogy foga van a napnak.
Merthogy a laposan érkező sugarak beragyogják a földet, szikráznak fényükben az olvadás után megmaradt hófoltok, a pocsolyák jege, de bizony hiába a napsütés, csak hideg van.

Akármilyen az időjárás, a lemenő nap a lesen talál. Az utolsó sugarak pirosra festik az ég alját a domb éle felett, a színes háttér előtt pedig egy magányos suta fekete árnyképe rajzolódik ki. Bejön azután a szóróra, hosszan csemegézi a kukoricát.

Megigazítom a sarokban az öreg 16-ost. Még öregebb golyós puskámnak valami baja van, őt hoztam hát magammal, a felső csövét rókalövő hatos sörétre, az alsót meg vaddisznóra való Brennekére töltve.

Jobb híján ez az én alkalmi vegyescsövű puskám, aminek az eredeti, szép magyar neve: Bockbüchsflinte.

Telik az idő, az ég megfakul, előbb lila, azután szürke lesz. Hideg fuvallatok szaladgálnak néha a völgy aljában – nem csoda, január van –, de azt a sötétedés utáni egy órát ki lehet bírni.

Nemsokára olyan hangot hallok, mintha szélvész csapna le a völgyre. A zúgás erősödik, mind hangosabb lesz, már itt süvít valahol a fák koronájában… A következő pillanatban a magasles felett és körül felhőnyi fenyőpinty repül el: a sok száz, ha nem ezer pár szárny suhogása adta a lecsapó szélvihar zúgásához hasonló hangot! Ritka élmény, valóságos csoda a nagy madárcsapat.

Este lesz nemsokára, a kerekedő hold szépen megvilágítja a hófoltos tájat, de a sörétes célgömbje már semmit sem érne, nem lőhetnék disznóra. A vadászat utolsó percei peregnek, amikor valami mozgást veszek észre az úton – jobb kéz felől egy róka jön!

Már itt is van a les alatt, épphogy látom a palánk felett. Nem tudok a puskáért nyúlni, sőt, mozdítani is csak a szememet merem, mert a koma igencsak közel oson el… Alig hat-hét méterre lehet, amikor leül a les alá, és a szórót nézi.

Milliméterenként emelem a sörétest, nehogy koppanjon, a mellvéden kívülre is csak a cső legvége kerüljön… Óvatosan dőlök hátra, hogy legalább már a vállamig érjen a tus… A biztosítót jó erősen nyomom, mert akkor hangtalanul működik… Azután görbül a mutatóujjam, bár célozni nem igazán tudok… Mégis meghúzom a ravaszt.

A dörrenés szétszakítja a téli este csendjét, a róka pedig még mindig ott ül, ahol eddig! Eltelik vagy két másodperc… Lesz ami lesz, rálövök a Brennekével az alsó csőből! Nem tilos rókára… Torkolattűz világítja meg a les környékét, a koma pedig végre elszalad, épségben, egészségben, bár biztosan jól megijedt.

Nem vagyok büszke sem az esetre, sem az alkalmi bockbüchsre, – nem is azért írtam le, – csak valahogy emlékezetes maradt azon tanulság okán, hogy hat méterről a rókát sem a sörét, sem a Brenneke nem fogja…

Forrás: dhkm