Néhány évvel ezelőtt a madridi vadászati kiállításon izgalmas élményben volt részem. Érdekes volt az is, hogy egy olyan országban, mint Spanyolország, mennyire más hangulata van egy ilyen rendezvénynek, mint Szerbiában vagy akár a szomszédos Magyarországon.

Filmeken mutatták be az ottani vaddisznóvadászatot, néha igencsak véresre sikeredett részletekkel. Bizonyos fegyvergyártók saját lőteret rendeztek be, ahol az érdeklődők akár ki is próbálhatták a megvásárolandó fegyvereket. A legjobban mégis az lepett meg, hogy voltak vadászatszervező irodák, melyek vadásznászutat kínáltak. Első hallásra elképedtem, aztán meg — vizuális típus lévén — nagyokat vigyorogtam, amikor elképzeltem, hogy festhet az, aki a nászéjszakai örömök után másnap reggel vadászni megy. Azon is jót vidultam, hogy az ara addig vajon mire gondol. Netán egy méretes agyarra vagy egy kemény agancsú bikára?

Este a hotel közösségi termében mindannyian jókat nevetgéltünk a különféle ötleteken — volt belőlük bőven. Vidám emberek a vadászok, így jóformán kifogyhatatlanok voltunk a variációkból egy témára. Addig szőttük a gondolatokat, hogy megbeszéltük, másnap mi is hirdetni fogjuk a turistacsalogatót. Gondoltuk, úgysem vállalkozik rá senki, de majd jókat nevetgélünk, és oldottabb légkörben hátha sikeresebben tudunk vadászatot ajánlani. Meglepő módon nem is kellett sokáig várnunk, már a másnap délutáni bemutatónk után jelentkezett nálunk egy fiatal pár, hogy ők bizony eljönnének a nászutas vadászatra. Előbb azt hittük, csak viccelnek. Biztosan ugratni akarják a csapatot. De ahogy múlt az idő, rájöttünk, hogy komolyan gondolták. Kiderült, hogy vadászcsaládban nőttek fel, és mindketten vadásznak! Napközben őzbakot akarnak lőni, este pedig egyedül kívánnak lenni a vadászházban, azt szeretnék tehát, hogy vacsora után a személyzet menjen haza. Olyan szobára vágynak, amelyben diszkrét zene szól, és tévé csak a nappaliban van. A vadászat során pedig külön lesen óhajtanak lenni, de közben szeretnék látni egymást. Ha ezt meg tudjuk oldani — megfizethető áron —, akkor ők májusban már jönnének is. Kihívás volt ez számunkra. Kitaláltuk a megoldást, és megittuk rá az áldomást. Ki tudja, hátha beválik a dolog, és így bővíthetjük a kínálatunkat. A kiállítás áprilisban volt, így nem is kellett sokat várni a májusi találkozóra.

Amikor megérkeztek, örömmel tapasztalták, hogy kedves személyzet, mosolygós emberek várták őket, valóban szép környezetben. A konyha is lenyűgözte őket. Elmondták, hogy az otthoniak nem szívesen engedték el őket Szerbiába, mert úgy gondolták, a háború után itt nyomorban élnek az emberek. Ezért a szülők egy bőröndnyi élelmet csomagoltak nekik. A házasok vacsora után kettesben maradtak, s hogy mivel és mit lőttek azon az éjszakán, az ő titkuk marad. Reggel frissen, vidáman vártak bennünket. A kétméteres vadászmester meg én vezettük őket a két szemben lévő magaslesre. Én a vőlegényt kísértem, a vadőr a fiatalasszonyt. Felmásztunk a lesre, és vártuk az őzbakokat. Távcsővel néztük a tisztást és az erdő szélét. A bakok lassan jöttek ki, de az én vadászom nem nyúlt a puskáért. Bámult a távcsőbe, mégsem tett azonban semmit. Meg is kérdezem tőle: — Gond van? — Á, nem! Csak nem tetszik nekem az a vadőr. Jóképű, magas, csábos tekintetű. Azt nézem, mit csinálhat ott a feleségemmel! Na igen, erre nem gondoltam! Beütött a nászfrász. Mondtam a férjnek, hogy nyugodjon meg, most lője meg a bakot, holnaptól meg egy hetvenéves nyugdíjas fogja vezetni a nejét! Ezen nevettünk egy nagyot, utána pedig jót vadásztunk. De láttam rajta, hogy úgy volt, mint a kicsi Vuk: fél szemmel és fél füllel azért résen volt!

Forrás: Hét Nap