Végre esik a hó! A gyerekek meg a vérbeli vadászok örülnek ennek igazán.
Havas vadászaton részt venni valóban nagy élvezet azoknak, akik tudják és merik élvezni a tél szépségét. Ilyenkor jól láthatóak a nyomok a hóban, az avatott szem ki tudja olvasni, milyen vad járt az etetőnél. A vadcsapások, mint megannyi erdei utacska, jelzik, hogy hol milyen állat közlekedik.

Az erdő pedig vakító fehér téli ruhát ölt magára, rejteket és óvó ölelést adva minden benne élő állatnak, hiszen összetartoznak, kiegészítik egymást.

Szeretem ezt az időszakot. Ilyenkor én is szívesen és örömmel ülök a magaslesre. A jó vadásznak egy kis holdvilág is elég ahhoz, hogy lássa, mi jön ki elébe. Lassan véget ér a vadászidény, jobbára már elejtették a trófeás vadat. Mi, hivatásos vadászok pedig most az éves tervben előírt selejtezést végezzük, néhány vendégvadásszal kiegészülve.

Ma malacot kellett volna lőni. Olyat, amelyet egyébként is elvinne a zord téli időjárás. A konyhán a szakácsaink ezeket kedvelik a legjobban. Az ilyen állat húsa könnyen sül, fő. Ha jól van elkészítve, szinte omlik a szájban. Időben ki is ültünk, néhány órával naplemente előtt. Vittünk egy-egy pokrócot, hogy betakarjuk lábunkat, termoszban meleg teát, kesztyűt, távcsövet és – természetesen – a vadászkarabélyt. Mivel íratlan szabály, hogy a lesen nem beszélgetünk, ezért csak csendes mozdulatokkal jeleztünk egymásnak a vendéggel, ha valami érdekeset láttunk, hallottunk.

A téli erdőnek más a hangja, mint a tavaszinak, a nyárinak vagy az őszinek. Ropognak a fák a hó súlya alatt, tiszta, már-már csípős illata van a hidegnek. Nem sokat mocorogtunk, kiéleztük érzékszerveinket, figyeltünk, és élveztük a vadászatot. Nemsokára két őz bukkant fel az etetőnél. Kecsesen lépdelve érkeztek. Mozdulataik olyanok voltak, mint amikor a balerinák a színpadra lépnek. A suta figyelt, a gida meg követte. Később egy nyúl is csatlakozott hozzájuk. Esetlenül bukdácsolt a hóban, első lábai elsüllyedtek, a hátsókkal nagyokat dobbantva érkezett. Nem zavarták egymást, békésen eszegettek. Örültünk nekik is, de igazából egy szép kondára számítottunk, az meg nem érkezett. Sőt hangját sem hallottuk.

Az idő múlásával egyre jobban hűlt a levegő, leheletünk lecsapódott az ablak üvegén, és azonnal rá is fagyott. Ha kinyitottuk az ablakot, akkor meg fáztunk.

Így hát becsuktuk, és törölgettünk szorgalmasan. Az őzek nemsokára elmentek, csak a tapsifüles eszegette a kirakott hereszénát két lábra állva. Egyszer csak érdekes hang ütötte meg a fülemet, tompa morgás hallatszott valahonnan.

– Jönnek a vaddisznók – gondoltam. Csendben kinyitottam az ablakot, és kihajolva füleltem, de a furcsa morgás nem kintről jött, hanem bentről! A mellettem ülő vadász mosolyogva mutatta, hogy ő a tettes, korog a gyomra. Ezen mindketten jót derültünk, sőt, nemsokára az én gyomrom is korogni kezdett. A hideg is egyre elviselhetetlenebbé vált, gondoltuk, ennyi elég lesz, összepakolunk és hazamegyünk. Csendesen szedelőzködtünk, majd elindultunk lefelé a létrán.

Már félúton voltunk, amikor az erdő széléről ropogó jég hangját hallottuk. Odanéztünk. Hát volt mit látnunk! A vaddisznók ott álltak és füleltek. Természetesen elszaladtak, amikor meghallották, hogy ereszkedünk lefelé. Bosszankodva ültünk be a terepjáróba, és lassan haladva elindultunk a vadászház felé. Alig mentünk párszáz métert, amikor az utunkat keresztezve egy másik vaddisznókonda szaladt át előttünk. Persze a puskát már eltettük, így be kellett érnünk a látványukkal. Ilyen a vadászszerencse! Egyszer hopp, máskor kopp! De azért így is egy szép téli délutánt töltöttünk el szótlanul a magaslesen.

Forrás: Hétnap
0
0
0
s2smodern
powered by social2s