Vasárnapra kötelező szabadságot rendeltem el valamennyi erdőművelő – most éppen ültető brigádomnak –, és magamnak is, így ennek megfelelően pirkadat előtt már a vadászterületen voltam. A nappalra ígért 20 helyett egy laza -3 ˚C fok fogadott, úgyhogy dideregve indultam cserkelni egy körülbelül négy hektáros, az erdőtelepítések közötti búzavetés környékére.
Még 500 méterre sem voltam az autótól, mikor egy kövér suta tavalyi gidájával utamat keresztezve kiszaladt elém. Percekig néztem őket, és igyekeztem meglátni, hogy ők mit figyelnek, mivel mereven egy irányba pislogtak. Nemsokára egy 60-80 kiló körüli, fiatal kannak látszó disznó jelent meg a tölgy fiatalos szélén, könnyed ügetésben, félkeresztben közeledve. A távcsőben már elég világos volt ahhoz, hogy a tiszta helyen kocogó vad környezetét átvizsgáljam, de se lógó cicit, se malacokat – se villogó fehér agyarakat – nem láttam, így lövésre szántam el magam. A röfi hamar meg is állt, de nem hagyott elég időt, továbbkocogott. Mikor oldalát mutatva újra megállt, már csak 160 méterre lehetett. Váll-lapja közepét célozva toltam előre a biztosítót és a gyorsítót a lőboton lévő 30.06-os CZ-n.
A lövés hangját még meg sem hallottam, már tudtam, hogy gond lesz, mert a disznó egy gondolattal hamarabb mozdult, mint ahogy a lövedék a csövet elhagyta. Az a körülbelül egy másodperc, míg a becsapódás hangja visszaért hozzám, végtelennek tűnt, de jó dübbenés után három nagy ugrással jelezte a vad a találatot, majd befordulva a tölgyesbe 50 méter után – mintha közben a fejét is feldobta volna – eltűnt a szemem elől…
A céltávcsőben alaposan megnéztem a rálövés helyét, majd megjelöltem azt a pontot, ahol álltam, s a lövés irányát. Közben átgondoltam a lehetőségeket: a találat szinte biztos, ezzel szemben a „jó” lövés, és annak az esélye, hogy a vad 50 méterre dermedten fekszik, igen csekély. Jobb esetben májon lőttem, egy óra múlva mehetek megkeresni. Rosszabb esetben beles-gyomros: ekkor kutya kell, és legalább 4 óra türelem; ha a combját érte a lövés – valószínűleg csont nélkül –, szintén. 5:25 volt ekkor. Kínomban írtam egy sms-t a területileg illetékes vadőrnek: „Alszol?”. Aztán rájöttem, hogy ha aludt (volna), akkor már tök mindegy, ha kint van, akkor viszont nem fogja észrevenni az üzenetem. Mindegy, van idő. 10-15 perc elteltével ballagtam a rálövés helyének közelébe, de egy széles és mély vízzel telt csatorna keresztezte utam. Így is jó, legalább telik az idő, míg visszamegyek az autóért és körbekocsikázok. Fél hét körül – mikor úgy 250 méterre voltam a rálövés helyétől – egy fél disznót láttam meg álldogálni egy tölgyes sorban. Csak a hátsó felét láttam, nem is tudtam megállapítani a nemét. Hátha csak egy a malacai közelében strázsáló koca? Ha pedig az én sebzett disznóm, és csak ennyit ment el, akkor itt lesz Ő a közelben akkor is, ha a kutyákkal visszajövök. Igen, kutyákkal, mert egy fiatal szálkásszőrű tacskóból disznós kutyát akarok faragni, ez jó gyakorlási lehetőségnek ígérkezik – ha egyáltalán van találat…
A rálövés helyén és környezetében természetesen semmit sem találtam. Minden sor egyforma. A „vad 50 méterre dermedten fekszik” verzió elfelejtve. A májlövés is kezd háttérbe szorulni, mert az akár vérezhetne is. Visszasétálok oda, ahol az álldogáló disznót láttam, hátha lesz sebágy, vagy vér, mivel azt a sort pontosan megjelöltem: semmi, csak vékony jégréteg a bokáig érő vízben. Még a nyomát sem találtam meg, nemhogy sebágyat. Újra vissza a rálövés helyére: nem akarom nagyon összemászkálni, de úgy döntök, minden második sort alaposan végignézek, mert olyan nincs, hogy nincs vér. És IGEN! Gyenge húsvérnek látszó fagyott kenés egy fűszálon, majd egy komolyabb, sötét vérfolt, és még egy. De nincs bél- vagy gyomor szaga… Bíztató. Legalább is egy darabig: 110 méternél feladom, mivel pontosan arra tartok, ahol a „másik” disznót láttam. Abba kell hagyni, majd 10 óra körül folytatjuk Vitéz vezetésével.
Közben vadőrünk – Robi – rámcsörgött, megbeszéltük, hogy elkísér. Volt már velem eredményes és eredménytelen munkán is; fegyelmezett, segítőkész srác, a terület jó ismerője. A helyszínen a fiatal csapattag, Zagraj-házi Leó, alias Lali vezetékét a kezébe adom, és meghagyom Neki, hogy igyekezzen 40-50 méterről követni, ha pedig szólok, csatolja le Lalit.
120-130 méterig találunk vért, majd 500 méteren át semmi. Vitéz nagyon kileng, de látom rajta, hogy csak kapkod, illetve 3-4 süldő nyoma állandóan keresztezi utunkat, az a baj, úgyhogy nem zökkentem ki. Végre egy kenés! Aztán egy sebágy, 50 méter múlva még egy sebágy! Majd három üres vacok, vér nélkül. Vitéz ideges, meg kellene álljak vele, ezért odaszólok Robinak, hogy a következő biztos pontnál, vérnyomnál pihenő. 100 métert sem mentünk, mikor kollégám a világ legnyugodtabb hangján megszólal:
Közben vadőrünk – Robi – rámcsörgött, megbeszéltük, hogy elkísér. Volt már velem eredményes és eredménytelen munkán is; fegyelmezett, segítőkész srác, a terület jó ismerője. A helyszínen a fiatal csapattag, Zagraj-házi Leó, alias Lali vezetékét a kezébe adom, és meghagyom Neki, hogy igyekezzen 40-50 méterről követni, ha pedig szólok, csatolja le Lalit.
120-130 méterig találunk vért, majd 500 méteren át semmi. Vitéz nagyon kileng, de látom rajta, hogy csak kapkod, illetve 3-4 süldő nyoma állandóan keresztezi utunkat, az a baj, úgyhogy nem zökkentem ki. Végre egy kenés! Aztán egy sebágy, 50 méter múlva még egy sebágy! Majd három üres vacok, vér nélkül. Vitéz ideges, meg kellene álljak vele, ezért odaszólok Robinak, hogy a következő biztos pontnál, vérnyomnál pihenő. 100 métert sem mentünk, mikor kollégám a világ legnyugodtabb hangján megszólal:
– Pisti! Ott a disznó! Vitézt lecsatolom, már amúgy sem bírni vele.
– Csatold le Lalit! – szólok vissza, s
– Még él? – kérdezem.
– Nem tudom – jön a válasz – csak ott fekszik.
És indul a tánc! Közben rájöttem, hogy Vitéz tudta jól, hogy itt van a „játszótárs” a közelben, azért volt izgatott. Én meg azt hittem, hogy az elmúlt két heti munkanélküliség utáni hév ragadta magával. Megint én voltam a hülye. Van ilyen.
Vitéz már állóra csahol 80 méterre. Lali pedig visszajött, pici rémülettel az arcán: élő vaddisznóval most találkozott először, nem tudta, hogy az mozog, meg ilyenek. Első bíztató szavamra visszafordul, és pár másodperc múlva már ugat is, szinte sírva. Jól van, csak nehogy baj legyen! Szélellenőrzés, óvatos cserkelés. Közben Robinak elmondom, hogy a hátam mögül ne mozduljon el, s a fényképezőmet a kezébe nyomom. Hamar meglátjuk Őket, de a kan is minket – nagy betegen, lassan, de elmegy a sebzett. Most láttam először a bal oldalát: tisztán látszott az agyara. Kerülővel megyünk, amennyire lehet, zaj nélkül. Egy-egy soron csak akkor lépünk át, ha ugatnak a kutyák. És odaérünk: Vitéz tisztán látható: intenzíven támad, ugat, de a vadat nem látni. Átbújunk a következő sorba: Lali ott ugrál a kan előtt, csahol, feltűnően közel. Vitéz mögötte marad. Ő már tudja, melyik a kevésbé veszélyes vége. Ekkor ránk néz a kan! És csak áll, mint egy szobor. Támadásra számítok, a fegyvert biztosítom, de nem mozdul. Várja a megváltó golyót, de nem lőhetek még másodpercekig, mert a tacsi útban van. Majd Lali egy sorral arrébb perdül, én pedig kihasználom a rövid időt…
Zúgjon Neki örökké az erdő odaát!
Mhók István
Forrás: Utánkeresők
És indul a tánc! Közben rájöttem, hogy Vitéz tudta jól, hogy itt van a „játszótárs” a közelben, azért volt izgatott. Én meg azt hittem, hogy az elmúlt két heti munkanélküliség utáni hév ragadta magával. Megint én voltam a hülye. Van ilyen.
Vitéz már állóra csahol 80 méterre. Lali pedig visszajött, pici rémülettel az arcán: élő vaddisznóval most találkozott először, nem tudta, hogy az mozog, meg ilyenek. Első bíztató szavamra visszafordul, és pár másodperc múlva már ugat is, szinte sírva. Jól van, csak nehogy baj legyen! Szélellenőrzés, óvatos cserkelés. Közben Robinak elmondom, hogy a hátam mögül ne mozduljon el, s a fényképezőmet a kezébe nyomom. Hamar meglátjuk Őket, de a kan is minket – nagy betegen, lassan, de elmegy a sebzett. Most láttam először a bal oldalát: tisztán látszott az agyara. Kerülővel megyünk, amennyire lehet, zaj nélkül. Egy-egy soron csak akkor lépünk át, ha ugatnak a kutyák. És odaérünk: Vitéz tisztán látható: intenzíven támad, ugat, de a vadat nem látni. Átbújunk a következő sorba: Lali ott ugrál a kan előtt, csahol, feltűnően közel. Vitéz mögötte marad. Ő már tudja, melyik a kevésbé veszélyes vége. Ekkor ránk néz a kan! És csak áll, mint egy szobor. Támadásra számítok, a fegyvert biztosítom, de nem mozdul. Várja a megváltó golyót, de nem lőhetek még másodpercekig, mert a tacsi útban van. Majd Lali egy sorral arrébb perdül, én pedig kihasználom a rövid időt…
Zúgjon Neki örökké az erdő odaát!
Mhók István
Forrás: Utánkeresők