Ez a nap is úgy indult, mint a többi hajtásügyelet: hajnali zúzmarás hideg, ismerős hajtók – közös sóvárgás egy kis lélekmelegítő pálinka után –, ismerős kutyák, néhány ismerős vadász. Vadászatvezetői eligazítás, majd az erdőn mindenki elfoglalja a helyét.
Az első hajtás idején le kellett zárjam a területen keresztülhaladó feltáróút nyugati végét, nehogy valaki a veszélyes területre tévedjen. Tüzet raktam, s a két és fél óra alatt számoltam a lövéseket: mindössze tizenötig jutottam.

A hajtás után jöttek a hírek: a legkorábbi sebzés mindjárt a hajtás kezdetekor történt, ott két csepp vért találtak, a következőnél bő vér jelzi a találatot, a harmadiknál egy csepp vér, ami kutyától is származhat.

Az első sebzés helyszínére érve már túl voltunk a kötelező három órás várakozáson, így elkezdtük a munkát.

határozottan indult el, szépen jelezte a ritka vércseppeket, valamint egy orrcsont darabot, majd úgy százötven métertől már bő véren haladtunk. Kilencszáz méter vezetékmunka után hallottuk meg, hogy egy vad mellettünk zihál. Vitéz egyébként is hajszára kéreckedett, így lecsatoltam: nagy meglepetésemre nem a hörgés irányába, hanem a mellett elhaladva, a vérnyomot követve tűnt el a szemem elől a galagonyás sűrűben. Mire a vezetéket elraktam, Kutyám már egy nagy „U” alakot leírva visszafelé jött, s fölöttem húsz méterre, a korábbi hörgés irányában ugatni kezdett, s megkezdődött a tánc. A nem volt hosszú, talán száz méteres, de a sűrű takarásában csak tizenöt perc elteltével jutottam először lövéshez, s bele is lőttem a környéken lévő egyetlen vastag tölgyfába, mindjárt kétszer. A harmadik lövéssel pedig Vitéz közelsége miatt kellett várnom, de sikerült egy lapockát ért találattal megváltanom a több sebből vérző süldőt a szenvedéstől. A rögtönzött terítéket készítve láttam, hogy a lábát is érte találat a hajtásban, illetve az én lövéseim is – a fát átütve – célba értek. Zúgjon Neki örökké az erdő odaát!

Egy óra múlva már a „bő vérű” második sebzés helyszínét vizsgáltam: tényleg sok vér, s helyenkénti húzásnyomok jelezték, hogy a vad hátulját érhette a súlyos találat. Rutinmunka! De jó! Hiba nélkül le is tekertünk nyolcszáz métert, mikor Vitéz megfordult a vérnyomon, s mivel négykézláb követtem, az arcomba nyomta a fejét: hajszára szeretett volna menni. Hát menjél! Úgyis jobban tudod, mit kell tenni. De vigyázz magadra!

Száz méterre sem járt, mikor ugatni kezdett. Mélyen, közben morogva. A disznó vackában van, ez azt jelenti; talán már fel sem tud állni… Mire a szelet leellenőriztem, már elindultak. A disznó mégsem mozgásképtelen. Sebaj! Kimentem a galagonyás vaddisznóparadicsomból egy tisztásra, onnan egy kefesűrű erdőfelújítás következett. Vitéz ugatása már messziről hallatszott, de meg tudta állítani a

vadat. Hang nélkül nem tudtam a közelükbe férkőzni, mert a zárt, másfél-két méteres, zúzmarás-zörgősre fagyott tölgyes fiatalosban úgy közlekedtem, mint az elefánt. Talán huszonöt méterre lehettem, mikor egy-egy pillanatra kétszer is megláttam a legalább derekamig érő disznó hátán az égnek meredő sertéket, és hallottam fogai csattogtatását: mérete, habitusa alapján kannak gondoltam, s mivel Vitéz narancssárga nyakörve is épp ott villant meg, egy kis aggodalom ült a vállamra. Először csak halkan suttogtam: Menj onnan, Vitéz! Menj onnan, túl közel vagy! Mikor végre egy kevésbé sűrű részben a szálkereszt a disznó oldalára ért, vérebemtől nem lőhettem. Hajszálon múlott… Eltűnt a vad a sűrű takarásában, Vitéz szinte a farába csimpaszkodva követte, mikor nagy robajjal egy pillanatnál is rövidebb idő alatt fordult vissza a disznó és maga alá gyűrte követőjét. Olyan csönd lett az erdőn, amit csak akkor hallani, ha egy élet elszáll… Bajt érezve elsütöttem a fegyverem, s Vitéz nevét kiabáltam. Semmi! A GPS szerint Kutyám nem mozdul! Lihegését sem hallani. Baj van! – mondtam magamnak. Elindultam az utolsó mozgás irányába, de meg is torpantam: nem hallottam a disznót sem távozni! Talán ott lapul most is. Rám vár. De Vitéz is vár rám. Jobban, mint valaha! Félek, kár tagadni. Csőre töltött fegyverem magam előtt tartva, minden lépést megfontolva haladok. De nem találom Vitézt az átkozott sűrűben! Talán csak elromlott a GPS! Próbálok reménykedni, de minden szertefoszlik a következő pillanatban: Kiskutyám mozdulatlanul fekszik. Lerogyok mellé, ölbe venném, de nyakcsigolyája ropog, tarkójából, nyakából vér folyik. Vége. Választ várva felnézek az égre, de igazából kérdésem sincs. Vége. Vége van. Első gondolatom az önvád: túl magabiztos voltam. Talán nem is hátsó láb lövés, hanem csak gerinctüske… De már mindegy. Ez a hiba végzetes következményekkel járt. A legnagyobb baj az, hogy nem is tudom pontosan, hol hibáztam.

Vitéz már az örök vadászmezőkön követi a sebzett vad nyomát. Remélem, odaszegődik valamelyik kutyabarát jáger mellé az égi rengetegben, s újraéli eredményes munkáinkat.
 

Együtt kezdtük el tanulni ezt a szakmát. Először én tanítottam, majd már Ő engem. Többet tanultam a vadászatról a százegynéhány eredményes, s ugyanennyi eredménytelen munkánk közben, mint az egyetemen öt év alatt. Köszönöm szépen, hogy ez megadatott!

Legyen Neked könnyű a föld, Kiskutyám!

Mihók István

Forrás: Utánkeresők