Holnap mutatják be az Uránia Nemzeti Filmszínházban Dénes Gábor dokumentumfilmjét Széchenyi Zsigmondról. Az alkotást hetente egyszer műsorára tűzi a mozi. A rendezővel beszélgettünk. A filmről és a bemutató időpontjáról lásd még a keretes írást is!
Miért szólították gróf kartársnak?

Széchenyi Zsigmondot arisztokrata származása miatt az ötvenes években internálták. Óriási protekcióval sikerült elérni, hogy Balatongyörökre tegyék, ott lakott egy ócska kis szobában, és a keszthelyi Helikonban dolgozhatott könyvtárosként. Mindenki tudta, hogy kicsoda ő, úriemberként pontosan, rendesen dolgozott, csinálta a kartotékokat, katalógusokat – és hát valahogy meg kellett szólítani. A gróf elvtárs nem állt szájra, maradt a gróf kartárs.

Miért éppen róla forgatott dokumentumfilmet?

A véletlen hozta így. Szabó István András kollégám, a film operatőre és társproducere nyolcmilliméteres filmeket ír át DVD-re. Széchenyi Zsigmondné hozzá vitte azokat a filmeket, amelyek férje utolsó afrikai expedíciója során készültek a hatvanas évek elején. Nagyon fellelkesültem, de az özvegy nehezen állt kötélnek, eleinte bizalmatlan volt. Hatalmas anyagot találtunk, Afrika-albumot, Alaszka-albumot, minden dokumentálva volt, több ezer fotót dolgoztunk fel. A nyolcmilliméteres filmfelvételek nem hasonlíthatók össze a mai profi HD-s Afrika-expedíciós filmekkel, de megvan az a varázsuk, hogy abszolút hitelesek. Azt látjuk rajtuk viszont, amit annak idején Széchenyinél olvastunk – ilyen értelemben az álmainkat kapjuk vissza.

Magáról a vadászatról viszont ritkán készült filmfelvétel.

Schuller Imre, aki ott volt vele az 1959-es expedícióban, amikor az Afrikában jártunk című filmet forgatták, nagyon szomorú volt, mert alig lőttek valamit. Amikor pedig lőttek, akkor elzavarta az operatőrt, mert a hangos Arriflex kamera elriasztotta a vadat. Egyetlen egyszer sikerült felvennie vadászjelenetet, de úgy, hogy a lövés pillanatában indította el a kamerát, ekkor a zaj már nem zavarta az állatot, hiszen már halott volt. A vadász meg a filmes érdekei ellentétesek az akció során -- utána nagyon kellemesen elvannak egymással, de közben nem. De mi egyébként sem akartunk vérengzős vadászfilmet csinálni, mert az nem lenne jellemző Széchenyire. Voltak állatok, amelyekre például nem volt hajlandó lőni.

Mi volt a tabu?

A zsiráf például. Azt mondta: ott az a szerencsétlen, belenéz az ember szemébe, nem tud védekezni, ha belelőnek, összedől, mint egy torony. Tehát nem volt ellenfél, mint az oroszlán vagy az elefánt. A második expedícióval például azért mentek, mert a Természettudományi Múzeumban elpusztult az Afrika-kiállítás, ezt akarták pótolni. A múzeum megmondta, mit szeretne, ők pedig rendelésre lőttek, nyúztak, felvették a méreteket a kitöméshez. Széchenyi nagyon gazdag trófeát hozott haza, az már más történet, hogy miért nem lett ebből kiállítva semmi.

A film elsősorban az író Széchenyi Zsigmondra fókuszál, és csak másodsorban a vadászra.

Nagy kérdés, hogy azért írt, hogy előteremthesse a pénzt a vadászatra, vagy ezért vadászott, hogy írhasson. Végül hihetetlenül precízen, alaposan dolgozó író lett. Úgy alkotott, mint egy festő, aki kimegy a plain airbe, skiccet, vázlatot csinál, majd otthon megfesti a képet. Ő ugyanígy írt: voltak naplói, amikbe kódokkal jegyzetelt, majd visszaírta ezeket, így született meg a történetet. Széchenyi azt mondta egyszer Fekete Istvánnak: Ha neked annyi élményed lett volna, mint amennyit én összeszedtem Alaszkában és Afrikában, akkor miket tudtál volna te írni! Mire Fekete így válaszolt: Nehogy azt hidd, én csak a magyar tájról tudok írni. Széchenyi viszont tudott írni a magyar tájról, Alaszkáról, Afrikáról -- és amit papírra vetett, az máig érvényes, mert az emberek bedekkerként viszik magukkal a műveit.

Azt is mondják róla tréfásan, hogy ő az az arisztokrata, aki nem elkártyázta, hanem elvadászta a pénzét.

A filmkészítés során számomra nem derült ki, mekkora volt a vagyon. Mindenesetre ő nem úri sportokra költötte, hanem folyamatosan azon gondolkodott, hogyan lehetne egy újabb expedíciót összehozni. Hatalmas trófeagyűjteményét a svábhegyi villájában tartotta. Az ostrom alatt kölcsönadta az épületet a spanyol nagykövetnek, mert abban reménykedett, ha diplomata lakik benne, nem bombázzáki. Az egész környéken csak egyetlen egy épületet talált el egy hatalmas gyújtóbomba, az övét, úgyhogy mindene porig égett. Amikor az ötvenes években kitelepítették, megkérdezték tőle, miért nem távozott korábban külföldre. Azt válaszolta: a Zsiga ment volna, de a Széchenyi nem mehetett. Magyarul írt, ekkor is magyar írónak tartotta magát – noha a kitelepítés mellett kizárták az írószövetségből is.

Forrás: 168 óra