A gyógynövénylikőrök izgalmas színfoltok az alkoholos italok palettáján. A természet patikája, szerzetesek titkos receptjei, gyógyító hatás - ehhez hasonló kifejezésekkel élnek a műfaj szerelmesei. Megkóstoltuk a leghíresebbeket.
Jägermeister

A Wolfenbüttel nevű német város nemcsak arról nevezetes, hogy innen származik a Volkswagen, hanem arról is, hogy itt találták fel az azóta szintén világhírűvé vált gyógynövénylikőrt, a Jägermeistert.

A történet 1878-ban kezdődött, amikor Wilhelm Mast megalapította cégét, amely ecetgyártással és borkereskedelemmel foglalkozott. A nagy áttörés azonban csak 1934-ben következett be, amikor fia, Curt Mast megalkotta a Jägermeister receptjét.
Curt jól ismerte a gyógynövényeket, és mivel szenvedélyes vadász volt, találmányát "vadászmesternek" nevezte el. A recept természetesen a mai napig titkos, csupán annyit lehet tudni, hogy a likőr 56 gyógynövényből, bogyóból, gyümölcsből és virágból készül.

A keveréket legalább egy éven keresztül speciális tölgyfahordókban tárolják, és ez idő alatt 383 alkalommal (vagyis minimum naponta egyszer) ellenőrzik, hogy ízében megjelennek-e a kívánt komponensek: a gyömbér, a citrus, a csillagánizs és a különféle gyógynövények.

A Jägermeistert legtöbben aperitifként isszák, tisztán, akár a gyümölcspálinkákat. Pedig számos más lehetőség is van a fogyasztására, itt most csak a legelterjedtebb variációt ismertetjük.

Jäger on Ice: 4 cl Jägermeisterhez 2 jégkockát adunk, a pohár fölött összenyomunk egy darabka narancshéjat, hogy a benne lévő olaj a koktélba csöpögjön, majd a kifacsart héjat az italba dobjuk. A gyógynövényes és a narancsolajos aromák remekül kiegészítik egymást.

Becherovka

A cseh csodaszer története még korábbra nyúlik vissza. Szigorúan titkos receptjét 1807 óta őrzik Karlsbadban, ahol ma is csupán két ember ismeri a Becherovka-készítés valamennyi fázisát. Csak ez a két kiválasztott ember lépheti át az úgynevezett "Drogikamr“ (az elnevezés még a Becher család idejéből származik), vagyis vegykonyha küszöbét, ahol hetente egyszer összeállítják a gyógynövényekből és fűszerekből álló keveréket. Az összetevők mintegy háromnegyede külföldről származik, a maradék pedig Karlsbad környékén őshonos növényekből áll.


A keveréket természetes anyagból készült zsákokba töltik, és egy héten át alkoholban áztatják. Az így létrejött kivonatot vízzel és természetes cukorral vegyítik, majd két hónapig ovális alakú tölgyfahordóban tárolják. A speciális formára azért van szükség, hogy a folyadék minél nagyobb felületen érintkezzen a tölgyfával, hiszen ettől nyeri jellegzetes aromáját és színét.

Azt mondják, a terroir éppen olyan fontos szerepet játszik a Becherovka összetéveszthetetlen karakterének kialakulásában, mint maga a titkos recept. Egyszer kipróbálták, hogy a Karlsbadban elkészített kivonatot máshová szállították, és hajszálpontosan ugyanolyan technológiával ott érlelték készre. Hogy milyen lett az eredmény? Lehet, hogy nem volt ihatatlan, de még csak nem is hasonlított a Becherovkára.

A Becherovkát egyébként kezdetben orvosságként alkalmazták. Nem ittak belőle, csupán néhány cseppet fogyasztottak az emésztés elősegítésére. Az "orvosság" kellemes ízét ismerve nem csodálkozhatunk rajta, hogy néhány páciens nem tudta betartani az előírt mennyiséget, és lassan-lassan szokássá vált a likőr aperitifként való fogyasztása.

Ma már a Becherovkát sem csak tisztán fogyasztják, készülnek belőle olyan koktélok, mint például a Red Moon (4 cl Becherovka, 15 cl ribizlilé, 5 cl szódavíz).

Chartreuse

A zöld Chartreuse-t a mai napig karthauzi szerzetesek készítik Voironban, egy 1605-ből származó titkos recept alapján. Sárga variánsa 1838 óta létezik, ennek aromája valamivel lágyabb és édesebb, alkoholtartalma 40 százalék, színét főként a sáfránynak köszönheti.


Az 1605-ös receptre egy alkímiai kéziratban bukkantak, amely az italt a hosszú élet elixírjének nevezi. Hogy végül miképpen került a chartreuse-i monostorba, azt nem tudjuk, mindenesetre a szerzetesek hamar híressé tették az egész országban. 1764-ben egységesítették a receptet és az eljárásmódot, így jött létre az a gyógynövénylikőr, amelyet ma zöld Chartreuse-nek nevezünk.

A karthauziakat előbb 1793-ban, majd a 19. században újra elűzték az országból. A receptet magukkal vitték Spanyolországba, és ott folytatták az elixír készítését. Az eredeti címke mellett azonban egy kiegészítő címkét is tettek az üvegre, amelyen feltüntették, hogy a likőr Tarragonában készül.

A Chartreuse hazája ma ismét Voiron, a pontos receptet csupán három szerzetes ismeri, ők állítják elő a gyógynövénykeveréket, amely több mint 130 összetevőből áll. Annyi bizonyos, hogy az izsóp és az ánizs meghatározó jelentőségű a likőr ízvilágában, amely nagyon karakteres. Egyrészt rendkívül édes, másrészt fűszeres és erős, különböző hőfokon szervírozva más és más arcát mutatja.

Gyakran isszák jéggel, és sokszor alkalmazzák különféle koktélok ízesítéséhez. Mivel rendkívül komplex és erőteljes az íze, néhány csepp is elég belőle, hogy megváltoztassa egy-egy keverék jellegét.

Galliano

A Galliano édes gyógynövénylikőr, amelyet 1896-ban fejlesztett ki az olasz lepárlókészülék-gyártó és pálinkakészítő Arturo Vaccari. A livornói üzletember Giuseppe Gallianóról, az első olasz-etiópiai háború hőséről nevezte el gyógynövényitalát. A Galliano világossárga színű, körülbelül harmincféle növényből álló likőr, amelynek meghatározó eleme csillagánizs, gyömbér, citrusfélék és vanília.


A Galliano úgy készül, hogy a semleges ízű gabonapálinkát vegyítik a gyógynövényes keverékkel, a folyadékot desztillálják, majd préselt vaníliával és finomított cukorral ízesítik.

A Galliano a Harvey Wallbanger koktél legfontosabb összetevője, amelyhez 3 cl vodkát vegyítenek 1cl Gallianóval, 6 cl narancslével, majd egy szelet naranccsal és koktélcseresznyével díszítik.

Forrás: Deluxe