babos diszno„Ellőtték a jobb karomat…” kezdődik a régi katonanóta, amit ötven évvel ezelőtt fiatal határőrként oly lelkesen fújtunk előbb a körmendi majd később Pesten a Kerepesi út környéki kiskocsmákban és egyéb becsületsüllyesztőkben.

Én magam is jót nevettem, amikor felhívták rá a figyelmem, hogy egy nem régi írásomban a liba hímjét legácséroztam.

Régi, neves vadászaink írásait olvasgatva szinte mindegyiküknél találkozunk katonaidejük alatt megesett vadász élményekkel. Az elmúlt évszázad első felében gyakran előfordult, hogy a fiatal nimródok – persze itt nem leendő bakákról van szó – kedvenc vadászpuskájukkal, esetleg vizslájukkal együtt vonultak be katonai szolgálatra.

A napokban Adán jártam, Attila barátom (aki egyébként József, de mindenki Attilának ismeri) cégében, és irigykedve néztem az irodája falán sorakozó trófeákat.

Minden vadász igyekszik jól és biztosan lőni. Ezt a vadászetika is előírja, de az is közrejátszik, hogy a mai lőszerárakat figyelembe véve egyáltalán nem mindegy, hány golyót lövünk ki egy-egy vadászat alkalmával.

Józsi barátom vadőr Magyarország egyik legnagyobb erdészetében. Még akkor ismerkedtünk meg, amikor az olasz igazgatóm nyugdíjba ment, és az új főnök, aki a helyébe lépett, mindenkit elbocsátott, aki az elődje embere volt.

Aki szereti az erdőt, annak az minden évszakban szép. Nekem valamiért mégis a tavaszi erdő a kedvencem. Éled a természet, rügyet bontanak a fák, kidugják fejüket a réti virágok, s tavasszal az erdő lakói is elővezetik a kicsinyeiket.

Érdekes világban élünk mi itt, Vajdaságban. Sok nemzetiség, sok kultúra vesz körül bennünket. Ez jó ideig nem is tűnt fel nekem, mivel itt születtem, ebben a sokszínűségben nőttem fel. Vadászat közben fel sem merült, hogy ki milyen nemzetiségű.

Aki már vadászott kacsára, az tudja, hogy ez nem is olyan egyszerű feladat. Én a saját bőrömön tapasztaltam, hogy ennél a fajta vadászatnál igencsak észen kell lenni.

Úgy parádézott előttem, mintha a sorstól kaptam volna ajándékba, és én – csakis gondolatban – vakarózni kezdtem.