Valljuk be, a vadkárt okozó őzike, illetve a kárt elszenvedő gazda párharcában a közvélemény szimpátiáját általában az előbbi nyeri el. Hiszen ki ne látott volna ártatlan tekintetű gidát, amint éppen éhét csillapítja egy óriási kukoricatábla szélén; s bizonyára ugyanígy előttünk van az érthetetlenül haragos, kicsinyeskedő gazda, aki még azt a két cső kukoricát is sajnálja a gyermekek kedvencének számító négylábútól. Ráadásul ilyenkor még azt a szellemes megjegyzést sem tanácsos megengedni magunknak, mely szerint a gazdának is tudomásul kellene venni, hogy azok - az őzek - voltak itt előbb... Ez az egyoldalú rokonszenv természetesen csak addig tart, míg mi magunk nem leszünk kárvallottjai a néha igen tetemes mértékű vadkárnak. Mi a teendő, azaz miként lehet ezt a komoly gondot megelőzni? - teszik fel a kérdést sokan. Mindenekelőtt azok, akik ha sok mindenre képesek is lennének, arra azért nem, amit annak idején egy szekszárdi képviselő tett: ő puszta kézzel megfojtotta a domboldalról a lakásába beugrató őzet. Nos, a legradikálisabb megoldás bizonyára nem vezet eredményre, vagy ha igen, akkor csak átmenetire: magyarán, a kártevő őz kilövése, oktalan állat lévén, nem hat elrettentő erővel a csorda többi tagja számára. "Sikert" csak egy olyan mészárlás hozna, amire legfeljebb a legelvetemültebb orvvadászok lennének képesek. Marad tehát a villanypásztor, mint a riasztás leghatékonyabb eszköze. Ha ezt az emberre veszélytelen berendezést beszerezzük és telepítjük, már csak egyvalamire kell ügyelni manapság, de sokkal jobban, mint az őzek távoltartására: arra, hogy ne lopják el a villanypásztort.

Forrás: Tolnai Népújság