„Addig jó vadászni, amíg az ember reménnyel figyelemmel fordul a természet felé". Ha azt mondjuk, Rózsa Sándor, sokaknak azonnal Oszter Sándor jut eszébe. Az idén hatvanéves színművészt tagadhatatlanul a híres szegedi betyár szerepe tette egy csapásra ismertté. Jászai Mari-díjas, érdemes művész, az 1972-es San Remó-i filmfesztivál nagydíjasa és vadász. Diósjenői otthonában beszélgettünk természetről, vadászatról, barátságról.
- Honnan ered a vadászat szeretete?
– Nagyapám is vadászott. Pannonhalma környékén volt főjegyző az antivilágban, de azt hallottam, hogy nagy vadász volt az üknagypapa is. Gyerekkoromban Győr mellé jártunk ki sokat hajtani a vadászoknak. Órákig cipeltem a nyulat, a fácánt. Rettentően tetszett ennek a hangulata, a teríték megtisztelése, a tűzgyújtás, a kalaplevétel. Aztán később már eljártam nagyvadas vadászatokra is, ahol szintén megfogott a vadászatok körül zajló ceremónia.
– A vadászat az ön számára szenvedély,  kikapcsolódás vagy életmód?
– Azt hiszem, mind a háromból van benne. A vadászat szenvedély - mondta nekem egy öreg vadász -, ha nem lenne puskám, soha nem kelnék fel hajnalban, nem látnám a gyönyörű napfelkeltéket, hanem inkább aludnék. De mivel van puskám, kimegyek, és figyelem a természetet. Addig jó vadászni, amíg az ember reménnyel, figyelemmel fordul a természet felé, ha ez sikerül, akkor beleolvadhat abba a közegbe, élettérbe, ami megnyílhat neki. Nagyon nem szeretem azokat az úgynevezett természetvédőket, turistákat, akik hangoskodva végigrohannak az erdőn, letelepednek valahová, tüzet gyújtanak, majd utánuk ott maradnak a műanyag flakonok, papírok eldobálva. Számomra a vadászat inkább passzió, kikapcsolódás. Különös misztériumjellege van, készülődéssel, ráhangolódással. Nagyon fontosak a vadászat közben kialakult emberi kapcsolatok, fontosak az emlékek, amelyek megtestesülnek a trófeákban: rájuk pillantva pontosan tudom, hol ejtettem el, vagy éppen kivel vadásztam akkor. Sokszor járok úgy, hogy el sem sütöm a puskát. Volt olyan eset, mikor láttam, hogy a rókamama bukfencezni tanította a kölykeit, és döbbentem néztem őket, ahogy utánozták a mamát. Később elkezdte őket tanítani, hogy kell ürgét fogni. Néztem a rókákat, és nem lőttem, mert gyönyörű volt a pillanat. Nem lőttem, de az élmény tisztán megmaradt bennem, és úgy éreztem, mégis vadásztam.
– Ezek szerint mondhatjuk azt is, hogy maga a lövés kevesebb élményt nyújt, mint a megfigyelés?
– A vadász elsősorban vadgazda, törődnie kell a vadállománnyal. Egy idős vadászbarátomnak van egy nagyon találó mondása: „Kimegyek a területre, és ha láttam, akkor már vadásztam." Nem akkor vadásztam, ha lőttem, hanem ha láttam, és nem lőttem. Úgy érzem, nagyon sok igazság van benne. Nekem nagyon fontos, hogy kivel, kikkel vadászom. Számomra ez olyan, mint egy klub, csak olyan emberekkel szeretek vadászni, akikkel tudok beszélgetni, és érzem, hogy ez az együttlét nemcsak arról szól, hogy deszantosok vagyunk vadászat címszó alatt, hanem emberi kapcsolatok is születhetnek. Olyan közegben kell vadászni, amelyben azt mondhatjuk, hogy ezekkel az emberekkel örömmel töltöm egyébként a vadászatot és az azt követő estéket, főzéseket, beszélgetéseket.
– Mennyi ideje jut a vadászatra?
– Mindig megtalálom a módját, hogy vadászhassak. Rengeteg filmet forgattam, és azokban az időkben is volt szerencsém vadászni. Ahova a filmezés miatt kiköltöztünk, mondjuk a Pilisbe, ott voltak vadász barátok, és meg-meghívtak, amikor nem voltam a
kamera előtt. Ilyen volt a Mátrában, a Bükkben, és mondhatnám még a Bakonyt, a Felvidéket vagy a kőszegi várjátékokat, ahol játszottam Bercsényit, Rákóczit. A
hajnalokat itt is vadászattal tudtam tölteni.
– Hol és mikor láthatja legközelebb a közönség?
– Kecskeméten fogok legközelebb játszani a Hello, Dolly!-ban, novemberben próba, december 12-én premier lesz Kecskeméten.

Forrás: Magyar Nemzet