Erdélyben lassan központi témává növi ki magát a medvekérdés. Mindenkinek van véleménye róla, különösen azoknak, akik így vagy úgy, de már találkoztak a brummogókkal.

Van, aki legszívesebben szelfizik velük, más a ritkításukat szorgalmazza, ismét más jó pénzt keres általuk.
– Itt történt a támadás! Fiatal férfi magyaráz mellettem, Maksai István. A Hargita megyei Tusnádfürdő belterületén, a települést átszelő út mentén állunk. Alattunk a vasútállomáshoz vezető ösvény. – Vasárnap reggel 5 óra 45 perckor jött a medve – teszi hozzá.
– Önt támadta meg?
– Nem-nem, először Máté Botondot. Az öcsém, József a segítségére sietett, akkor meg őt. Máté Botond munkába tartott azon a hajnalon. A medve a meredek úton rohant fölfelé, majd leterítette a férfit. Elhasította a fülét, a lábán is sérülést okozott, majd rohant tovább.
– Se szó, se beszéd, rátámadt a medve?
– Anyamedvéről van szó, két bocsa beszorult a kukába. Ez őrjítette meg.
A földön fekvő férfi fel akart állni, de nem tudott. Ekkor telefonált beszélgetőtársam közelben lakó öcscsének, aki éppen fel akarta segíteni Botondot, amikor a medve ismét megjelent: őt is leterítette és többször megharapta. Érkezett az újabb segítség, valaki bükkfakaróval fejbe vágta a medvét. Az állatnak meg sem kottyant az ütés, ám közben egy autó állt meg a bocsfogó kuka mellett. A sofőr kiszállt, felnyitotta a tetejét, a bocsok kiugráltak, az anyamedve pedig velük együtt eltűnt.
– Bencének szerencsére nem lett komolyabb baja, három nap múltán kiengedték a csíksomlyói kórházból, ám az öcsémen több műtétet is végre kellett hajtani. Most szanatóriumban rehabilitálják. Tudja, hogy van ez… A műtétek meg a sokk is, ami érte.
Lefelé tartunk a meredek ösvényen, ahol a medve is rohangált. Alján a kukatároló, hat is, ahová a környék lakói hordják a szemetüket. A hulladéktárolók valójában nem is látszanak, csak az azokat körülvevő fémdoboz, aminek az ajtaját kell felhajtani és a szemetet beledobni, majd visszaengedni.
– Mennyire medvebiztosak? – kérdezek rá.
– Semennyire. Hiába van rajta a kallantyú, a medve egy mozdulattal feltolja. Az időseknek viszont annál nehezebb, ezért sokszor inkább kitámasztják bottal. Szerintem ez történhetett ekkor is. Bemászott a két bocs, és a második kirúghatta maga után a támasztékot, az ajtó pedig rácsapódott. Persze egyből hívták az anyjukat.
– És mi lett a támadó medvével?
– Megy a huzavona. Kilőni nem szabad, áthelyezni meg nem tudják. Pedig tenni kellene valamit, mielőtt ismét megtámad valakit… Tusnádfürdőn szinte nincs olyan ember, aki ne találkozott volna már medvével. A megállapítást már Sánta Róberttől, a fürdő igazgatójától hallom.
– Este megyünk haza a feleségemmel, látom, medve kutat a szemét között. Ránk se hederít. Meg mi sem őrá. Megszoktuk.
– Meg lehet szokni?
– A medve mifelénk csaknem annyira természetes, mint máshol a kóbor kutya. Erdőjáró ember vagyok, amikor csak tudok, kimegyek, de szinte nincs olyan alkalom, hogy ne találkoznék medvével. Volt olyan, hogy kiabáltunk nekik, nehogy támadásnak véljék a közeledésünket, de azok ránk se parittyáztak. Sosem bántottak. Kivéve egyszer… Két évvel ezelőtt egy szerpentines úton lefelé haladva a kanyart követően néhány lépésre tőle ott állt a medve a három kisebb és egy nagyobb bocsával. A kölykök menekültek előle, de ő az útjukban állhatott. Ekkor az anyamedve indult Róbert felé, aki azonnal érezte, hogy helyzet van. Megfordult, hogy elszalad, de esélye sem volt. Három lépésből utolérte az anyaállat, ő pedig már a földön feküdt. Az állat egyetlen mozdulattal letépte a hátáról a zsákot, ami messzire repült. Aztán megfordult és a bocsai után ballagott.
– Volt azóta az erdőben?
– Már a következő héten! – neveti el magát.
– A kutyánkat viszont fél évig nem lehetett rávenni, hogy velünk tartson…
Az erdélyi üdülőhelyeken nemcsak a hulladékért érkeznek a medvék a lakott területre, hanem az ember által kínált élelemért is. Nem véletlenül olvasható a figyelmeztetés a kisváros több pontjára kihelyezett molinón: „Tartsuk a medvéket életben, magunkat biztonságban!” Alatta a magyarázat: „Ha eteted a medvét, megölöd a medvét.” Mindez románul is.

A Tusnádfürdőhöz közeli Sepsibükszád fölött járunk, közel a Szent Anna-tóhoz, az erdővel borított, fenséges Bálványos mellett.
Nyolcan ülünk a terepjáróban, persze mindenki tekintget körbe, lát-e medvét. És igen, előttünk, az úton bóklászik egy.
– Hiszen ez ránk várt…
– Nézte is az óráját, hogy hol késünk már – hallom a poént.
A közepes termetű medve néhány másodpercig előttünk üget, majd betér az erdőbe és tisztes távolságban megáll, figyel bennünket, végül eltűnik a rengetegben.
Öt percet, ha zötykölődünk a meredek emelkedőn, vagy még annyit sem, amikor egy tisztás szélén megáll a terepjáró. Fából készült házikóhoz érkeztünk. Egy medveleshez.
– Szálljatok ki, és szorosan mögöttem gyertek. Senki se maradjon le.
Körülnézek, ám a medve sehol, de azért tartom magam a vezetőnk kéréséhez. Igaza lehet, mire a házhoz értünk, a távolban ismét ott a maci. Úgy látszik, követett bennünket a fák között. Gyorsan készítek egy képet, ám ezzel nem nyertem el a medvepásztor – ahogy Szín János a névjegykártyája szerint magát titulálja – tetszését.
– Mindig ezt csinálják – csóválja a fejét. – Láthatsz még elég medvét, hidd el.
Elhiszem neki, többévnyi tapasztalat áll mögötte. Becsukom az ajtót. Belülről… A helyiség, mint egy kis nézőtér: három sor pad egymás mögött, némileg emelkedő rendben. Benn sötét van, de nem sokáig: János egymás után húzza fel az ablak előtt lévő fakeretet. Előttünk, a detektívüvegen túl – ki lehet látni, de be nem – tisztás, néhány fa. A medvepásztor eltűnik, hogy néhány másodperc múltán a tisztáson tűnjön fel. Kezében zsák, abból szórja a kukoricát. Közben megjelenik a medve, ám az emberünkkel nemigen foglalkozik, nekifekszik a kukoricát csipegetni. Szín János még visszaviszi a kocsiját a kiindulási helyünkre – azt mondja, nem akarja, hogy kárt tegyenek benne a medvék –, majd visszaérkezik, és megkezdődik a medvelesés.

Az épület kifejezetten ebből a célból készült Máté Bence természetfotós tervei alapján – miután az illetékes vadásztársasággal egyezséget kötöttek. Mert a medvéket az erdélyi erdőkben ugyanúgy etetik, mint Magyarországon a szarvast vagy az őzet. Az egyik etető elé pedig lest építettek. Tuti a medvelátás, bár ha mégse jönne, nem kell kifizetni a fejenként 30 euró részvételi díjat. Ilyen azonban nem szokott előfordulni.
Közben több medve is érkezik az etetőhöz, kisebbek-nagyobbak, brummogva zavarják egymást, békétlenkednek. Bár a plüssmaci aranyos játékszer, valójában nem egymással előzékeny Grál-lovagok gyülekezetével van dolgunk, ez bizonyos.
A szó persze a medve–ember kapcsolat körül forog. A hegyekben egyre több a turista, így szokják a jelenlétünket. Az erdőirtások miatt az életterük zsugorodik, viszont a településeken ott a csábító ételmaradék, no meg az ólakból kihalló kukorékolás, hápogás, röfögés, mekegés szirénhangjainak sem tudnak ellenállni – ami viszont nem növeli a népszerűségüket a székelyek körében. A sajtó azonban felfújja a medvetámadásokat, állítja János, így most ő jár a dolgok után, egyenként kérdezi a medvekonfliktusba keveredetteket, amit személyesen ír meg könyvben.
És mindehhez jön még a két éve életbe lépő romániai medveölési tilalom, ami vélhetően a szaporodásukat eredményezi, a vadászokban pedig a kielégítetlen medveölési vágyat növeli.
Kapva kapnak tehát az ember és a medve nézeteltérésen, aminek aztán kilövés lehet az eredménye. Ez vetett véget Juliska életének is. A történetet Ufótól halljuk. Ufó amúgy Egyedi Zoltán, ám a magyar nyelvű sajtóra figyelők Erdély-szerte csak így hívják a Udvarhelyi Hírmondó jeles munkatársát, akit küküllőkeményfalvai otthonában kerestünk fel.

A vadregényes porta udvarán a ketrecben tyúkok kapirgálnak, a kertben gyümölcs érik.
– Persze, hogy van medveprobléma – tesz elénk egy tál frissen szedett barackot. – Aki azt mondja, hogy nincs, az nem itt él. Én sem örülök neki, ha letörik a gyümölcsfákról az ágakat. Más kérdés, hogy a megoldás még csak nem is sejlik. Mert amit tesznek az erre hivatottak, az minden, csak nem az: azonnal vészt kiáltanak, majd a székelyek megmentőiként lépnek fel, így kovácsolva maguknak politikai tőkét.
De mi is történt Juliskával? Juliska egy Homoród-remete szélén élő békés anya volt két boccsal. Történt pedig, hogy egy kilencéves fiúcskát az apja beszalasztott a faluba pálinkáért. A fiúcska pedig talán szeleburdi volt, talán óvatlan, az utolsó pillanatban vette észre a medvét meg a két bocsát. Juliska megijedt, visszakézből adott egyet a hívatlan látogatónak, majd elcammogott. A fiúcska elesett, de baja nem lett, a medve éppen csak meglegyintette, igaz, a bocsok megrágták. A polgármester személyesen vitte be a kisfiút a kórházba, majd hozta vissza, s járta ki az engedélyt a minisztériumban Juliska meglövése érdekében. A helybeliek mondták neki, hogy nem kéne, mert soha semmi baj nem volt senkinek a medvével, és nem biztos, hogy a helyét olyan állat foglalja majd el, amelyik kertet, tyúkot tisztel. Juliska tehát nincs többé, a két bocs pedig magára maradt.

– Na nem így kellene megoldani – ismétli Ufó. – Én például villanypásztorral próbálkozom a kertem védelmében, azt tiszteli a medve.
Amúgy medvetámadásról általában csak városban lehet hallani. Nem mintha falun nem lenne, ám ott a helytelenkedő állat hamar elpusztul. A módszerek elég kegyetlenek, az olyan eset csak elvétve fordul elő, mint annak a székelynek a története, aki vasvillával támadt a hóna alatt malaccal távozó medvére. A meglopott a szúrást elvétette, a méltatlankodó medve pedig viszonzásul a fél arcáról lenyúzta a bőrt. Az ilyen esetek ma már ritkák. Ha a medve elpusztít néhány tyúkot, és egy részéért csak később tér vissza, biztos lehet benne, hogy azt már felpumpálták fagyállóval. És nem éli túl a kukoricadarába kevert gipszet sem.
– Ennél némileg jobban járt Sanyika, a Szent Annatónál lejmoló kétéves hím – ajándékoz meg búcsúzóul még egy történettel Ufó.
Sanyika arról volt nevezetes, hogy értette a nyelveket. Igaz-e vagy sem, de tény, hogy kifülelte, melyik turistacsoport milyen nyelven beszél, és kizárólag a magyarokhoz ment kunyerálni. Egyik nap kürtőskalácsot kapott az egyik asszonytól, aki viszonzásul szelfizni kívánt vele. Sanyika azonban hálátlan volt, és a neki hátat fordító asszonyba harapott. Erre altatólövedékkel elkábították, medverezervátumba vitték, kiherélték, és új nevet kapott. Új életében már Klementina.

Forrás: Szabadföld