Az Ojtoz-patak felső folyásánál romlásnak indult és most újjáépülő, eredetileg is kikapcsolódásra, vadászatra alkalmas épület megnevezése a köztudatba Vadászkastély néven került be. A romantikus erdei táj közelebbi ismerői azt is tudják, hogy Luka László, alias Vasile Luca egykori pénzügyminiszter, majd Bukarestben a káderszelekció nyomán bukott moszkovita politikus építtette mindjárt a második világháború befejezése és a kommunista éra hegyet-völgyet, erdőt-mezőt kisajátító éveiben.

Szóval, túlzás kastélynak titulálni ezt a szerényebb, viszont a vadász számára éppen alkalmatos szálláshelyet, de ez már nálunk így szokás, szegény ember vízzel főz alapon kastélynak titulálunk szerényebb udvarházakat is. A zágoni udvarház is Mikes—Szentkereszty-kastély néven ismeretes, a kommandói Greodel-kastély is csak enyhe túlzással nevezhető ennek.

A Tömlőhegy lábánál és a Tömlő-patak, az Ojtoz mellékvizének befolyásánál épített vadászház és a mellette lévő, erdészházként szolgáló boronaépület környezete viszont a természet jóvoltából valóban ,,főúri", akár ,,fejedelmi", ,,királyi" jelzővel is illethető, bár én inkább nézem az egyszerű erdőjáró ember szemével ezt a gyönyörűséget, ahol a sudár fenyvesek vezérágaikkal hol a levegőeget, hol a felhőket szurkálva tartják, ahol a hegyek patakokat és csermelyeket futtatnak az Ojtoz árvizes haragvásokkal kialakított medrébe, s ahol az erdei tisztásokon sűrű és övig érő, ebben az évszakban virágos tengerré váló fű nő.

Látta és tudta ezt Luka László is, és lévén lemhényi születésű, természetes, hogy itt keresett magának a politikai ricsajgástól való elszakadásra alkalmas pihenőhelyet. Már amennyire abban a politikai erőtérben, amelyben ő ,,nagykutya" volt, ebből a mókuskerékből ki lehet lépni. A vadászház bemutatója, v. Rózsa József nyugalmazott erdész magyarázza és mutogatja, miközben végigvezet a romossá vált épületen, hogy melyik volt a Luka László védelmére kirendelt szigurancások szobája, amelyben éjszaka felváltva aludtak, s nappal is a nagy hatalmú pénzügyminiszteren, a vörös Moszkva kedvenc emberén tartották a szemüket. A háború utáni években, Pusztai és Jeges megjelenése, tehát az 50-es esztendők előtt, amikor már Luka Lászlóra másképp, házi őrizetben, és nem a Tömlőhordó-hegy lábánál ,,vigyáztak", ekkor a Kárpátok nehezen megközelíthető szurdokaiban és barlangjaiban még mindig fegyveres emberek, köztük a hadak visszavonulásakor lemaradt német katonák bujkáltak. Luka László körül tehát nem a mai szokás szerint feszítettek a kigyúrt testőrök, mint ahogyan ez egyes ripacskodó, bohóckodó magyar politikusokkal történik, akik vaskordonokkal, mesterlövészekkel táncoltatják körbe magukat, nem, a múlt század 40-es éveiben valós veszélyben érezhette magát az a kommunista politikus, aki vad erdőjárásra adta a fejét, bár ez a megközelítés sem áll egymagában, mert nem lehetett tudni, hogy Bukarestben, a nagyváros látszólagos biztonságában van-e életére nézvést kevésbé veszélyeztetett helyzetekben az illető, ahol a politikai riválisok bármikor fenevadként eshetnek neki, és karrierjét vagy akár életét téphetik szét, mint ahogyan ez meg is történt.

Barlanglakó katonák

Rózsa József az akkori erdei veszélyekről mesél is egy legendásnak tűnő történetet. Gyermekkorát ezekben az erdőkben töltötte, csemeteültetésre, erdőtakarításra rendelte ki a nélkülözés az iskoláskorúakat is. Az 1946-os aszály után porrá égett erdőket újra kellett telepíteni. Rózsa József nem titkolt büszkeséggel mutatja azokat a fenyőket, amelyeket társaival együtt ő ültetett. Akkor még az erdőben fegyveres emberek bujkáltak, akiket, hogy veszélyességüket a lakosság előtt érzékeltessék, partizánoknak neveztek, egy, a szovjet területeket front mögötti harcokkal felszabadítani szándékozó, kis létszámú csoport megnevezését plántálták át a Kárpátok hegyei közé, holott ezek a bujdosásra kényszerülő emberek többnyire a maguk életét mentették.

Már abban az időben suttogtak a felnőttek ezekről az erdei emberekről, akikről aztán csak nagylegény korában tudott meg ezt-azt. 1946-ban még három német bujkált az ojtozi hegyekben, szakálluk a mellükig élt. Apja találkozott velük, éppen egy szarvasbika nyomába szegődtek — orvvadásztak, kellett a sokgyermekes családnak abban a szűkös világban a hús —, szóval, a szarvast követték, amikor megpillantották a három németet. Azok is észrevették őket, hatósági embereknek vélték, és egy-egy sorozatot kilőttek a fejük fölé. A vad nyomába szegődők feltartották a kezüket, jelezve a békés szándékot. Erről a történetről akkor ő semmit sem tudott, csak annyit látott, hogy édesanyja gyakran felpakol ezt-azt abban a szűkös világban, ami aztán éjnek évadján eltűnik. Később mondták el, hogy a Musát oldalában egy medvebarlangban töltötték a bujdosók a telet. Fegyverük volt, még sorozatlövő is. Vadat tudtak ejteni, de ehhez kenyér vagy puliszka kellett, só, minden egyéb, amit titokban a Bereckben és a környéken élő magyarok juttattak el hozzájuk.

A románoktól kellett félniük — magyarázza Rózsa József —, mert azok hazafias érzésektől fűtve legtöbbször feljelentették az ilyen bujdosókat, s ennek nyomán megindult a hajtóvadászat ellenük.

Ilyen, az ojtozi vadászház melletti tisztás tábortüze mellé kívánkozó történetekkel tele van még mindig ez a vidék — nemcsak az embereknek, hanem a történeteknek is rejtőzködniük kellett a politika kutató tekintete elől. Aztán a vad erdőrengeteg is táplálja, színezi a történeteket, amelyek évtizedek múltán balladákban, énekekben köszönnek vissza, így élnek tovább.

Az ojtozi vadászház megújul

Az én utam azért vezetett a Tömlőhegy alatti Luka-féle vadászházhoz, mert Ojtozban hallottam, hogy az épületegyüttesnek ifjabbik Damokos Ernő személyében új bérlője van, aki éppen Rózsa József felügyeletével főjavítás alá fogta a ,,Kastélyt".

Én valaha, a 70-es évek elején jártam ott, úgy értem, hogy az épületben, később pisztrángászás közben a kastély mellett kacagó patak medréből többször is láthattam ezt az oázist, és most megdermedve nézem, hogy ebben az igazán festői környezetben hová romlott az erdészet tulajdonában lévő épületcsoport. Az egészséges, virágos, mesésen szép tisztás közepében egy szétrohadó ikerépítményt látok. Mindkettő az épületfelújítók műtőasztalán, gomba porlasztotta padlózatukat felszedték, az alatta lévő, gombával fertőzött alapozást kihordták. A gombás pusztulást s ennek gyors lefolyását kísérőm azzal is magyarázza, hogy oktondi módon a padlót lefestették, ezzel a deszka szellőzését meggátolták. A padló alól nedvesen összecsomósodott homokot és földet hordtak ki. A régi padló lemélyített helyére műanyag szigetelőfóliát helyeztek, erre tört követ raktak, s az épület teljes padlófelületét, gomba elleni szerrel fertőtlenítve, betonfödémmel szigetelik le. Erre jön majd a padlózat. Szinte hihetetlen, hogy ez a valamikor megyei protokollszinten működtetett építmény ide jutott.

A vadászházat tehát öt évre újabban a kovásznai Damokos Ernő bérli, a javíttatást, felújítást az ojtozi Anselmo fogadó közreműködésével végzik. Az épület vadászati funkcióját a tervek szerint mérséklik, inkább igényesebb vendég vagy vendégcsoport pihenőhelyének alakítják ki.

Az épület felújítása tetőtől talpig, illetve fordítva, a talpától a tetőig történik. El kell távolítani például a tájba s az épület stílusához nem illő cseréptetőt, ehelyett dránicát, fánc nélküli zsindelyt alkalmaznak. Az ajtó- és ablakcsere is folyamatban. A felújítás alapanyagai a helyszínen, ha kísérőm nem magyarázná, mi miért történik, ezekből az építőanyagokból akkor is következtethetnék arra, hogy milyenek lesznek az épületek a felújítás nyomán.

A terepen most éppen vízvezeték-szerelők keresik, hogy a létesítményt forrásvízzel tápláló föld alatti vezeték hol dugult el.

Közben azt is megtudom, hogy a ,,Kastély" egykori őre és fővadásza Szekrény Mihály volt, Horthy Miklós fővadásza, aki Gödöllőn szerzett erre technikusi képesítést. Szekrény Mihály Rózsa József nagybátyja és sógora is volt egyben. Mikor partnerem arcomról leolvassa az értetlenséget, állítását megmagyarázza. ,,Szekrény Mihály édesanyám öccse volt, s mi mindketten egy családból választottunk feleséget. Ozsdoláról, mert a régiek — magyarázza Rózsa — úgy tartották, hogy a harmadik faluba kell menni feleségnek való leányért." A szokást elmélettel is megspékeli: így nem volt köztük vérfertőzés, és egészséges maradt a székelység.

Fényképezőgéppel körbejárom a nagy kiterjedésű tisztást, szívesen fotózom a virágos pusztára épített, jó tervezésű, formásan megépített istállót. Kár, hogy ennek a tetőzete is tájidegen hullámpala. Boronadereka viszont gyönyörű ácsmunka. Meghökkenek a tisztás szélén veszteglő, a hegyoldalból ide behúzatott korhadó fenyő- és bükkrönkök láttán is, amelyek nemcsak az épületek, hanem a fa romlását is szemléltetik, ha az erdők kicsúsznak a szakszerű erdőgazdálkodás látóköréből. A hatalmas fatetemek, akárcsak a vadászház, majdnem-majdnem egészében a korhadás áldozatai.

Érdekes módon a virágos rét, a gyönyörű fenyők gyorsan elhessentik ezeket a gondokat, s a javítás alatt lévő épülethez visszatérve felvillanyozva figyelem, hogy az üveg lámpaernyőre egy fecskepár rakott fészket.

Jelenlétét a majdani szoba mennyezete alatt jelképinek érzem, a leromlott épületet istállónak nézték, de sajnálom is, hogy a kedves madarakat ki kell majd innen költöztetni.

Romantikus és tragikus történeteket idéz a Tömlőhegy megnevezés is. Hajdanában ezeken a hegyeken át tömlőben hordták a csempészett portékát, a sót és egyebet, abban tárolták a vizet is, no meg a finom juhtúrót is tömlőbe gyúrták.

Egy régi térképről olvasom, hogy innen nem messzire van az 1259 m magas Esztenasarka, és egy 1870-es térképen található a Sóbércz is a Márkoshegy fölött.

Forrás: Háromszék