– Önnél a vadászat olyannyira életforma, hogy hivatás és magánélet már elválaszthatatlan...
– Elsősorban hagyjuk az önözést, hiszen több mint tíz esztendeje ismerjük egymást, meg aztán vadászemberek között ez nem dívik. Ami meg a vadászatot, mint életformát illeti, a legtöbbet édesapámnak köszönhettem, aki tízesztendős koromban már elvitt hajtani és tizennégy évesen lőhettem meg az első vadamat, egy nyulat. Régivágású derék vadászember volt, akit mindmáig sokan szeretettel emlegetnek. Nagy szerelmemet, a vadászatot mégsem neki köszönhetem. Szerintem a zsákmányolás egészséges ösztöne minden férfiemberben ott lapul, csak a sorson múlik, hogy felszínre kerül-e. Nekem szerencsém volt, mert lehetőséget kaptam arra, hogy hivatásomul válasszam azt, ami sokaknak csak vasárnapi szórakozás.

– Hogyan kezdődött?
– Mint mondtam, egy nyúllal, de akkoriban, kamasz fejjel annyira megfogott a dolog, hogy elhatároztam: elmegyek Szibériába, és prémvadász leszek. Ennek persze nem örültek a szüleim, és apám igencsak bizonygatta, hogy Ugocsában rókára, disznóra és őzre vadászni legalább olyan élvezetes, mint a Távol-Keleten cobolyra. Igaza volt, és szavai hatására lettem vadőr. Szép hivatás ez, de bizony megélni sem akkor, sem most nem lehetett belőle. Kellett olyan stabil pénzkereset, amiből magamat, majd később a családomat is el tudtam tartani, hát méhészkedni kezdtem. A nagy változás pedig '72-ben történt, amikor a járási vadásztársaság közgyűlése egyhangúlag engem választott az elnöki posztra. Azóta is próbálok megfelelni a kihívásoknak.
– "Fővadászként" gondolom, sokszor szólt kezedben a puska...
– Eleinte igen. Főleg disznóra szerettem cserkelni, több mint kétszáz rókát lőttem és imádtam az őszi kacsavadászatokat is. Néhány éve viszont azt kezdtem tapasztalni, hogy erdőt járni, vadat megfigyelni, sőt a kinyomozott disznót vagy őzet mással meglövetni sokkal nagyobb örömet jelent, mintha én húznám meg a ravaszt. Barátaim-vadásztársaim sokat élcelődnek ezen, hiszen gyakran csak dísznek viszek magammal fegyvert. Beteltem a zsákmányolással, hiszen a puska dörrenése csak egy fázisa a vadászatnak.
– Azért a már említett zsákmányolási vágyat csak kiéled valahogy...
–A vadászat melletti másik nagy szenvedélyem, a harcsahorgászat. Vagy harminc éve véletlenül fogtam az első bajszost, és azóta megszállottan vadászom rájuk a Borzsán. Eddig 45 kilogrammos volt a legnagyobb, de feltett vágyam, egyszer átlépni a bűvös 100 kilót. Erre van is esély, de nem akarom elkiabálni.
– Tehát babonás vagy?
– Nem mondanám, hogy megrögzött babonás lennék, de van néhány hiedelem, amit Isten tudja miért, de igaznak tartok. Ha például valaki vadászat vagy horgászat előtt sok szerencsét kíván, no azt meg tudnám fojtani. Évek óta tapasztalom, hogy Fortunát még említeni sem szabad, mert akkor mosolya helyett legfeljebb az ülepét villantja ránk. Ha meg ráadásul nő kíván szerencsét, biztos elkerül az a sokat emlegetett "mázli".
– A lódításokkal, hogyan állsz?
– Nem szokásom lódítani, mert az élet a legvadabb dolgokon is túl tud tenni.
– Neked mi volt a "legvadabb" élményed?
– Egy este disznóra lestem, amikor megjelent egy jó másfél mázsás kan, melyet előírásszerűen mellkason lőttem. A rálövésnél talált habos vérnyom világosan mutatta, hogy jó helyre, a tüdőbe szaladt a lövedék és egy órán belül biztosan kimúlik az állat, de erősen sötétedett és féltem, hogy reggelre megromlik a pecsenye. Utána indultam hát, noha a disznó egy kb. félhektáros, kefesűrű bozótosban feküdt meg. Négykézláb bemásztam utána, ő meg kétszer is nekemfordult. Szerencsére csak ijesztgetett, az utolsó métereken mindig meggondolta magát, mert ha komolyan támad, nincs esélyem. A bozótban csak akkor tudtam volna célba venni, ha az orrom előtt van. Harmadjára sikerült kipiszkálni tisztább területre, ám amikor megcéloztam és elsütöttem a puskát, a töltény csak annyit mondott: csett. A hangra a kan támadott. Az utolsó pillanatban lőttem nyakon a bal csőben lévő kartácstöltettel. Valóságos sokkot kaptam, mert ha a disznó még a bozótban támad, és az az átkozott patron ott mond csütörtököt, most aligha beszélgethetnénk.

– Lesz a családodban, aki továbbviszi a szenvedélyed?
– Két fiúgyermek édesapja vagyok, akik szívesen vadásznak, de a hivatásos vadőri életforma helyett inkább az üzletit választották. Talán majd valamelyik unokám lesz az utódom.
– Egy lakatlan szigetre kit vagy mit vinnél magaddal?
– Ütött-kopott IZS-puskámat, "aki" harminc esztendeje hű társam és néhány doboz töltényt, de ami azt illeti, akár holnap indulnék. Már egy hónapja tart ugyanis családi házunk felújítása és nagyon elegem van belőle. A trófeáim jelenleg a pincében, a könyveim a padláson laknak, nekem meg lassan annyi hely sem jut, ahol álomra hajthatom a fejemet. A további munkák idejére akár a Ferenc József-földre is hajlandó vagyok kiköltözni, csak ne kelljen tovább elviselni ezt a felfordulást.
– Vannak megvalósulatlan álmaid?
– Nincsenek. Gyermekeim egyenesben vannak. Anyagi segítséget nem igényelnek, sőt inkább ők támogatnak engem. Van három gézengúz unokám, akikre minden nagypapa büszke lenne, és egyre szebb eredményeket érek el a méhészkedés terén. Bár ami azt illeti, tudok a Borzsán egy mázsa körüli harcsát. Vele egyszer szívesen összeakasztanám a bajszomat. 

Kedvencek:
Étel: harcsapaprikás
Ital: sör
Virág: kardvirág
Film: Homoki Nagy Istvántól a Gyöngyvirágtól lombhullásig
Állat: a hangyától a szarvasbikáig Isten minden teremtménye
Hobbi: méhészkedés
Erényének tartott tulajdonsága: ha vadorzásról, természetpusztításról van szó, nem tisztel sem pénzt, sem hatalmat
Negatív vonása: ugyanaz, mert gyakran olyanokkal is tengelyt akaszt, akik keményen visszaüthetnek.

Forrás: Kárpátinfó